Yoko Tawadát (a keleti névsorrend és a magyar fonetika szerint helyesen Tavada Jokót – a szerk.), a Berlinben élő japán szerzőt eddig az Egy jegesmedve emlékiratai című műve kapcsán ismerhette meg a magyarországi közönség. Az anyanyelvén és németül is publikáló Tawada számos kitüntetéssel, köztük Goethe-medállal és Kleist-díjjal is büszkélkedhet. A New York Times 2018-ban, miután az író a Tokió utolsó gyermekeivel ismét besöpört egy jelentős díjat, „Kafka kitűnő tanítványának” nevezte őt.
A Tokió utolsó gyermekei kötetét utólag egészítette ki négy korábbi, ugyancsak disztópikus elbeszélésével, melyeket a 2011-ben bekövetkezett tóhokui földrengés és az azt követő szökőár hatására írt. A szövegeket Ikematsu-Papp Gabriella fordította magyarra.
Tömény disztópia narancssárga burokban – nagyjából ekként írható le a kötet. Ahogy a címe is jelzi, a leghosszabb és leghangsúlyosabb opus a Tokió utolsó gyermekei, a további négy mű inkább amolyan levezetésül szolgál ehhez a remek íráshoz.
A történet szerint Japán a közeljövőben szinte élhetetlenné válik, és teljesen elszigetelődik a külvilágtól. A százéves Josiró egyike azoknak az „öreg aggastyánoknak”, akik – ellentétben az „ifjú aggastyánokkal” – még emlékeznek, milyen volt a friss levegő illata, a kék tenger látványa, a gyümölcs íze, egy állat bundájának puhasága. Nem mellesleg Josiró még tud angolul, ugyanis már egy minimális angoltudás bizonyítja, hogy a japán állampolgár idős, még annak a világnak a szülötte, melyet a mostani gyenge, járni, öltözködni, de még enni is alig tudó gyerekek már nem ismerhetnek. Az egynyelvű Japánban ugyanis a feje tetejére állt minden, a fiatalok helyett az idősek dolgoznak, az aggastyánok gondoskodnak az ifjúságról, így éldegél együtt dédunokájával, Mumei-jel Josiró is.
A szerző ügyesen forgatja ki szülőhazája tradícióit, Japánban ugyanis mindent áthat az idősek, a szülők tisztelete. Ugyanígy ad egy pofont a technofíliának is: amíg Japánt a világ technológiailag legfejlettebb országaként ismerjük, addig Yoko Tawada Tokiójában már internet sincs, és még a szomszéd városba is majd’ egy napig tart eljutni a katasztrofális közlekedés miatt.
Külföldre nem mehet senki, az emberek a napilapok egymásnak sokszor ellentmondó információiból építik föl világnézetüket, és persze mindent ural a végsőkig jutó hiszékenység. És hogy hogyan fejlődött vissza Japán? Egy atomkatasztrófa választotta el a világtól.
Az eladdig nyitott, befogadó sziget teljesen izolálódott, maga lesz az elszigeteltség. A lakosságot az álhírek győzték meg az új rendszer hatékonyságáról: „Amióta kiderült, hogy a városokba bevezetett áram végtagzsibbadást, idegbántalmakat és álmatlanságot – a nép nyelvén csak bzz-bzz-szindrómaként ismert tünetegyüttest – okoz, az emberek kezdtek ferde szemmel nézni az elektromos készülékekre. Az újságok olyan álmatlanságban szenvedő emberekről írtak, akik elektromos áram nélküli hegyi kempingekben úgy aludtak, mint a bunda.”
Nincs az a disztópia, amelyben ne kapna hangsúlyos szerepet a köznyelv megváltozása, roncsolódása, az 1984-ben például a demokratikus államrend létrejöttéhez szükséges, kulcsfontosságú szavak tűnnek el. A negatív utópiák szerzői gyakran a nyelvi determinizmus elméletét veszik alapul, mely szerint a nyelv meghatározza a gondolkodást, tehát amiről nincs nyelvi fogalmunk, annak létezéséről nem is tudhatunk. A Tokió utolsó gyermekeiben betiltják a külföldi kifejezéseket, a polgárok idegen országok nevét egymás közt is csak suttogva ejthetik ki.
Akad néhány dolog, amely a magyar olvasó számára ismerősnek tűnhet Tawada világából, ilyenek például a hatósági áras termékek és a pénzromlás: „Régen csak az irományoknak volt rögzített áruk, manapság azonban a gyümölcsöket és a zöldségek egy részét is országosan egységes, szabott áron kínálták.
Függetlenül attól, hogy éppen hiány volt-e belőle vagy többlet, a narancs darabja fixen tízezer jenbe került. Ha nem lett volna infláció, valószínűleg nem kerül a végére ennyi nulla.” Tokió egyébként sokkal rosszabb helyzetben van, mint azok a városok, ahol mezőgazdálkodás folyik, ilyen például Hokkaidó és Okinava. Bár a létezés szempontjából elviselhetőbb helyek meg a beköltözők távol tartásával bajlódnak.
Bármennyire drasztikusan hangzik, a Tokió utolsó gyermekei leginkább szórakoztató és ötletes, közepesen nyomasztó disztópia. Legnagyobb erénye az a fekete humor és gyönyörű nyelvezet, amely még egy atomkatasztrófát is képes egyszerre röhejessé és festményszerűvé tenni. Yoko Tawada valóban kafkai tehetség.
