A családi ház középosztálybeli álma sokszor már csak zártkerti övezetekben tud megvalósulni

A nagyvárosok környékén elterülő telkek látványa általában nem gondolkoztat el minket semmiről. Egyik-másik talán a szegénység övezeteként, vagy éppen üdülőövezetként rögzül bennünk. Szerencsére a társadalomtudósok tanulmányozzák ezeket a területeket, mert rendkívül komplex jelenségről van szó, amely mögött globális térbeli-társadalmi és lakhatási folyamatok is húzódnak. Vigvári András szociológus és etnográfus, a Közgazdasági és Regionális Tudományi Kutatóközpont tudományos munkatársa, a fiatal kritikai/baloldali kutatókat tömörítő Helyzet Műhely tagja egy Budapest környéki zártkertben végzett etnográfiai kutatás eredményei alapján írta meg Zártkert-Magyarország című könyvét, amely a Helyzet Műhely Könyvek sorozatban jelent meg a Napvilág Kiadónál. Ebben fontos megállapításokat tesz az átmeneti terek kialakulásáról, a lakhatási problémák, egyenlőtlenségek, urbanizációs folyamatok kezelésében betöltött szerepükről. A kutatóval beszélgettünk.

– Mi a zártkert?

– Az egyszerű kertek a lakóházak környékén helyezkednek el, de van olyan kertművelés, amely a lakóhelytől távolabbi területen zajlik. Ilyenek például hagyományosan a szőlőhegyek, gyümölcsöskertek. A települések határában helyezkednek el, a tulajdonosaik naponta kijárnak oda dolgozni, majd este hazamennek. Ez a hagyományos forma éledt fel újra a szocialista nagyüzemi gazdálkodás idején. Kiderült ugyanis, hogy egyes művelési ágak nem gazdaságosak nagyüzemi keretek között, előnyösebb lenne őket kiadni a lakosságnak. Így jöttek létre jogilag a nagyüzemi termelési területhez nem tartozó zártkertek, ahol az emberek lényegében magántulajdonosként kisüzemi kertészetet végezhettek, elsősorban gyümölcstermesztést. Ezek a területek aztán a hatvanas-hetvenes évektől üdülőterületi funkciókkal is gazdagodtak. A köznyelv egyszerűen teleknek nevezi őket. Viszonylag olcsón lehetett hozzájuk jutni és szabadon adni-venni őket. Egyre többen kezdték ott tölteni a hétvégét, építettek rá valamilyen víkendházat, amely a tulajdonuk volt.

– Papíron továbbra is feltétel maradt a mezőgazdasági tevékenység?

– Ezeknek a telkeknek a legtöbb helyen a mai napig kertes mezőgazdasági terület a településrendezési besorolása, amivel a jogalkotó azt hangsúlyozza, hogy itt kertművelés zajlik. Ám mint említettem, ez a funkció már az államszocializmusban fellazult, az emberek elkezdték a telkeiket szabadidő eltöltésére, hétvégi lakhatásra is használni. A szabályozás próbálta követni a folyamatot, próbáltak kifejezett üdülőterületeket is létrehozni, főleg frekventált helyeken. De a telkek többsége maradt vegyes hasznosításban: egyrészt a falusiak kertet műveltek rajtuk, másfelől pedig vásárolni kezdték őket városiak is, főleg pihenési céllal, de sokak számára jelentettek keresetkiegészítést, akik az ott termelt gyümölcsöt, zöldséget adták el a munkahelyükön. A Budapest és a nagyvárosok környékén kialakuló zártkertek részben más utat jártak be. Itt egyre inkább előtérbe került a lakhatási funkció.

– A könyve alapján önt főként lakhatási szempontból érdekelte a téma.

– Elsősorban nem is maguk a zártkertek foglalkoztattak, hanem a folyamat, amely Budapest, a nagyvárosok, a prosperáló térségek környékén figyelhető meg. A munkahelyek, boldogulási lehetőségek nagyon különböznek, és egyenlőtlenül oszlanak meg az országban. A munkahely önmagában nem biztosít lakhatást, és nincs elég lakás a jó megélhetést ígérő körzetekben, városokban. Budapest is erősen szembesül ezzel, és időről időre kitermel olyan tereket, ahova azok tudnak költözni, akiket bevonz. A könyvben átmeneti tereknek hívom ezeket a területeket. Itt viszonylag alacsony áron lehet ingatlanhoz jutni, és el lehet indulni fölfelé, vagy legalábbis valahogy meg lehet kapaszkodni. A zártkertek tipikusan ilyen folyamatosan újratermelődő terek a városok környékén. Hivatalosan nem lakóövezetek, sok szolgáltatás nem érhető el rajtuk, mégis alkalmasak egyes rétegeknek a megkapaszkodásra.

