Budapest egyik legrégibb moziját újították fel tokkal-vonóval.
A jelenlegi Art+ névre hallgató mozi 1912-ben nyitotta meg a kapuit, azóta folyamatosan vetítőhelyként funkcionál. Volt vagy hat neve, például az Örökmozgó. Egyszóval 111 éves, nem kerek, de egy jópofa évforduló. Mindemellett az ország második legöregebb filmszínháza az Uránia után, de mivel ez utóbbi egy ideig vigadóként üzemelt, megkockáztatom, hogy a legtöbb éven keresztül filmeket vetítő intézményről beszélünk.
A mostani modernizáció jegyében a klasszikus harisnya moziteremből két kisebb vetítő helyet alakítottak ki. Nem volt skrupulusa e régi forma „kettévágása” kapcsán?
Én a csőmozi kifejezést szoktam meg. Amúgy nem, nem volt skrupulusom, mert korábban ebben a harisnyamozikban próbáltam filmet nézni, és több szempontból sem sikerült. A hátsó sorokban szinte már nem is lehetett látni vásznat, a feliratokról nem is beszélve, ezekhez távcső kellett – mivel pedig ez egy belvárosi vetítő, a külföldi vendégek száma jelentős. A hang is vállalhatatlan volt. Úgy gondoltam, ha ezt innentől fogva én üzemeltetem, akkor ezen az változtatni fogok.
Amikor Steve Jobst megkérdezték, hogy a MacBookba nem került soha blu-ray lejátszó, azt válaszolta: mert az egy zsák kín. Nem volt ilyen érzése, miután átvette a mozit év elején?
Akkor éreztem ezt, amikor már késő volt. Már alá volt írva a bérleti szerződés, elkészültek a tervek a felújításra, ekkor szembesültem azzal, hogy „Úristen, mire vállalkoztam”. Ám ugyanakkor ez egy óriási kihívás volt. Többen kérdezték: erre mi szükség volt? Cégünk, a Pannónia Entertainment Kft. a gyártáson kívül a film és egyéb alternatív tartalmak forgalmazása és a moziüzemeltetés minden szintjén jelen van. Az régóta probléma volt, hogy a saját mozihálózatunkban a saját tartalmainkat nem mindig tudtuk megfelelően terjeszteni. A palotai Pólus moziban például – nem degradálva a közönségét – egy művészi dokumentumfilm nem a legsikeresebb műfaj. Eddig olyan mozijaink voltak, melyek a város külső kerületeiben helyezkedtek el, így a lokális környezet igényeit szolgálták ki. A Pólus mellett ilyen az Óbuda, a Lurdy és a MOM is – igaz, utóbbi már közelebb van a belvároshoz. A portfólióból hiányzott a Budapest szívében lévő art mozi, ahová a delikát tartalmakat el tudjuk helyezni. Korábban, ha vettünk egy exkluzív alkotást és valamelyik mozihálózat nem vette fel műsorra, akkor azon rengeteg munkát és pénzt buktunk. Egyszóval szükségünk volt egy újfajta vetítőhelyre.
De ez, amikor az artmozik bezárásról és csődről panaszkodnak, elég kockázatos vállalkozás, nem?
Az Art+ előző üzemeltetőjét igencsak megtépázta a Covid-19 és szerződést bontott az ingatlan kezelőjével, a fővárosi tulajdonban lévő Budapest Filmmel. Én azt mondtam: ez a mozi nem maradhat ilyen állapotban, de ahhoz, hogy több tíz millió forintot fordítsunk rá, hosszú távú szerződést tudok csak elfogadni, így tizenöt évre szóló kontraktot kötöttünk. Ezek után hívtam egy remek szegedi belsőépítész, designer csapatot, akik megtervezték az új formát. A felújítás nehéz volt, mert folyamatosan jöttek elő az újabb és újabb csontvázak: kvázi nem volt olyan, amit nem kellett javítani vagy cserélni. A befektetés megtérülését három-öt éven belül várjuk. Kicsiben úgy működünk, mint a „nagyok”: a multiplexek bevételeiből megfinanszíroztuk az artmozit, ez pedig segíti az egyedi tartalmak terjesztését. A keresztfinanszírozás a lényeg.
Értem, de nagyon sok mozi bezárásról, nem kifizethető közüzemi számlákról beszél.
Ennek oka, hogy Magyarországon nem található kettő egyforma helyzetben lévő és finanszírozási formában működő mozis cég. Vannak közvetlen vagy közvetett önkormányzati üzemeltetésű vetítőhelyek, és egy alapítványi finanszírozású: az Uránia. Van nagy nemzetközi hálózat, mint a Cinema City, és olyan multiplexek, melyeknek a tulajdonosai az adott plázák, mint az Etele vagy a Sugár. Aztán vannak a függetlenek, mint a tatabányai Mi Mozink, a kecskeméti Malom vagy mi. Ahányféle tulajdonosi szerkezet, annyiféle működés. Önkormányzati mozik esetében volt olyan, hogy a város bezárta az intézményeit télen egyfajta fűnyíróelv alapján – hiába termelték volna ki a megemelkedett rezsiköltségeket. Persze, ezek a bezárások sokat segítettek a nyitva tartó konkurenseken. Nagyon számít az is, hogy ha valaki közvetlenül fizet a szolgáltatónak, vagy pedig a plázával van alszerződésben – itt lehet tárgyalni esetleg részletfizetésről a kényesebb helyzetekben, akár a bérleti díjak kapcsán is. Itt elég sok a játéklehetőség. Nagyon fontos a kreativitás: mi például kulturális központként üzemeltetjük a mozijainkat és a Covid előtt egyet üzemeltettünk, most már ötöt. Mindazonáltal a már említett plázák által saját üzemeltetésű multiplexek esetében a pénz nem számít, mert az csak afféle közönségcsalogató marketingeszköz. Ezeket a válságok meg sem rázzák. Nem mellékesen: a Covid alatt állami segítség is volt az iparágnak, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap és a Nemzeti Filmintézet pályázatain keresztül folyósítottak.
Korábban említette, hogy az Art+ volt Örökmozgó. Nem akarja cinematheque funkcióját visszaállítsa? Nagyon sok régi slágert szoktak „amúgy is” visszahozni a mozikba.
Kedvem lenne hozzá, csak üzletileg nem tudom megoldani. A régi nagy klasszikusok jogdíjait csak event formában lehet kitermelni, csak az Art+ ehhez túl kicsi. A magyar filmek esetében azonban működhet. Bár Csehországhoz képest nagyon kevés a hazai filmek nézőközönsége, a magyar és az európai filmek nézettsége a tíz százalékot sem érni el a tengerentúli művekkel szemben. Nagyon kiszolgáltatott helyzetben vagyunk.
Mit gondol, miért nem nézünk eléggé a magyar filmeket?
Ez egy komplex kérdés, de sajnos a magyar film már túlságosan átpolitizált lett. Az a fontos, hogy ki csinálta és milyen pénzből, mintsem, hogy milyen az adott mű. Ez már a nézőket is elérte, táborokat alkotnak. Hol vannak azok a vígjátékok, melyek mindenkinek szóltak?