Ötvenhét éve, 1966-ban apám, ahogy azokban a kádári időkben rendre tette, elment látogatóba Kassák Lajoshoz, köszönteni születésnapján. Én is vele tartottam, hajtott a kivételes alkalom, hogy találkozhatok a magyar avantgárd elindítójával, akkor már élete alkonyán. Dadogó kamaszként volt bennem némi drukk is: mit szól, és szól-e egyáltalán a zavartan elé csúsztatott verspróbálgatásaimhoz. A magas homlokú, fotóin mindig zord tekintetű mester azonban kedves szavakkal inkább dicsért, bizonyára nem akarta kedvemet szegni. Ami viszont a találkozásból életre szólóan megmaradt, az egy verseskötete, atyai hangú dedikációjával. Becses kincs, azóta is féltve őrzöm.
Kassák közelségét végtére is apámnak köszönhetem. Újabb emlékkép gyermekkorból, ahogy apám és barátai közül vagy tucatnyian nálunk, otthon körbeülik az asztalt és kipirultan, kórusban szavalják egyik leghíresebb prózaversét, a Mesterembereket. „Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok / és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába…” Csak úgy zengett a ház a harsány recitálástól. Az asztaltársaság tagjai azokból az egykori munkásifikből kerültek ki, akik még a kilencszázharmincas években csapódtak Kassák alkotói közösségéhez, a Munka-körhöz. Mint ahogy manapság a rajongó táborok összejáró tagjai, a kor divatja szerint (vers)kórusokban együtt szavaltak, énekeltek, közösen kirándultak, fejtágító diskurzusokkal. Nekik ez olyan lehetett, mint valamilyen repülő egyetem: áhítattal hallgathatták az avantgárd költőpróféta világmagyarázatait.
Apám alighanem annak is köszönhette Kassákhoz fűződő szoros kapcsolatát, hogy írógép-műszerész létére, profi előadókkal vetekedően szavalt, gyakorta fellépett nyilvános kultúresteken is. Baráti viszonyukat – legalábbis azokban a Munka-körös időkben – bizonyára erősítette, hogy Kassák első felesége, Simon Jolán, a prolisorból felemelkedett színésznő rengeteget segíthetett apámnak a versmondások betanulásában. Amikor visszahallgatom idős korában felvett szavalatait, köztük Kassák Háború című versét, mi tagadás, szinte megrendülök. Nemcsak előadásától. Ma sem lehetne drámaibban írni, holott még az első világháború szörnyűségei ihlették azokat a hangutánzó sorokat. „Brr…bum…bumbum…bum… / zokog az ég és zokog a föld / s a katonák táncolnak a halállal. / Sssi…brrrum pa-pa-pa, bum…bumm, / kerge kánkánt zenél a pokol tarackja: / Hajrá!”
Fiatalon persze nekem is Kassák lázadása imponált. Tetszett, hogy gimnáziumi tanulmányait félbehagyva lakatosinasnak állt, melósból lett az izmusok költője, vasszorgalommal formálta magát művésszé. Harcos mozgalmárként ő is rohant a XX. század elején végigsöprő forradalmakba, s bár csatlakozott a Tanácsköztársaság írói direktóriumához, volt mersze szembeszállni a bolsevik államkísérlet nagy hatalmú vezetőjével, Kun Bélával, aki burzsoá dekadenciának minősítette az autonóm művészetet, s az alkotóktól pártos propagandát követelt. Aztán nagyon vagánynak tartottam, mert mint valamilyen mai hátizsákos fiatal, becsavarogta Európát Párizsig. Azokból az élményekből született egyik legolvasottabb prózai műve, az Egy ember élete című regény.
