- „A polgári Magyarország ideálját előbb politikai terméknek minősítették, majd elárulták”

– Ha sok emberhez akarsz szólni, mesélj a fociról?

– Nem vagyok klasszikus futballrajongó, bár a válogatottat követem, amennyire tudom. Kétségtelen, hogy a sporttörténeti kutatások során sok mindent megértettem a fociról. A játékon túlmutató jelentősége már az első egy-két évtizedben kialakult. Nagyon gyorsan „közös nyelv” lett. A működésmódja, logikája, dinamikája miatt óriási népszerűségre tett szert. Közben kialakultak a helyi stílusok, mint a Duna menti iskola. A spontaneitás, a kiszámíthatatlanság kezdetektől jellemzi a focit, és rendkívül izgalmassá teszi. Ezenfelül minden csapatnak van lokalitása, szubkulturális háttere, a válogatottak pedig a nemzeteket testesítik meg, amitől érzelmileg igencsak telítetté válik a szurkolás. És az egész a rongylabdával, a grundokon kezdődött.

– Úgy érzem, a könyv mégsem elsősorban a fociról szól. Dédapja, Borbás Gáspár figurájában, életútjában mintha inkább egy megszülető, de igazán erősnek máig sem mondható, mellékvágányokra sodort magyar polgári réteg életszemléletét kívánta volna megragadni.

– Valóban így van, és a foci ehhez ideális kiindulópont. Nem véletlenül nevezik a „hős-” vagy amatőrkorszakot a „polgári futball” korának is, hiszen a játék elterjedése ehhez a réteghez köthető. Kellett hozzá mobilitás, nyelvtudás, önálló polgári szellem. Az első játékszereket, szabálykönyveket jellemzően sportkedvelő pedagógusok, tornatanárok, mérnökemberek hozták be, pusztán kedvtelésből. Déd­apám is ebben a közegben ismerte meg a focit: ügyész édesapja nyomán jogot hallgatott – ez kiszámítható előrejutást jelentett a korabeli polgárságnak –, és mellette focizott.

– A sportág egyik hazai meghonosítója, úttörője volt, de bármilyen sikeres játékossá vált is, elutasította a professzionalizmust.

– Dédapám 1916-ban tette le a dresszt. Sok csapattárs ekkor kint volt a fronton, néhányan meghaltak, megnyomorodtak. A másik elidegenítő tényező, hogy a Nyugatot követve idehaza is egyre inkább a professzionalitás felé mozdult a magyar futball. A bújtatott játékosfinanszírozás kezdett kínossá válni, Gáspár nem tartotta tisztességesnek, sok volt a botrány. Végül, ahogy tömegessé vált a sport, a közönség hozzáállása, összetétele is megváltozott. Az első győztes válogatottmeccsen – annak 120. évfordulójára jelent meg a könyv – 750-en voltak. Tíz év múlva már 12-15 ezer fő szurkolt a pályák mellett, majd a szám elérte a húszezret. A húszas években sok szélsőség kísérte a találkozókat. Megvertek bírókat, ezért néhányuknak revolvert kellett hordaniuk, rendőrségi oszlatásokra került sor, a kispadot és a közönséget nemegyszer szögesdrót választotta el. Sokan csak a balhé miatt jártak ki. Bundázásokra is fény derült. A polgári rétegből, ahonnan a déd­apám származott, többeknek mindez már nem volt elfogadható.

– Borbás Gáspár a századelő szabadkőműves-mozgalmában is részt vett. Ez szintén valaminek a meghonosítása, és van egyfajta klubjellege.