– És idővel a város közterületét is tágíthatják.

– Így van, sok, ma már hagyományos városrész is ilyen történeti háttérrel rendelkezik. Spontán elkezdenek lakóövezetté válni. A lakáshiány akkora, hogy az emberek maguk kénytelenek valahogy megszerezni és megszervezni a lakhatási körülményeiket. A közpolitika nem tud lépést tartani a lakhatási igényekkel. A Kádár-korszakban, az állami lakásépítés csúcsra járatásának idején sem tudott, nemhogy a két világháború között vagy a dualizmus idején. És természetesen ma is kevésbé tud, amikor sokkal inkább a piaci viszonyoknak van átengedve a lakáspolitika. A zártkert azoknak ad lakhatást, akiket a lakáspolitika nem tud kiszolgálni.

– Azt gondolhatnánk, a zártkertek a szegénység körzetei, de a könyve is rámutat, hogy többféle motiváció hajtja ide az embereket, ezért szociálisan elég tarka terek.

– A jellegüket, profiljukat nagyon erősen meghatározza, hogy a város mely részén találhatók. A városperem nagyon más például a budai hegyekben, mint a délkeleti agglomerációban. De ami igazán izgalmas, hogy magukon a tereken belül is többféle világ él együtt. Sok esetben nem szegregáltak. Vannak ilyenek is, de például Kelemenszegen, ahol a kutatásomat végeztem, viszonylagos társadalmi heterogenitás volt jellemző. Ennek többféle oka is van. Én arra jutottam, hogy egyre szélesebb tömegeket, rétegeket érintenek a lakhatási nehézségek, amelyek átmeneti térbe településre ösztönöznek.

– Ez a domináns motiváció?

– Úgy vélem, igen, bár ez nehéz kérdés. Szociológusként is dilemmát okoz, hogy amikor interjúzunk, megkérdezünk embereket, miért laknak itt, nem feltétlenül a lakhatási nehézségekkel kezdik a választ. Sok más dimenzió is lehet ebben a történetben.

Más kutatások szerint erős ösztönző hatása volt a Covid-járványnak is. Léteznek továbbá ökológiai motivációk, de szerintem ezek egyelőre csak egy kisebbségnél jelentkeznek.

– A közigazgatás hova sorolja ma a zártkerteket? Az itt-ott feltűnő utcanevek hivatalosak? A házak be vannak jelentve? Vállal valamilyen kötelezettséget e területekkel szemben az önkormányzat?

– A szabályozás nem országos szintű, hanem településenként változik. A zártkertek, átmeneti terek zömében külterületi településrészként, nem lakóövezetként, hanem kertes mezőgazdasági területként vannak nyilvántartva. Így az önkormányzatok kötelezettsége is kisebb. Ennek ellenére nem vonulnak teljesen ki ezekről a területekről, hiszen az itt lakók törekednek az utcanévadásra, be lehet hivatalosan jelentkezni ezekbe az ingatlanokba. Bár nincs kötelezettségük, de az önkormányzatok bizonyos közszolgáltatásokat is elkezdenek nyújtani, hiszen ezek az emberek mégiscsak a területükön élnek, szavazópolgárok. Ahol kutattam, az idő múlásával egyre több közszolgáltatás jelent meg. Persze az önkormányzat ügyel rá, hogy ne fejlessze túl ezeket a területeket, mert azt nehezményeznék a belterületen élők.

– Önkormányzati döntéssel akár lakóterületnek is lehet minősíteni őket?

– Igen, de ennek nagyon sok feltétele van. Jogszabályok írják elő, minek kell megfelelnie egy belterületi városrésznek. Elképesztően sok pénzébe kerülne ez az önkormányzatnak. Sok ilyen övezetben nagyon keskenyek például az utcák, nincs járda, nem fér el két autó egymás mellett, márpedig a belterületesítéshez ki kell építeni járdákat, bizonyos szélességű utat, hogy be tudjon menni mondjuk a tűzoltó, könnyen tájékozódjanak a mentők. Ehhez például minden telekből ki kéne sajátítani egy többméteres sávot.

– Milyen a közbiztonság?

