Azt már gyerekként megtanultam, hogy az állami ünnep a többség bulija. Nem a számszerű, hanem a politikai vagy hatalmi többségé. Az ő érdekeit, ízlését, szűk nagyvonalúságát vagy bő kicsinyességét tükrözi, mindenki másnak a megadott kereteken belül kell megtalálnia a maga kisebb, lazább, felszabadultabb ünnepecskéjét. Már persze ha van hozzá kedve, energiája. Én magam is voltam az ünnepi élőkép része, felvonultam az országosra duzzadt álarcosbál statisztájaként augusztus 23-án. Máig emlékszem arra a furcsa, tán mégiscsak a büszkeségre hasonlítható érzésre, ami a dísztribünnél fogott el, amikor annak rendje és módja szerint elcsattogtunk a meghívott pártfunkcionáriusok előtt. Utóbb szégyelltem is magam ezért, hiszen amúgy nevetségesnek éreztem az egész igyekezetet, a román diktatúra sürgölődését, hogy szebbnek és erősebbnek tűnjön a saját szemében. De a szereplés után már jöhetett a mi körünk, sör és miccs, strand vagy kirándulás a közeli tóhoz, hogy kiáztassuk magunkból a felszabadulás kötelező ünnepélyességét.
Bár lassan fél évszázados múltra tekintek vissza, három augusztus 20-ra emlékszem. Az egyik tízévesként esett meg velem a 80-as évek elején, amikor először utazhattunk Magyarországra, ami egyszerre játszotta az igazi, bár addig csak tévében látott haza és a külföld kettős szerepét. Az Országház mellett ültünk a füvön, és az este után még inkább elégedett voltam a magyar, vagyis a „mi” diktatúránkkal, hiszen sokkal emberarcúbbnak mutatta magát, szabadnak és gazdagnak. Mi másnak is tűnt volna egy olyan rendszer, amelyik efféle fényjátékot engedhetett meg magának, és a boltban is lehetett kólát kapni ezer más élelmiszer mellett? Tán még a hatalmaskodást sem gondolja komolyan.
A második úgy nyolc évvel ezelőtt történt, még nem tombolt úgy a NER, még megjelent a Népszabadság. Azon a nyáron találtunk egymásra a nejemmel, és a szerelem szűrőjén át még hihetőnek tűnt, hogy a győztesek nagyvonalúságával irányít majd az új kormány, vagyis tekintettel lesz a vesztesekre, hiszen ők is a „mi népünk”. A tűzijáték is ebben a megengedő fényben ragyogott a csillagok helyett, nem nyomták agyon a nyári hangulatot a szimbólumok, az „üzenet”, csak egy ünnep volt, szabadnap és napsütés, lacipecsenye és jó zene. Tán még a szentté nem avatott István is jól érezte volna magát a vigalomban.
És most itt vagyok a legfrissebb élménnyel, amikor a mű már elkészült, és az alkotó is megpihent. Vagy legalábbis szusszant egyet a Karmelita erkélyén, hasonló illusztris alkotók társaságában. Édes ellentmondásokban fürdött az egész nap. Például miccset ettem a Magyar ízek utcájában, ahol székely ínyencségként hirdették a számomra oly ismerős finomságot. El is képzeltem magamban, hogy mit szólnának a székely atyafiak, ha Bukarestben árulnák román különlegességként a kürtőskalácsot. Lehet, hogy ők is csak hümmögnének? De mindegy is, mert szenen sült, ahogy kell, szaftos volt, és persze drága, ami el is várható, ha már ennyien tüsténkedtek körülötte mintegy megtestesítve a híres román-székely-magyar barátságot.
Aztán az est fénypontja. Tudni kell, hogy olyan vagyok, mint az éjjeli lepke, amely boldogan repked minden fényesség körül. Tán a román hétköznapok megbízható sötétsége tehet arról, amikor szinte csak egy lámpa égett az egész utcában, hogy engem minden kivilágítás, fényjáték, lézershow lenyűgöz. Viszont az is igaz, hogy az utolsók közt lennék, aki tiltakozna, ha takarékossági okokból teljesen mellőznék a tűzijátékot, mert költségvetésileg inkább illik Svájchoz vagy Svédországhoz. Ott viszont nem bolondultak meg annyira, hogy erre szórják a pénzt, ha alig jut oktatásra, egészségügyre, környezetvédelemre. Meg egyáltalán: könnyen lehet, hogy gyermekeink és unokáink teljes és értelmetlen pazarlásként tekintenek majd a hasonló rongyrázásra, egy kor tüneteként, amikor még mentalitásbeli változtatásokkal és előrelátóbb gazdálkodással elkerülhettük volna a klíma összeomlását. (Ha szerencsénk van, akkor csak csöndben morognak majd egy-egy múzeumban a korabeli fényképek felett, és nem egy barlangban átkozzák a korábbi generációkat.)
Az viszont tagadhatatlan, hogy látványosságként valóban hozta a magáét Európa legnagyobb tűzijátéka. Aztán láthattam a drónokból összeálló, hatalmas keresztet is a Duna felett. Úgy álltam alatta magyar, heteró, keresztény, fehér férfiként, hogy tudtam, ezen az ünnepen a többség között vagyok, elvileg nekem szól az egész miskulancia. Mégis feszengve gondoltam a kisebbségre, akik nem tartoznak a kereszt alá, mégis a sokszínű országunk részei: más vallásúak, ateisták, a hitüket szerényebb külsőségek között megélők. Vajon lesz egyszer olyan állami ünnep, amely nem oszt így fel minket? Amely a felszabadultságban és nem az üzenet görcsösségében egyesít? Vagy eleve képtelenség elvárni ilyet ettől a műfajtól?
Kicsit irigykedve néztem vissza tizenéves énemre, akit még nem feszítettek hasonló töprengések. Csak nézte a pukkanó patronokat az égen, ahogy villódzott és tündöklött a világ. És akkor még biztos voltam, hogy mindig lesz benne helyem.