Kassák végigélte a XX. század kataklizmáit: 1887-ben született, s az 1967-ben bekövetkezett haláláig sokfélét és sokat alkotott. Szépirodalmi művein és műfordításain túl az úgynevezett képarchitektúra alkotásaival a képzőművészetben is merőben újat hozott. De volt éles hangú publicista, lapkiadó-szerkesztő, könyveit maga tervező tipográfus, nem is részletezve közösségszervezéseit. Így mindenekelőtt a két világháború közötti időkben köré csoportosultakat, az írástudóktól kezdve az alkalmazott művészet majd minden ágának művelőin át egészen a formatervezésig, reklámgrafikáig és a nyomorúságot megjelenítő (szocio)fotózásig. Méltatói rendre kiemelik korai avantgárd korszakát, amelyet áthat a forradalmi hevület. Fiatalemberként az első világháború szörnyűségeit látva jutott arra a következtetésre, hogy csak az emberek átformálásával lehet a régi világot átalakítani, s ehhez az aktivista művészet és a világmegváltó, radikális szocialista eszme összekapcsolása szolgál harci eszközként.
Kassák avantgárd korszaka méltán a legismertebb, ám az életmű ez után született kétharmada is páratlanul gazdag. Erről az alkotói periódusáról viszonylag keveset tudunk – magyarázza számomra is eligazításképpen Standeisky Éva (irodalom)történész, a kassáki életmű érzékeny kutatója, a XX. század értő elemzője. „Éljünk a mi időnkben” a címe annak az 1926-ban megjelent Kassák-írásnak, amely akár a korábbi és a későbbi alkotói-közéleti tevékenységének is mottójául szolgálhat. A már említett Egy ember élete című önéletrajzi regényén kívül a két világháború közötti vallomásos prózája, az Anyám címére, az 1944–1945-ös évről szóló Kis könyv haldoklásunk emlékére, és a Rákosi-korban született Szénaboglya című naplója is mind írói sokszínűségét bizonyítja – mutat rá Standeisky, aki szerint Kassák eszmevilága (a szocializmushoz és a kereszténységhez való viszonya, a kettő összefüggései), világ- és életértelmezése minden kor emberét megérintheti. Istenes verseire, szerelmi költészetére és természetszeretetére eddig nem fordult kellő figyelem. Így az sem véletlen, hogy olyan alkotók érezték magukhoz közel Kassákot, mint Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Tandori Dezső. Nem kevésbé fontos – fűzi tovább a tudós kutató –, hogy Kassák életének legharmonikusabb időszaka a második világháborút követő egy-két demokráciareményű év volt, amikor alkotóként és közszereplőként is kiteljesedhetett. A XX. század első harmadában alapított folyóiratai, A Tett és a Ma után újra európai kitekintésű lapot szerkesztett, az Alkotást, emellett kulturális szerepet is vállalt az akkori többpártrendszerben, a Szociáldemokrata Pártban. Standeisky – aki nem tagadja, hogy elemzői tárgyilagossága jól megfér a Kassák versek iránti szerelmével – azt is jelzésértékűnek tartja, ahogy a közember-költő az ifjúságra figyelt, támogatta a Kádár-érában reménytelennek tűnő lapalapítási próbálkozásaikat. Egyensúly című versének eleje és vége így szól: „Szeretem a fiatalokat / lányokat és fiukat / testem mohó étvágya nélkül is / tisztaságukért / erejükért (…) Maholnap / ők lesznek én / és én az ő emlékük leszek. / Így van ez rendjén. / Ámen.”
Kassák mindemellett egész életében megőrizte baloldaliságát, soha nem parolázott semmilyen hatalommal. Mint írta, „Én sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem tartozom, egyszerűen csak az emberekhez tartozom, aki magam is vagyok. Anélkül, hogy jobbra, vagy balra tántorognék, egyenesen előre törekszem. Nem csinálok osztálypolitikát, mert ellene vagyok minden egyéni és osztályuralomnak.” E hitvallásához konokul tartotta magát. Rákosi önkényuralmában tiltakozásképpen belső emigrációba vonult, a kádári időkben pedig az akkori „három t”, vagyis a tűrt, tiltott, támogatott kultúrpolitikától sújtva gőgösen, magányosan élt, alkotott. Mindennek fényében áttörés, hogy halála után tíz évvel, 1976-ban megnyílhatott a nevét viselő, s ma is működő emlékmúzeum Óbudán (lásd keretes írásunkat).
