Hosszú ideje nem találkoztunk vele. Mármint hárman, családként. Utoljára La Ciotat-nál fürödtünk benne, vagy négy éve, Duska azóta nem is látta a tengert. Négy év pedig nagy idő, főként emberi léptékben, hiszen végigsepert a világon egy járvány, kitört az újabb, tán még értelmetlenebb háború, infláció és energiaválság tette bizonytalanabbá az életünket, miközben ő mit sem változott: ugyanúgy, ugyanolyan arccal – közönnyel vagy kíváncsisággal, ki tudná megmondani – figyel minket, aprócska lényeket a lábai előtt. Hozzánk képest kortalan és végtelen. Hiába jelzik pontosan a körvonalait a térképek, amikor tekintetünk a horizont vékonyka vonalát fürkészi a távolban, úgy érezzük, kiterjedésének semmi sem szabhat határt: újra és újra elveszünk benne. Talán ez a legnagyobb adománya.
Duska most még keveset tud erről. Ez idő alatt talán csak a vágy, az az ismeretlen eredetű és erejű hívás maradt meg benne, amely legtöbbünket irányítja és rendre elvezet hozzá, hogy megfejtsük – például az ellenállhatatlan parancs – titkait. A kilencéves Duska is ott folytatta, ahol az ötéves abbahagyta, próbálja megfejteni a hullámok erejét, vagy azt, hogy miért hoz ránk oly pihentető nyugalmat a morajlása. Ahogy egy roppant állat lélegzik a metsző égbolt alatt. Már élvezi, hogy felfeküdhet a hátára, de még tart a roppant mélységétől, nem szívesen merészkedik addig, ahol már nem ér le a lába.
Azt már látni, hogy őt is megbabonázta a tenger, örök életében alázatos híve marad ennek az istenségnek. Én magam is kisgyerekként, négyévesen találkoztam vele először. Nagyi, apám anyja vitt le a Fekete-tengerhez, valamilyen „kommunista” nyaralás lehetett, jutalom- vagy gyógyüdülés, amit a Kárpátok Géniusza írt fel a gyermekeinek. Nem sok mindenre emlékszem. Talán csak a kékesfekete kagylók élére a tenyeremben, a sós ízre a bőrömön, a homokra, amit minden elővigyázatosság ellenére is hazavittünk magunkkal a bőröndben, a ruhák redőiben. És a nagyság érzetére, mintha egy hatalmas hegyet fektettek volna le, hogy még megmászhatatlanabb legyen.
Nem is tudom, talán a korai találkozás döntött el mindent, vagy az, hogy utána húsz évig feléje se néztem. Az első, igazi külföldi utunkon, Horvátországban találkoztam vele: acélkék volt és kifürkészhetetlenül ismerős. Lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért elhanyagoltam őt. Mint egy távoli rokont, akihez mégis eltéphetetlen szálak kötnek. Akkoriban úgy éreztem, sokkal inkább a Balaton a hazám, és nem a tenger. Egy körülbiciklizhető tó, és nem az ismeretlen nyelveket beszélő nagy víz, amely a túl tág, túl bonyolult világról mesél, mikor én jóval szűkebb otthonosságra vágyom. Féltem még, és magamnak sem mertem bevallani. Talán túl erős volt az átmenet a diktatúra atyáskodó levegőtlenségéből a szabadságnak nevezett térbe, amelyben leginkább csak rajtam múlott minden. De hogy fogok én úszni ebben a mély vízben, ha addig még elméletben sem volt szó erről?
Nehézségek persze ma is akadnak. Amikor ezeket a sorokat írom, épp a nyílt víz fodrait bámulom a hullámtörőkön túl, a turistákra felkészített plázst, amelyet napernyők pöttyöznek. Tegnapelőtt viszont még egy olasz mentőautó belsejében zötyögtünk, mert ahogy a repülőgépünk leszállt Riminiben, Duskát negyven fokos láz terítette le, amit aztán heves hányás követett, így kénytelenek voltunk orvost hívni. Az aggodalom perceiben a magyar biztosító (sosem indulunk el egészségbiztosítás nélkül) elegánsan kisasszézott a felelősség alól, így képzeletben fürdés helyett felkészültünk a borsos számlákra, a másnapi hazaút csinos költségeire. A tenger kissé csúfondárosan csillogott a mentőautó tejfehér üvegének rései között.
Duska révén már belekóstoltunk a horvát, a spanyol és most már az olasz egészségügyi ellátásba, és állíthatom, hogy kedvességből és segítőkészségből mindenütt jelesre vizsgáztak. Nyelvi nehézségek ugyan adódtak, mert mi épp oly hézagosan beszélünk olaszul, amilyen hézagosan ők angolul, a mutogatás és a pantomim pedig nem mindig vezet eredményre a sürgősségin. Nem sokon múlott például, hogy Dusi hashajtót kapjon, mert egy mondatot úgy értelmeztek, hogy a gyereknek három napja nincs széklete, holott azzal speciel minden rendben volt. De amikor ez is megoldódott, amúgy olaszosan jót nevettünk az egészen, mintha csak egy vígopera végkifejletében lennénk a kecses balettkarral körülvéve.
Másnap délután viszont már a tenger vállalta magára a gyógyításunkat (Dusi gyomrát és a mi idegeinket), a szinte percenként változó időjárásban kipróbálhattuk, hogy milyen esőben fürdeni, amikor édesvíz pattog a fejünkön, a testünket viszont a sós melegség öleli körül. A fellegek most is tornyosodnak a szárazföld felől, de a parton gyorsan megtanulja az ember, hogy semmit ne vegyen biztosra. Talán csak a mondás nem vesztette érvényét, amit még Pompeius mondott állítólag a hajósainak, amikor viharban kellett értékes rakományt, vagyis gabonát szállítani Rómába: Tengerre szállni muszáj, élni viszont nem az. Én ebből most csak azt hallom ki, hogy tenger és élet egy tőről fakad, ahogy az elmúlás is. Addig viszont jó pár hullám nyaldossa még a partot.
