Életrajzát bárkiénél jobban ismerjük, és meg sem lepődünk azon, hogy életének kevesebb, mint tízezer napja alatt Petőfi Sándor még a színpadot is megjárta, mi több, drámát írt, Shakespeare-t fordított, a színikritikában és a színlapkihordásban egyaránt jeleskedett. Életének ezt az oldalát mutatja be a Bajor Gizi Színészmúzeum kiállítása, a Magyar nyelvű színjátszás Petőfi korában 1823–1849 című időszaki tárlat nemzeti lírikusunkon túlra is tekint.
Színháztörténeti gyorstalpalóval indul a Bajor-villában látható kiállítás, büszke arccal feszítenek a portrékon a korszak nagy társulatvezetői, színésznői, színészei, ezeket látva kis híján elhinnénk, hogy sikerekkel teli művészekről van szó, akiknek pályája könnyedén ívelt fölfelé. Ez természetesen hamis kép. A truppok általában szórakoztató előadásokkal léptek föl a különböző településeken, nem komplex darabokkal, hanem rövid részletekkel, amit a tanulatlan közönség is megért és végigül. A társulatok sokszor saját magukra szabták a darabokat, Hamletet (művelt közönség esetén) egy felvonásban adtak elő például. A kiállítás nem kertel a vándorszínészek életével kapcsolatban, nélkülözés, anyagi bizonytalanság jellemezte mindennapjaikat. Az első magyar nyelven játszó vándortársulat alapítója, Kelemen László sokatmondóan kevés ideig, megszakításokkal kevesebb mint tíz évig tudta igazgatni formációit, a lelkes vezető végül anyagilag teljesen tönkrement. Mindezen tények ellenére is átérezhető, miért akarhatott valaki a XIX. században vándortruppokhoz csatlakozni: a bizonytalan életmód mellett a korabeli társadalmi viszonyokhoz képest páratlan szabadságot biztosított.
A laikus látogató is meglepően sokat tudhat minderről, a témában ugyanis számtalan film készült, Déryné Széppataki Róza alakja több rendezőt megihletetett, de Makk Károly 1955-ös Liliomfija is ezt a közeget idézi meg. A vándorszínészet világának népszerűsége máig töretlen, és kétségkívül túlromantizált, de nehéz is romantika nélkül gondolni az ekhósszekeres művészéletre, főleg, ha maga Petőfi Sándor is erősíti ezt a képet. A tárlaton szerepelnek a költő színészetről szóló versei (Színészdal, Levél egy színész barátomhoz, Bucsú a színészettől, s a többi), melyekből egy valódi színházbolond személyisége rajzolódik ki, az esztelen színházszeretet más megvilágításba helyezi a tény, hogy Petőfi Sándor alkatilag sem felelt meg a világot jelentő deszkákon, kevés sikerben és jóval több visszautasításban volt része.
A látogató közelről megismerheti a vándortársulatok által használt miniatűr színpadot (emelt deszkadobogó függönyökkel), az ezt kompenzáló színpompás jelmeztárat, de a legjobb kipróbálni a korabeli „effektus masinériákat”, melyekkel mennydörgés, eső és szél hangját lehet előidézni. A rengeteg kordokumentum, színlap, árjegyzék, páholybérlők névsora, színházi büntetőkönyv mellett valóban Petőfi Sándoré a főszerep, bár konkrétan az ő vándorszínész éveiről nem a leghitelesebb forrásaink vannak: Szuper Károly színészeti naplója, melyben a szerző feltehetően magának és a Petőfihez fűződő barátságának is nagyobb jelentőséget biztosít. Annyi bizonyos, hogy a költő rövid életű színészi próbálkozásai mellett foggal-körömmel ragaszkodott a színházhoz, több Shakespeare-drámát le akart fordítani, végül a Coriolanus készült el, Petőfi Sándornak egyetlen drámája maradt fönn, a dramaturgiai szempontból igencsak bukdácsoló Tigris és hiéna. Mindkét drámából láthatunk színházi felvételeket a tárlaton, a videótárban külön válogatást állítottak össze a Petőfit megidéző színházi előadásokból, köztük van a Pintér Béla és Társulatának Kaisers TV, Ungarn című előadása, de Koltay Gáborhoz köthető rockopera is, A költő visszatér.
Külön érdekes színikritikus Petőfi alakja, a költő összesen három alkalommal írt színibírálatot a Pesti Divatlapba, ezekben hat előadásról számolt be egyáltalán nem pártatlanul: többször méltatja barátja, Egressy Gábor játékát. Pesten ekkoriban komoly vita alakult ki a játékmódot illetően, valaki Lendvay Mártont, valaki Egressy Gábort tekintette etalonnak. Petőfi egy hosszabb írásban tervezte bizonyítani barátja elsőrendűségét, de mivel 1845-ben otthagyta a Divatlapot, ennek már nem tett eleget. Tanúskodik barátságukról azonban a költő Egressy Gáborhoz című verse (ebben egyébként a költő nagyobb művésznek vallja színészbarátját, mint magát) és a tény, hogy a Petőfiről készített egyetlen hiteles dagerrotípiát is a fotózással kísérletező Egressy Gábornak köszönhetjük.
Petőfi épp a második magyar kőszínház megnyitásának évében született, a miskolci színház előtt Erdélyben, Kolozsvárt nyílt meg az első 1821-ben. A Pesti Magyar Színház 1837-ben nyitja meg kapuit és válik kultúrpolitikai szempontból kulcsfontosságúvá, a magyar nyelv ápolásának intézményévé. Bár a kőszínházakra megnő az igény, a vándortársulati lét még nem teljesen idejétmúlt forma, a magyar társadalmat egyszerre izgatta és megbotránkoztatta az vándorszínészek élete, és Petőfi édesapja, Petrovics István félti „a színházak körül ólálkodó” fiát. De nem kellett komolyan aggódnia, az ifjú költő nem sokáig maradt a színpadon, 1844 júniusának végén már a színészettől búcsúzik versében: „Eddig Thalia papja voltam, / Most szerkesztő-segéd leszek.”, a költemény refrénjében pedig így kiált föl: „Isten veled, regényes élet! / Kalandok, isten veletek!”
A kiállítás egyetlen komoly hibája maga a címe, a „Magyar nyelvű színjátszás Petőfi korában 1823–1849” elnevezés leginkább egy színháztörténeti mű alfejezetére, esetleg egy tudományos munkára, tanulmányra utal, nem feltételez egy izgalmas kiállítást, holott a Bajor Gizi Színészmúzeumban látható tárlat igenis az. Megérdemelne egy hangzatos címet.
Infó: Magyar nyelvű színjátszás Petőfi korában 1823–1849. Bajor Gizi Színészmúzeum. Nyitva: december 31-ig
