Féktelen kizsákmányolás zajlik, nemzetközi jogi fórumokon kell fellépni a magyarországi tanárokért – Interjú Totyik Tamással

Jövő héten szavaz a parlament az új pedagógus státusztörvényről, minden bizonnyal el is fogadják. A szakszervezetek a törvénytervezet visszavonását követelték, ezt nem sikerült elérniük. Mi lesz ezután?

Elsősorban a kollégákat kell majd felkészítenünk arra, mire kell odafigyelni, mielőtt a törvény értelmében januártól megszűnik a közalkalmazotti státuszuk és egy új jogállásban, köznevelési foglalkoztatotti jogviszony keretében dolgozhatnak tovább. Tudniuk kell, hogy az új szerződéseket milyen feltételekkel szabad elfogadni, a munkaköri leírásokban mi szerepelhet, és hogy mi az, amit nem szabad elfogadniuk. A távozó kollégáknak pedig abban szeretnénk segíteni, hogy milyen körülmények között lehet a legkedvezőbb számukra a jogviszony megszüntetése, ehhez jogsegélyszolgálatot, jogi támogatást próbálunk biztosítani. Attól tartok, hogy a következő tanév is húzós lesz az oktatásban dolgozóknak.

Nem most halljuk ezt először. Az elmúlt években többször elhangzott, hogy nehéz tanévnek nézünk elébe, forró őszre kell számítani, a közoktatás a szakadék szélén billeg... De nem esett le, nem omlott össze a rendszer, a nehézségek ellenére úgy tűnik, nem is fog. Vagy most másként lesz?

A kormányzatnak egyetlen célja van: a rendszer működőképes maradjon és minden lyukat próbáljon betömi, amivel a hajó süllyedésének sebességét tudják csökkenteni. Látszik, hogy a minőségi oktatás egyre távolabb kerül a magyar közoktatástól, Orbán Viktor miniszterelnök szavaival élve sok esetben csak a “közjószágok” legeltetése zajlik az intézményekben, vagyis pusztán gyermekmegőrzés, nem pedig a versenyképes tudásátadás. Az intézményvezetők már vészforgatókönyvekkel készülnek a pedagógushiány helyi szintű kezelésére, nem véletlen, hogy a tankerületek a következő tanévre szóló tantárgyfelosztásokat sem kérték nyomatékosan, ők is számítanak arra, hogy problémák lesznek.

Az, hogy iskolai vészforgatókönyvek készülnek a tanárhiány kezelése, vagy inkább eltakarása érdekében, nem egyfajta elfogadása annak, hogy ha ez van, akkor így kell működnie a rendszernek? A kormány nem épp arra támaszkodik, hogy az iskolák így vagy úgy, de megoldják, a pedagógusok tovább működtetik a rendszert, bármi történik?

Van ebben beletörődés és fásultság is. Sokan elismerték, nem valódi értelmiségi munkát, életmódot folytatnak, feltették a kezüket és megadták magukat. A kormánynak ez kedvez, de a szakszervezetek még bíznak abban, ha nem is egy, de két-három év alatt fel lehet rázni, öntudatára lehet ébreszteni ezt a társadalmi réteget, mert akkora munkaterhelésnek lesznek kitéve, hogy elszakad a cérna. Az intézményeken belüli problémák is megsokszorozódnak majd, a pedagógusok mellett az intézményvezetők lesznek a legnagyobb áldozatai a várható átalakításoknak, ütközőzónába kerülnek a tantestületek és fenntartó között.

A szakszervezetek többször jelezték, tömeges pályaelhagyásra is készülni kell. Gulyás Gergely miniszter nemrég azt mondta, a kormányban nem számítanak ilyenre. Kinek lesz igaza?

Attól függ, mit nevezünk tömeges pályaelhagyásnak. Ha egy intézményben négyen, öten elmennek, az egész rendszert nem rengeti meg, de ott, helyben már gondokat okozhat. A nők 40 éves korkedvezményes nyugdíjazásával is egyre több kollégánk távozik. Az is látszik, hogy azok a kollégák, akik nyugdíjasként visszamentek tanítani, és még helyettesítésre és más ingyen munkákra is beoszthatók lesznek, azt fogják mondani, ezt így nem vállalják tovább. Miközben a kormány abban bízik, hogy a nyugdíjas pedagógusok visszamennek dolgozni és lélegeztetőgépen tartják a rendszert.

Ebben a helyzetben mit tehet egy szakszervezet?

Az egyik legfontosabb, hogy komoly felvilágosító kampányt kell folytatni, nemcsak a közösségi médiában, hanem személyesen a tagság körében. A kollégák egy része nem tájékozódik a közösségi médiában, a maga kis szűk világában él, őket is fel kell világosítani például arról, mit jelent az eseti helyettesítés, mennyi idő után kell kifizetni a rendes túlórákat, mennyi az a munkaterhelés, amit a munkáltató rájuk háríthat. Egyfajta önvédelmi reflexió kialakítására van szükség. Az aránytalan munkaterhelés ellen pedig hazai és nemzetközi jogi fórumokon is fel kell lépni. Mert ami most történik a közoktatásban, az a munkavállalók féktelen kizsákmányolása.

Ha a pedagógusok helyzete valóban olyan elkeserítő, miért nincsenek több tízezren, százezren az utcán?

