– Azt hisszük, hogy értjük a világot, de ilyenkor látszik, milyen döcögve értjük, milyen kis pici pontok vagyunk, mennyire nem merünk ebből kinézni – mondta meghatottan egy néző a 8. BODY.RADICAL Nemzetközi Előadóművészeti Biennálé záróeseményén, mikor a művészek – Batarita kortárs táncos, a fesztivál alapítója, illetve az őt kísérő Benkő Róbert jazzmuzsikus, nagybőgős – már az előadás utáni beszélgetésre érkeztek a balatonboglári Sába-ház tóra néző kis kávézójába.
A jó fesztivál az, ahonnét nem rohan, nem is szívesen indul haza az ember, és a világszínvonalú előadásokat bemutató biennálé kifejezett célja is, hogy még maradjanak, kérdezzenek, beszélgessenek az alkotókkal és egymással. Ezért is lépnek ki a hagyományos színházi keretekből, vállalva, hogy olyan helyszínekre alakítják előadásaikat, mint a ceglédberceli református templom kertje és a boglári szabadstrand, ahonnan a viharos idő miatt végül az utolsó előadást bentre helyezték át. Ez is különleges volt, testközelben érezni a művészetet, ahogy nagyjából huszonöten, gyerekek, idősek, felnőttek vegyesen ültük körbe a táncost és kísérőjét, akik minden irányba „játszottak”. A bőrünkön érezhettük a karok, lábak lendületes energiáját, a nagybőgő zsigereket mozgató basszusfutamait.
– Ez 10/10-es volt – mondta utóbb elismerően egy fiatal srác, aki először látott ilyen előadást, és a leghangosabban tapsolt. – Csak a lábujjai mozgását is órákig tudtam volna még nézni – magyarázta csillogó szemmel egy idősebb hölgy –, hát még a tekintetét! És mindenkit megszólított, mindannyiunkkal kapcsolatba lépett, varázslatos volt…
Többen lapogatták Benkő Róbertet is, a magyar kortárs jazz és improvizációs zene kivételes alakja pedig szerényen mosolyogva fogadta az ismeretlenektől a túláradó gratulációt. Legyenek bár ők ketten a világ nagy színpadainak ünnepelt művészei, ezek a pillanatok táplálják őket is, mikor az új, avagy szűz nézőkre ekkora hatást tudnak gyakorolni, és erről instant visszajelzést kapnak.
Semmiből teremteni
Az egri születésű művész, akit Japánban a butoh (a tradicionális japán kultúrát az avantgárd és modern irányzatokkal ötvöző táncstílus) forradalmáraként, Koreában színészként és táncvígjátékok alkotójaként is ismernek, fellépni hívták még a thai király születésnapjára is sok éve, mikor épp itthon van, kistelepülésekre viszi el előadásait. Fellép falusi focipályán vagy templomkertben is, mert „nem véletlen született ide”, vissza kell adnia ennek az országnak valamit, és ahol nincs pénz, ott ezt misszióként fogja fel. Most azonban nem csak az előadás utáni fáradtság látszott rajta, bár nyugodt derűjét akkor is megőrizte, mikor nehézségeiről mesélt. Kezdve azzal, hogy
Magyarországról egy fillér támogatást sem kapott, személyi kölcsönt kellett felvennie, hogy a biennálét immár nyolcadszor megtarthassák.
– Külföldi támogatók nélkül ez a fesztivál nem jött volna létre, de ezek a támogatások csak akkor érkeznek meg, ha minden számlát elfogadnak, akkor jöhet az utófinanszírozás, ami a kamatokat már nem fedezi – sóhajt Batarita. – Emellett kitaláltam, hogy ne csak Budapesten legyenek programok, de olyan nagy akadályokba ütköztem, amikre álmomban sem gondoltam. Az egyik helyszínen például a technikus kijelentette, minden tánc egyforma, ő mondja majd meg, milyen fény kell az előadásokhoz. Hiába küldtem át minden technikai útmutatót, videót, rá se nézett, elkezdett képeket összeállítani. A művészek ott ültek lefagyva, hogy mi ezt nem fogjuk használni. Mikor megmondtuk neki, megsértődött, ott hagyott minket szó nélkül, nekem kellett levezetnem a beállást és az egész estet. Az egyik vidéki városban két héttel a fesztivál előtt törölték a programjainkat, merthogy a vízvezeték nem bírja a terhelést. Én meg mondtam, de hát ki lehet hívni egy szerelőt és megcsináltatni. Hát, ez addig már nem készül el – mondták erre mosolyogva. Akkor gyorsan minden követ megmozgattam, így kerültünk ide, Boglárra. Szerencsére, mert úgy gondolom, oda kell menni, ahol szívesen látnak.