– A szabadkőművesség ugyancsak polgári jelenség volt. A társasági élet egyik divatos megnyilvánulása. 7500-8000 ember vett benne részt Magyarországon, ami lakosságarányosan kiugróan magas szám. Nagyon sok mítosz, ferdítés rakódott erre a mozgalomra, sokan ostobaságokat gondolnak róla, a húszas évek revanspropagandájának állításai máig élnek a közbeszédben. Igaz, hogy volt radikális szárnya, de

Az Országos Levéltárban sok jegyzőkönyvet átnyálaztam, képet kaptam róla, miről beszélgettek 1915 után. A középosztály anyagi helyzetéről, megsegítéséről, rokkantak, hadiárvák támogatásáról. A filantrópia kétségtelenül jellemezte őket. Rájuk lehet persze sütni, hogy tagjai befolyásolni akarták a közpolitikát, mert lobbiztak, érdekérvényesítő lépéseket tettek.

– Később a szövetkezeti mozgalom is beszippantotta könyvének hősét. Ebben sem a fő irányhoz kapcsolódott.

– Nehéz megfogalmazni ennek a mozgalomnak a lényegét. Leegyszerűsítve, kísérlet volt a kapitalizmus vadhajtásainak visszanyesésére. Hogy a károsultjait összefogják, és egy újfajta, profitkorlátozó, alacsonyabb árakat biztosító elosztási rendszert alakítsanak ki számukra. Államilag is támogatták a mozgalmat. Dédapám a Köztisztviselők Szövetkezetének volt az igazgatója, ami ezen a világon belül is egy speciális szerveződés volt, az állami bürokrata réteget szolgálta ki. Ennek is volt persze kritikája: ők azt emelték ki, hogy maga a szövetkezet is nagyüzemszerűvé, egyfajta kapitalista vállalkozássá nőtt. Ebben van jogos észrevétel, de a folyamatnak megvoltak a stációi. A Köztisztviselők Szövetkezete Trianon után, a húszas években a nagy területű országra méretezett bürokrácia ellátását, elszegényedésük mérséklését szolgálta, ami elemi szükséglet volt. Bécsből szerzett használt cipőkkel, élelmiszerrel, olcsóbb árukkal segítettek sokakat. A konszolidáció aztán fokozatos változást hozott, a cél egyszerűen az alacsonyabb ár biztosítása volt, puritán módon berendezett boltokban. Levéltári iratok alapján mindez favágós szervezői munkát követelt: beszerzés, értékesítés, áruelosztás, ilyen fűrésztelep, olyan vágóhíd. Érdekesség, hogy miközben a szövetkezet kispolgári, alsó középosztálybeli személyeket látott el, a vezetői nagypolgári, bárói közegből kerültek ki. Tanulságos volt belelátni ebbe a mozgalomba, sajnos a története nincs még alaposan feldolgozva, mint ahogy a hazai szabadkőművességé sem.

– Következik a kapcsolódás a politikai élethez az 1930-as években, ami a háború alatti magatartással együtt szintén a helyét, útját kereső polgárság vívódásait tükrözi.

– Dédapámnak két párthoz volt köze. Az egyik a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Nemzeti Radikális Párt, a másik Rassay Károly Polgári Szabadságpártja. Szorosabb kötődése utóbbihoz volt a sok egykori szabadkőműves hátterű tag és a budai lokalitás okán. Bajcsy-Zsilinszkynek viszont vidéken volt inkább tábora, pártjának összetétele nagyon heterogén képet mutatott. A harmincas évek elején már nem volt fajvédőnek mondható, németellenessé vált, személye körül egyaránt ott volt a Bartha Miklós Társaság baloldali érzelmű tagsága és Méhelÿ Lajos fajvédő, jobboldali köre. Ők egyaránt publikáltak lapjában, a Szabadságban (korábban Előőrs). Borbás Gáspár Bajcsy-Zsilinszky tanácsadó testületében kapott helyet, de nem véletlen, hogy a kapcsolódás csak pár évig tartott. Dédapám számára Rassay Károly pártja nyújtott megfelelő hátteret a klubpolitizáláshoz. Rassay nagyon vékony szellemi hagyományt jelentett Magyarországon, ma már nem is igen emlegetik, pedig szerintem vállalható az öröksége: középosztályra építő, szélsőségeket kerülő, harmadik utas irányt képviselt, volt elképzelése a polgárosodás folytatásáról. Igaz, budapesti zárvány maradt ez is, a vidéki Magyarországot kevéssé ismerték. Rassay a közélet „szürke munkásaiként” definiálta a közösséget. Nem frontpolitizálásban, hangos szónoklatokban mutatták meg magukat, hanem szürkének tűnő, de fontos közéleti akciókban. 1939-ben új választójogi törvény szerint zajlott a Horthy-korszak utolsó voksolása. A párt ingyenes jogsegélyhálózatot működtetett ügyvédi irodákban. Dédapám is részt vett benne. Elmagyarázták a rendszert, kiemelték, mire kell figyelniük a választópolgároknak. Alulról, a szakértelemre építve próbáltak változtatni sok mindenen, kevés eredménnyel. Ugyanezek a szereplők

