- Egy ütős iskola, ahol érzésből játszanak és a zene által fejlődnek a fiatalok

Könnyű volt megtalálnom a Budai Dobiskolát, amikor besétáltam Budafokon a Hengermalom utca 70. szám alatti gyárterületre, elég volt a hangos dobszót követnem. A C épület második emeletén aztán megtaláltam a helyet, ahol Gál Dániel dobtanár fogadott, hogy meséljen az intézményükről. – Húszéves korom óta tanítok, illetve játszom rock-, metál- és underground együttesekben, így idővel adta magát a helyzet, hogy saját dobiskolát indítsak – mondta a tanár. A célja az volt, hogy segítsen a hiperaktív, figyelemzavaros és sajátos nevelési igényű gyerekeknek, hogy a dobolás által javítsák a koncentrációjukat. – A szülőktől sok pozitív visszajelzést kapunk, hogy a gyerekek reflexei jobbak lettek, az írásképük pedig javult, mert a dobolástól a motorikus mozgásuk finomabbá válik. Emellett a szorongásuk is csökkenhet, hisz itt kidobolhatják magukból a feszültséget.

Szenvedélyből iskola

– Szokták szarkasztikusan mondani, hogy „a dobos a zenész legjobb barátja”. Miközben látni kéne, hogy a dobosnak fontos szerepe van egy koncerten, hisz ő szolgáltatja az alapot a zenéhez, attól lesz ritmusa, tempója, lüktetése az egész előadásnak – mondta Dániel. Ez persze lehet repetitív – mint Michael Jackson Billie Jean című számában –, és lehet változatos is, főleg egy improvizatív jazzelőadás során.

A dobolást Dániel is fiatalon szerette meg, neki is segített abban, hogy jobban összerendezze a gondolatait. – Öt-hat éves lehettem, amikor elkezdtem dobolni. A szüleim sokszor vittek gospelkoncertekre, melyeken mindig a dobost fürkésztem, a sza­badidőmben pedig állandóan doboltam valamin, folyamatosan járt a kezem, lábam – mondta a zenész, hozzátéve, elég izgága gyerek volt, amivel a szülei nagyon nem tudtak mit kezdeni. Először egy klasszikus zenesuliba íratták be, a fiú azonban azt túl kötöttnek érezte, így inkább magántanároktól kezdett tanulni jazzdobolást. – Az egyik mesteremtől kaptam válogatáskazettákat, melyeken egészen érdekes dobolások voltak kortárs, avantgárd és underground jazzformációktól, például Miles Davis, Allan Holdsworth és Pat Metheny együtteseitől, szóval teljesen beszívott ez a világ. Már akkor úgy éreztem, hogy mindig valami újat kell vinni a zenei műfajokba.

A dobolás aztán szép lassan kitöltötte a hétköznapjait, a gimnáziumi órákon is azon vette észre magát, hogy fejben már ritmusokat gyárt. – Akaratos gyerek voltam, csak azzal foglalkoztam, ami érdekelt. A dobolás pedig pont ilyen volt, sosem lehetett belőlem kiirtani – mondja. Az iskola mellett aztán sorra jöttek a fellépések rockzenekarban és egyházi együttesben, közben ráébredt: a dobolás számára nemcsak a zenélést jelenti, de terápiás hatású is. Idővel mások is felfedezték a tehetségét, a koncertek után több rajongó is odament hozzá, azt kérve, hogy tanítsa őket. És bár Dánielnek nem volt tanári diplomája, elhivatottságból órákat adott, mígnem felkereste őt egy pszichológus, szintén azzal a céllal, hogy dobolni tanuljon nála. – A szakember elmondta nekem, hogy a páciensei között vannak figyelemzavarosak, és kíváncsi volt arra, hogy az ő klienseire a dobolás hogyan hat, vagyis milyen kiaknázatlan terápiás lehetőségei vannak – mondta Dániel, aki már a felvetéskor úgy érezte, az életében összeértek a szálak. Ekkor döbbent rá, hogy

Ezután döntött úgy, hogy a dobtanítást intézményesített szinten szeretné űzni, így megalapította a Budai Dobiskolát.

Érezni a motivációt

– A dobsuliba többnyire fiúk járnak, és csak tíz százalékban lányok. Őket annyira nem köti le a dobolás, de vannak köztük kimondottan tehetségesek – mondta a tanár. Az órákra leginkább ötéves kortól tizenöt éves korig várnak diákokat, de idősebbek is jöhetnek hozzájuk. Dániel szerint nem kell aggódni, ha valaki később határozza el magát, hisz kellő motivációval két-három év alatt már szép eredményeket lehet elérni. A Budai Dobiskolához másrészt nem kell zenei előképzettség, a gyerekeknek még szolmizálni sem kell tudni, elég, ha kezükbe veszik az ütőt, és érzik a ritmust. – A szülőnek viszont komoly szerepük van a gyerek fejlődésében, mert ha a fiatal folyton azt hallja otthon, hogy az apja vagy az anyja sem érte el a céljait, akkor ő sem lesz képes fejlődni – véli Dániel.

Hogy a gyerekeket motiválják, a tanárok minden évben megrendeznek a Dürer Kertben egy tanévzáró koncertet, amelyen a tanítványok megmutathatják, mit tanultak addig, és hogy képesek-e, mernek-e színpadra állni. Dániel szerint egy előadónak utóbbit is el kell sajátítania, hisz a koncerten idegen szemek nézik a játékát, ami sokaknak kényelmetlen lehet. – Ezt az izgalmat én is érzem a mai napig, amikor koncertezem. Ha nem érezném, akkor nem is fejlődnék, és úgy jönnék le a színpadról, mintha semmi plusz nem történt volna.

A gyerekeknek másrészt nagy élmény, hogy egy kicsit sztárok lehetnek előadás közben, hisz a hétköznapok során nem mindegyikük tudja megvalósítani önmagát (erről szól a Netflix egyik legszerethetőbb filmje, az Egykor híres voltam, melyben egy autista tinédzser a dobolásban találja meg saját útját és a környezetéhez való kapcsolódás lehetőségét – a szerk.).

Dániel a jövőben szeretne iskolájával terjeszkedni több helyszínen is, illetve tervezi, hogy a Budai Dobiskolát átkereszteli Neurabeat névre, vagyis kifejezetten fejlesztést elősegítő dobterápiát szeretne tanítani olyan fiataloknak, akik figyelemzavarral, hangulatingadozással vagy koordinációs problémákkal küszködnek.