A táncos-koreográfus évekkel ezelőtt megfogadta, hogy többet a saját fesztiválján nem lép fel, de most muszáj volt, hogy a lemondások után a vállalt előadásszám még meglegyen. Végül a japán vendégművész, aki fuvolán kísérte volna, az utazás előtti napon bejelentette, nem tud jönni, lebetegedett.
– Az volt a szerencse, hogy a pünkösdi improvizációkon több jazzformációval dolgoztam együtt, köztük egy trióval, amelyben Robi bőgőzött, utána mondta, hogy egyszer csináljunk közösen valamit. Azonnal hívtam, hogy itt az alkalom, hogy létrehozzunk egy duót. Ezek miatt vagyok most fáradt, de nagyon boldog is, mert a fesztivál mindezek ellenére gyönyörű volt, olyan szép visszajelzéseket kaptunk, a közönség mindenhol megérintődött.
Bár minden napra jutott valamilyen nehézség, a vendégművészek ebből mit sem érzékeltek. Pécsett volt egyedül színpadi körülmények között a fesztivál, mindenhol máshol térspecifikus előadássá alakultak. Akik azt gondolták, hogy az ő előadásuk nem alkalmas erre, azok voltak a leghálásabbak, hogy kaptak egy ilyen lehetőséget.
Táncoltak a Balaton partján, a falusi kis templom oldalában, és a Hopp múzeum kertjének városi erdejében is.
– Minden előadás, amit meghívtunk, díjnyertes, mégis úgy kellett elmagyaráznom a helyszínek keresésekor a színházigazgatóknak, akik nem értették, mi ez, mert biztosan nem tánc, hogy ezek jelenleg a világon a legjobb, a csúcs előadások. Ezután kaptam szebben fogalmazott elutasításokat, hogy micsoda minőség, de hát sajnos nincs kapacitás, idő, meg pénz... Itt Balatonbogláron viszont olyan nyitottság volt, az előadások után még egy kis fogadás is várt minket mindkét alkalommal.
Megszorítások pénzben és fejben
Kultúrára pénzt szerezni most különösen nehéz. Batarita társulata ugyan kapott az idén kétmillió forintot működésre, abból készült el a Múzeumok Éjszakáján, a Szépművészetiben bemutatott Elmosódott körvonal című új előadásuk, a koreográfus kifizette a munkatársait, vesz még belőle két repülőjegyet az ázsiai turnéra, és az éves keret el is fogyott.
– A tavalyi El Greco kiállításhoz készült Látomások irracionális íze című darabommal turnéztam Mexikóban és Bulgáriában, ahová vissza is hívtak. Mexikóba az anyagiak miatt már nem tudok visszamenni, de ezt a darabomat hívták meg Japánba és Koreába, ahol játszani fogom az új előadásomat is. Biztosan nem fogok már annyit utazni, amennyit korábban, ez talán nem is baj, ezt a nyarat innentől kezdve a Balatonnak szentelem, lejárok úszni, amennyit csak tudok – mosolyog a nemrég Siófokra települt táncművész. – Az is döbbenet, hogy nem játszhatunk most mindenhol Budapesten, mert „megszorítások vannak”. Csakhogy látom én is, szinte ugyanannyi előadás megy, ez így tehát nem igaz. Holott az előadásaimmal soha nem politizáltam. Ettől mindig is távol tartottam magamat, a célom, hogy univerzális témákat dolgozzak fel.
Említem neki, amit Csák János kulturális miniszter hangoztat, hogy meg kell tanulni a piacról élni, még a függetleneknek is. Vagy szerezzenek mecénásokat, ha nem elég ügyesek ahhoz, hogy eladható előadásokat csináljanak.
– A kortárs művészet soha nem volt önfenntartó és Magyarországon nincs mecénáskultúra – feleli erre Batarita. – Az USA-ban odaírják az e-mailben is a nevük alá, hogy támogatom a háromlábú kutyamentők szövetségét, vagy valamelyik kortárs színházat, ott büszkeség az, ha valakit támogatsz. Magyarországon milyen hagyománya van ennek? A legjómódúbb ismerősöm például soha semmilyen művészetet nem támogatott. Sportra adott pénzt, bár arra sem sokat. Amit én tapasztalok, hogy amikor megszorul a fesztiválszervezés, vagy az alapítványunk, akkor akiről nem is gondolnám, utal nekünk pár ezer forintot. De ők nem gazdagok és nem mecénások, hanem olyan emberek, akik ismerik a helyzetünket, követik a munkámat, és szeretnének segíteni, a saját lehetőségük szerint.
Több nagyobb összegű, igazolt egy százalékos felajánlás sem érkezett meg az alapítványunkhoz, melyekről hosszabb utánajárás során sem derült ki hová tűntek.