– Szüntelen harmadik utas próbálkozások.

– Lényegében egy polgári, értelmiségi ethoszról van szó. Bereményi Géza egy a régi Kommentár folyóiratnak adott interjújában „korrekt úrifiúknak” nevezte ezt a generációt, illetve attitűdöt. Ezt mondta róluk: „Nekem a »korrekt úrifiúk« példája sokat segített a tisztánlátásban, számomra ők mindig is vonatkoztatási személyek voltak. ’45 után semmiféle ügyességet nem mutattak ellenállásbeli érdemeik vagy régi kapcsolataik kihasználásában, nem kurvultak el az ötvenes években, nem tört meg a gerincük. (…) Ez az emberfajta egy vékonyka, de nagyon szép ezüstszál a magyar kultúrában. Akárki akármit mond, én bennük sosem csalódtam.” (Kommentár, 2014/1, 80. o. – A szerk.)

– Ha ugrunk egy nagyot, olyan az egész, mintha a Válasz Online hitvallását fogalmazná meg, amelynek társalapítója. A könyvet is a lap adta ki.

– Dédapám életszemléletét valóban tudom kötni a válaszos gondolathoz. A kutatásokból kiderült, hogy az öreg a Bajcsy-Zsilinszkyhez kapcsolódó években Féja Gézával, a jeles népi íróval, a régi Válasz folyóirat egyik teoretikusával, szerzőjével járta a magyar vidéket. Előadásokat tartottak.

– Megerősödhet ez a polgári életszemlélet Magyarországon?

– Erre azt mondhatnám: „Műveljük kertjeinket!” Kis körökben, olvasói közösségekben, értelmiségi csoportokban él tovább ez az önszerveződő, alulról építkező szellemiség. Kapcsolatunk az olvasóinkkal, támogatóinkkal szintén őriz belőle valamit. Számomra ez a közélettel való foglalkozás egyik legnemesebb formája, amelynek kulcsgondolata a felelősség és a közjó iránt mutatott elkötelezettség. Hogy amiben és akikkel élünk, azzal és azokkal dolgunk, felelősségünk van. A Válasz Online konzervatív, szabadelvű közeg, még ha ezeket a jelzőket sokszor kiforgatták is. Pedig egyszerűen a hagyományok tiszteletét, a fontolva haladást jelenti. És a nemzeti közeg igenlését: a közös emléket a múltról, és közös tervet a jövőre.

– De mi a hagyomány? Hiszen arról beszélünk, hogy nincs.

– Létezik polgári hagyomány, csak sajnos gyenge.

– Meg tudja élni saját polgári ideálját a mai világban?

– A magánéletben, sok közösségben és a Válasz Online-nál százszázalékosan. Viszont lényegében semmilyen nagypolitikai törekvést nem látok arra, hogy az önálló, állami emlőktől független középosztály megerősödjön és szélesedjen.

Attól önmagában egyetlen kormányzat sem lesz polgári, hogy hadjáratot hirdet a nyugati woke ellen. Főleg úgy, hogy közben idehaza szovjet típusú közmédiát működtet. Furcsa világ alakult itt ki.