Tavaly a Verzió filmszemlén mutatták be a Kassákról szóló „A magunk módjára üvölteni” című dokumentumfilmet, amelyben az egyik eredeti alkotói csavar, hogy a jelen közép-európai világába helyezi a modernista Kassákot. Miközben nézem a Dér Asia rendezte filmet, az jár eszemben, mintha már nekem is lettek volna ilyen rokonérzéseim. Mi lenne, ha ma élne? Szókimondó, polgári engedetlen civil? Vagy talán web 2.0 aktivista és nemzetközileg ismert blogger/vlogger, elvégre a világhálós közösségi médiát messze megelőzve ő már a húszas években szerteágazó levelező kapcsolatokat épített ki az aktivista művészetek európai művelőivel, folyóirataiban elsők között adott hírt törekvéseikről.A filmben megszólaló irodalmárok is arról beszélnek, milyen modern, polgárpukkasztó fickó ez a Kassák. Vajon a következő nemzedék is ugyanígy fogja gondolni, vagy mást is díjaz majd a magyar avantgárd előfutárának életművéből?
Dada tanoda
A Kassák Lajos nevét viselő emlékmúzeum nemcsak a költő-festő és a többi, messze nem ismert avantgárd alkotó munkásságának kutatását, bemutatását tekinti küldetésének, hanem azt is felvállalt feladatának tartja, hogy Kassák szellemében megszólítsa az ifjúságot, felkeltse érdeklődésüket a modernista művészetek iránt – mondja Szeredi Merse Pál művészettörténész, a múzeum vezetője. Ennek jegyében az óbudai Zichy-kastélyban működő intézmény munkatársai, múzeumpedagógusai – az állandó és az időszaki kiállítások mellett – ismeretterjesztő, tudásbővítő programokat kínálnak az irodalomszerető általános és a középiskolás korú diákoknak, de minden tankönyvízű szájbarágás nélkül. Ezt illusztrálja a dadaizmus és a futurizmus formanyelvébe bevezető kiscsoportos foglalkozás. Többek között úgy, hogy Kassák A ló meghal a madarak kirepülnek című híres versét forrásként felhasználva a résztvevők megírhatják saját dadaista költeményeiket. Mint ahogy a www.kassakmuzeum.hu honlap ismertetőjéből kitűnik, a programra előzetesen jelentkező fiatalok a múzeum tanárának útmutatása szerint szókártyákra (kifejezések, szavak, verssorok) vágják a költeményt, így kísérleteznek a költői nyelvvel. Ezt követően avantgárd alkotókhoz illően kollázsokkal is illusztrálják műveiket, majd egy közös kiadványba rendezik és fénymásolón sokszorosítják azokat. A „Dada szerkesztőség” azonban csak az ismeretterjesztő programok egyike. A számos, egyéb témájú foglalkozások részleteiről a „Tanuljunk együtt a múzeumban – avagy mindenki sózza be az orra hegyét" címet viselő internet-oldalon lehet tájékozódni.
A Kassák Múzeum másik fontos törekvése, hogy a kiállítások ismertető szövegeit és eligazító magyarázatait megkönnyítsék a tanulásban elmaradottak és általában az adott tárlatok nyelvi kifejezéseiben kevésbé járatos látogatóközönség számára. A nemzetközi trendeknek megfelelően ennek eszköztárába piktogramok, a kiállítási szövegek egyszerűsített változatai, az idegen szavak magyarítása szerepel. E munka még a kezdeteknél tart, s mint ahogy Szeredi Merse Pál fogalmazott, „szellemi akadálymentesítésre a múzeumi világban is nagy szükség mutatkozik.”