– Kelemenszegen a legnagyobb problémát a kóbor kutyák jelentették. Sokan hangsúlyozták, hogy minél többen laknak egy helyen, annál biztonságosabbá válik, mert így jobban figyelnek az emberek egymás ingatlanára.

– Négy hónapig élt a vizsgált terület településén. Milyennek látta a belső dinamikát?

– Nagyon erős ambivalencia jellemzi ezeket a közösségeket. Sokfelől érkeznek az emberek, a faluközösségektől eltérően a zártkerti övezeteknek nincs történetiségük. Nem ismer mindenki mindenkit, mindenki máshonnan érkezik. Inkább a pionírtelepüléseket idézik. Szellős az elrendeződés, nehezen alakul ki összetartó közösség az ilyen átmeneti terekben. Ugyanakkor mégis létrejön valamiféle kohézió, amelyet a könyvemben sorsközösségiségnek nevezek. Egyfajta láthatatlan szolidaritás ez: mindenki tudja a másikról, milyen nehézségekkel kell szembenéznie. Az emberek elkezdenek kicsit jobban figyelni egymásra, kialakulnak szomszédsági koalíciók, együttműködések. Sokan kifejezetten szeretnek itt élni, és rábeszélik testvérüket, szüleiket, sógorukat, hogy ők is költözzenek ki, ami elindít egy rokonsági összetartást is.

– Látott olyasmit, ami esetleg valamilyen új közösségi modell, önigazgatási, szövetkezeti kibontakozás csírája lehet?

– Kritikai, társadalmilag elkötelezett kutatói szellemiségem ellenére semmiképpen sem mondanám, hogy a zártkerti élet egy új társadalmi modell kialakulásának bázisa. Annyi érződik belőle, hogy

Tévedés, hogy mindenki a tiszta piaci viszonyokra hagyatkozik. Ezek a területek cáfolják ezt. Progresszív modellt mégsem látok bennük, főleg azért, mert alapvetően egyéni válaszokról van szó. Még ha felvillannak is közösségi stratégiák az érdekérvényesítésre, a mindennapi szükségletek biztosítására, a gyökerek individuálisak.

– Mi a társadalmi, akár társadalomkritikai üzenete a kutatásának?

– Társadalomkritikai szempontból talán azt üzeni, hogy nagyon nagy a teher az embereken. Hogy mennyi keserves munkát követel tőlük, hogy lakhassanak valahol. A munkaerejükkel hozzájárulnak a tőke felhalmozásához, mégsem kapnak elég bért, megfelelő szociális hálót ahhoz, sem a munkáltatójuktól, sem az államtól, hogy otthonuk legyen. Ahonnan többek között kipihenten munkába indulhatnának. Ugyanakkor a könyvben azt is próbáltam érzékeltetni, hogy a megoldást nem egyszerűsíthetjük le például az állami bérlakások építésére. Kellenek persze, ám

Ezért fontosak az olyan kutatások, amelyek alulnézetből, az emberek szemszögéből próbálnak értelmezni folyamatokat. Hogy ők mit gondolnak arról, kinek a feladata biztosítani a lakhatást, milyen dolgokat érdemes beépíteni egy intézkedésbe.

– Ha ezzel arra is céloz, hogy társadalmi rétegek, egyének más és más otthonra vágynak, felmerülhet, hogy akár a zártkerti területek megfelelő fejlesztése is lehet egyfajta megoldási pálya.

– Ez nehéz kérdés. Annyi biztos, hogy minden hatékony beavatkozás alapja megkérdezni az érdekelteket, ők mit szeretnének. Jó irány, hogy ne sematikusan, pragmatikusan kezeljük a lakhatási problémát, mert a materiális biztonságnál többről szól, és társadalmi csoportoktól függően sokféle beavatkozás jelenthet megoldást. Magyarországon ma két fő iránya van a lakáspolitikáknak. Az egyik – egy nagyon szűk költségvetési forráshányaddal – a szegény rétegeket célozza: hajléktalanszállók, lakásfenntartási támogatások. A másik a középosztályt segíti jobb minőségű lakhatáshoz lakóövezetekben, lakóparkokban, szuburbán zöldmezős területeken. Akikről az átmeneti terek kapcsán beszélünk, egyikbe sem tartoznak bele. A zártkertek hozzáférhetősége és megfizethetősége éppen az átmenetiségükből adódik. Amint elkezdjük őket fejleszteni, felértékelődnek, elkezdenek betagozódni a városba, és kérdéses, lakóik hogyan fedezik majd a magasabb fenntartási költségeket, és nem szorulnak-e ki a magasabb kiadások miatt.