Noha szerinte a művészetre nyitott ember érzi a minőséget, ezt még a gyerekeknek se kell magyarázni, a kultúra kapuőrei kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak engedelmeskedve egyre inkább igyekeznek megóvni a közönséget a provokatívnak vélt tartalmaktól, mint amikor egy férfi szoknyában, urambocsá’ meztelenül táncol egy előadásban.
– A meztelen nő oké, de a meztelen férfi, hát azért azt gondold meg. Szerintem nem jó ötlet. Legközelebb ilyet nem kellene, mert ez elég sokkoló a közönségnek, ilyeneket hallottam egy fesztiválszervezőtől. A közönségnek szerintem ez nem sokkoló, talán néhányuknak igen, de ha egy nő táncol meztelenül, azzal semmi problémájuk nem lett volna, míg ha egy férfi meztelen a színpadon, az már zavart kelt – érzékelteti az alkotó a konzervatív fordulatot.
Pozitív áthangolásban
– Lehet, hogy idealista vagyok, de amikor egy ilyen est után látom ezeket az arcokat, érzem, hogy azzal, amit csinálok, rengeteg pozitív energia termelődik. A nézők is erőt kapnak, hogy tovább menjenek, és ne süllyedjenek bele ebbe az apátiába, mert apátiával nem lehet együtt élni. Mindenki nem mehet el ebből az országból, és ha már itt maradtunk, akkor vagy csinálunk valamit, ami termeli ezt a pozitivitást, vagy homokba dugjuk a fejünket. Valamennyire ki lehet zárni a valóságot, hogy lemenjen olyan mértékre, ami még nem betegít meg. Mostanában sokszor végiggondoltam, hogy most van itt az ideje annak, hogy befejezzem az alkotást és a szervezést. De amikor mindenki abbahagyja, minden társulat feloszlik, és mindenki külföldre megy, pont akkor nem szabad abbahagyni.
A művész úgy érzékeli, az egész világban általánosságban nem fölfelé mennek a dolgok. Mindenhol süllyedés van, mintha beindult volna egy önpusztító mechanizmus.
– Utoljára 2020-ban voltam Ázsiában, persze a barátaimmal beszélgetek, de nagyon várom, hogy lássam is, mi történik ott. Köztük is volt, aki soha el nem tudta képzelni, hogy elköltözzön Japánból, és most kivándorolt Mexikóba. Nem azért, mert ott jobb, csak ki tudott szabadulni abból a borzalomból, amit már nem bírt. De amikor bekapcsolódik abba a világba, amibe eltávolodott, akkor látja, hogy ott is, más szinten, de ugyanazok az erővonalak hatnak. Nyugat-Európában sem sokkal jobb a helyzet. Pár éve dolgoztam Svájcban, és a koreográfus, aki meghívott workshopot tartani, a lelkemre kötötte, hogy csak ide ne költözzek, mert dobozba zárnak. Példát is mondott hogyan kellett megváltoztatni egy-két darabot ahhoz, hogy megjöjjön az a pénz, ami járt volna. Egyébként később pszichiátriára is került, olyan szinten korlátozta a kreativitását a színházi és a városvezetés.
Édes kesergés
Legalább a magyaroknak van humorérzékük, jól ki is nevetjük magunkat, ebben egyetértünk Bataritával. Szerinte ez, és a kesergés, amiben nagyon jók vagyunk. Arra szocializálódtunk, hogy ha valaki elkezd keseregni, akkor a másik még nagyobbat kesereg, és szépen egymás fölé kesergünk.
– Ha az emberek nem ezt kapják, hanem mondasz valami pozitívat, akkor otthagynak, ez épp most történt meg velem. Egy találkozás alkalmával nekem estek, hogy hú, te független művészként most jól megszívtad. Én nem szerettem volna folytatni ezt a gondolatot, azt mondtam, igen, ez borzalmas, de arról mesélnék inkább, hogy hány országba hívták meg a darabjaimat és milyen alkotófolyamatokban és koprodukciókban vagyok. Erre az illető szó nélkül megfordult és elment. Mert nem keseregtem, nem viselkedtem az igényeknek és elvárásoknak megfelelően. Most vagyok ötven éves. Azt gondoltam, mostanra már megbecsült művész leszek, nyugodt életem lesz, nem kell izgulnom a pályázatok, az előadások miatt, de csak egyre nehezebb, támogatás meg egyáltalán nincs. Viszont ez a fajta alkotómunka, ami táplál, és a találkozások. Most éppen Robival, és minden egyes nézővel, aki csak itt maradt, és nagyon sokan maradtak. Ezért éri meg, ezért akarok még előadásokat és fesztiválokat létrehozni.