Ennek több oka van. Az első a szakszervezetek bűne: nem “neveltünk” a pedagógusokból tudatos munkavállalókat, a rendszerváltás óta nem készítettük fel arra a kollégákat, hogy a munkavállalók helyzete nem válik könnyebbé, sőt nehezebb lesz. Én az év eleji, Miskolctól Budapestig tartó Tudásmeneten szembesültem azzal, ez mekkora problémát jelent.

Konkrétan mivel szembesült?

Például olyan munkaszerződéseket aláírtak a kollégák, hogy minden feladatot, amivel az intézményvezető megbízza őket, el kell végezniük. Ez alapján voltak, akiket vécétakarításra is beosztottak a szabadon felhasználható órakeret terhére, vagyis ingyen és bérmentve, mert takarítószemélyzet nem volt. Vagy utasították őket arra, hogy a tantermet fessék ki. Ezeket el is végezték, annak ellenére, hogy ezek a feladatok nem tartoznak a pedagógusok munkakörébe. A státusztörvényben a kormány az eddigi 32 óráról 40 órára emelte az időkeretet, vagyis még több, ilyen típusú munkavégzésre be lehet majd osztani őket.

Mi a többi ok, amiért nem tiltakoznak?

Be kell látni, hogy a pedagógusok egy jelentős része konzervatív, a mostani kormányzattal szimpatizál. Én 20-30 százalékra tenném az arányukat, de ez csak az én becslésem. Ezek a kollégák, ha fát vágnának a hátukon, akkor sem tiltakoznának, inkább csendben maradnak, nehogy a mostani politikai vezetésnek ártsanak. Mellettük ott vannak a „hobbipedagógusok”, akik olyan családi helyzetben vannak, hogy nincsenek anyagi nehézségeik, nem azért dolgoznak, mert a megélhetésük forog kockán. Persze, ha megunják az egyre nagyobb terhelést, ők könnyebben el is hagyhatják a pályát. Vannak olyanok is, akik röghöz vannak kötve, leginkább vidéki kistelepüléseken élők, a mostani ingatlanárak mellett akkor sem tudnának jobb munkalehetőségek reményében városba, főleg Budapestre költözni, ha eladnák a falusi házukat. Van egy negyedik réteg is a “hallgatag” tömegben: akiket sikerült megfélemlíteni. Egy kolléganővel például közölték, a férje nem lesz beszállító az önkormányzatnál, ha sztrájkot szervez. És persze van egy rakás “fotelforradalmár”, akik a közösségi médiában aktívak, de amikor valós tettekre van szükség, nincs bennük kellő bátorság, elszántság. A szakszervezeteknek most az lesz a feladatuk, hogy ezeket a kollégákat megpróbálják tudatossá nevelni. Ennek érdekében ősszel egy képzési programot is szeretnénk indítani a megyei alapszervezeti titkárainknak.

Közhely, hogy a szakszervezet erejét a tagság adja. Néhány éve a PSZ célul tűzte a taglétszám növelését, különösen a fiatal pedagógusok körében. A tagok száma mégis csökkent, most 14 ezer körüli. Ennek mi az oka?

Elsősorban az, hogy a fiatalok nem nagyon jönnek a pályára, tehát lényegében nincs kit megszólítanunk. A 30 év alatti kollégák aránya az 5 százalékot sem éri el a pedagógusok körében, ami egy katasztrofális érték. A taglétszám csökkenésének 90 százalékát a nyugdíjba vonuló pedagógusok jelentik. A középkorosztályt pedig nem tudtuk megfelelően megszólítani. Az eddigi kormányok, beleértve a 2010 előtti politikai vezetést is, sokszor egyfajta szitokszóként emlegették a szakszervezeti mozgalmat, egy avítt, a múltból itt maradt szervezetnek tekintették. Az is igaz, hogy nem tudott megújulni a szakszervezet. Tettünk egy gyenge kísérletet arra, hogy az egyetemeken, délutáni foglalkozás keretében munkavállalói ismereteket adjunk át a pedagógus hallgatóknak, de egyrészt közbejött a Covid-járvány, másrészt az érdeklődés sem volt nagy. Döbbenetes volt látni, a hallgatók mennyire nincsenek tisztában a munkavállalói jogokkal. Egy teljesen kihasználható, az iskola működését alig-alig ismerő hallgatói réteg jelent meg a végzősök körében, azt sem tudták, a szerződésükben mennyi lehet a próbaidő, a gyakornoki idő, vagy hogy munkaköri leírást is kellene kapniuk. Sajnos úgy tűnt számunkra, hogy az ilyen irányú oktatást az egyetemek is felesleges ismeretátadásnak tekintik.

Július elsejétől ön a PSZ elnöke. Vannak további tervei a szakszervezet megerősítésére?

Folytatnunk kell az országjárást, amit az elmúlt hónapokban kezdtünk, az eredménye pedig az lett, hogy mintegy 500 új tagot sikerült toboroznunk. A Klebelsberg Központtal is meg kell vívnunk egy csatát az iskolai szakszervezeti jelentléttel kapcsolatban, például, hogy ne távolítsák el a hirdetményeinket, sztrájkfelhívásokat. Határozottabb lépésekre lesz szükség abban az irányban is, hogy az egyházi iskolákban ne tilthassák meg a szakszervezeti képviseletet. Az alapszervezeti titkárainkat is jobban fel kell készítenünk a tagszervezésre és arra, hogy a pályakezdőkre úgy vigyázzanak, mint a szemük fényére. Mert egyre nagyobb kincs lesz az, aki erre a pályára téved.