- Nem kedveli a rizsázást - Makó Ágnessel a részvétel önkéntességéről

Szociológus kutatóként társadalmunk kulisszái mögé is betekintést nyer. Mennyire merít témát a látottakból a szépirodalmi történetei számára, melyek nem egy esetben akár szociohorrorként is értelmezhetőek?

Bizonyos témák megihlethetnek, de inkább a szemlélet az, ami a társadalomtudósi gondolkodásmódomból származik. Mindig is az ember érdekelt, gyerekkorom óta lenyűgöz, hogy ennyi különböző világ sétál egymás mellett az utcán. Míg másokat felbosszant és zavar, ha valaki a villamoson telefonálva ország-világnak kitárgyalja a gondját-baját, én ilyen helyzetben még inkább odakagylózom: fantasztikusnak tartom, hogy belehallgathatok valaki másnak az életébe. Azt kívánom: csak mesélj, mesélj, még hangosabban! A legkülönbözőbb státusú emberekkel a legkülönfélébb interjúkat készítő kutatóként, magánemberként és íróként is azt figyelem, mi minden fér meg az egyénekben. Míg szakszövegíróként makroszinten elemzem, szépirodalmi szerzőként mikrokörnyezetben vizsgálom az embereket.

Az antropológiai érdeklődés tetten érhető a párkapcsolatokat, szülő-gyerek viszonyokat, családi civódásokat, életközépi válságokat, mindennapi szituációkat ábrázoló írásaiban. Igaz, nem mindennapi módon!

Ezekkel a helyzetekkel mindenki találkozik, és általában izgalmas párbeszédeket, összeütközéseket generálnak. Ám én azokat az írásokat kedvelem a legjobban, amelyek ezektől eltávolodva extrém környezetben jelenítik meg a konfliktusokat, ahogy például a Cetlik a hűtőn című novellában a jégszekrényben tárolt élelmiszerek üzengetnek egymásnak, vagy a Tanácsok a Mars-expedíció résztvevőinek című novella ábrázolja a mindennapokat – csak kifordított módon, más nyelvezettel.

Feltűnően sok a gyásszal foglalkozó írás is, amit a társadalmi életünk peremére száműztünk.

Édesapám elvesztésekor kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással. Ez adott egy lökést, hogy muszáj azt csinálnom, amit igazán szeretnék. Ez az élethelyzet hozta magával a kicsit terápiás kitárulkozást is – hogy bármiről bárhogy írhatok. Megbirkózni a szerettünk elvesztésével, illetve a saját életünk végességével, örök téma.

Az ezt megjelenítő, Két lábon járó nyílt seb című novella mellett is találunk nyomasztóan komor – valóságból kölcsönzött – témát a máskülönben fergetegesen kacagtató kötetben. A kék hírekbe hajló Keressük című írás a tanyasi istállóban felfedezett holttesttömegről egészen különösen ott ér véget, ahol hagyományosan egy történet a kezdetét venné…

Talán ennek köszönhetően került be a Körkép 2023 rövidpróza-antológiába is, amire nagyon büszke vagyok.

A rövidprózaírás milyen kihívásokkal szembesíti íróilag?

Nagyon korán, már háromévesen elkezdtem önállóan olvasni, előbb meséket, aztán a szüleim könyvespolcáról a felnőttirodalmat, az életkoromból adódóan elsősorban a rövidebb történeteket tartalmazó köteteket. Így lettek kitörölhetetlenül meghatározóak a mai napig, az írásaimra is kihatóan Roald Dahl, Örkény István és Karinthy Frigyes abszurd, humoros, rövid terjedelmű, csattanós novellái. Nyolc-tíz évesen magam is írtam jó pár ilyet, s visszaolvasva őket akad köztük egészen vállalható is. A humor mellett alapnyelvem lett a tömör, velős megfogalmazás, semmilyen műfajban nem kedvelem a rizsázást.

Az abszurd humora azonban nem kevésszer fekete. Ezt a témák vagy a világlátása generálja?

Ilyennek látom az életet: arclemaróan viccesnek, s egyben tragikusan szomorúnak. Az ember hallgatja a napi híreket, és nem hiszi el, mennyire abszurdak, mintha Örkény-egypercesek lennének – de miért kell nekünk egy Örkény-novellában élni? Miért nem lehet az életünk ennél jóval derűsebb?

A valós életben – szemben a novellák történeteivel – ezek szerint a normalitásra vágyik?

Alapvetően derűlátó alkat vagyok, az első e-mail-címem is optimizmus@-cal kezdődött. Ugyanakkor nehéz megszabadulni a szorongásaimtól, bízni abban, hogy holnap is lesz még világ, élhető marad a földgolyónk stb. Próbálok azért idealista módon remélni.

De mégis, mi ad ehhez alapot?

Csak a saját meggyőződésem. A magyar társadalom mintha direkt nehezítené az amúgy sem könnyű létezést, van egyfajta mérgező mentális alapbeállítódás, ami vagy kulturális adottság, vagy egy régi beidegződés, de nagyon nem érzem a magaménak, és szerény eszközeimmel próbálom pozitívabb irányba taszigálni. Élesen megmaradt bennem az élmény, amikor a már járó kislányommal nekivágtunk egy meredek lépcsősornak, ami óriási kihívás volt a részéről, de úgy gondoltuk, ha elfárad, megállunk, fölvesszük. Alig értünk az ötödik lépcsőfokhoz, amikor egy szembejövő járókelő nekiállt sápítozni, hogy jaj, szegény kicsi gyerek, mennyire hosszú ez a lépcső, el fog fáradni stb. Már a kezdetekkor beleültetjük a gyerekekbe: nem fog menni, meg se próbáld, mindenképpen kudarcra vagy ítélve, ahelyett, hogy biztatnánk: mennyire ügyes, hogy ilyen picin is nekivág – hajrá! Én mindig ilyesmire vágytam, ezért is igyekszem, bármiről is legyen szó, arra biztatni, próbálja meg, higgyen benne, ér hibázni!

+1 KÉRDÉS
Erre remek bizonyíték a Dömdömm dírapp című novella, amiben egy, az ütemet diktáló férfi rockdobos gondolataiba nyerünk bepillantást, aki a közönség hölgy tagjait stíröli, miközben próbál az előtte álló gitárosok takarásából kikerülni. Úgy tudom, ön is kipróbálta magát dobosként. Mi járt a fejében?

A dobolás időszakos szerelem volt. Hallgattam a zenéket, s legyen szó klasszikusról vagy metálról, elkapott a lüktetés, mindig az ütemre koncentráltam, a koncerteken is a dobost próbáltam nézni a takarásban, hogy milyen mozdulatokból is születik a sodró ütem. Én is csinálni akartam. Ám zenekarban nem játszottam, csak a zeneiskolai vizsgakoncerteken alkalmi felállásokkal léptem fel – és mindig arra gondoltam: úristen, csak el ne rontsam! Az egész zenekar dinamikája rajtam alapul, a tempó folyamatos, metronómszerű tartása volt a mumusom, ami aztán túl stresszesnek bizonyult munka utáni kikapcsolódásnak. A szálkásra ütött dobverőimet azért megőriztem.