Valahogy mindig elérkezik az a pont, amikor a virtuális világ izgalmasabbnak tűnik a valódinál. Az internet például tágasabbnak és bőkezűbbnek mutatja magát, és kényelmet ígér: instant válaszokat és párszavas világértelmezéseket kattintásra, ha teljesen az algoritmusokra bízzunk magunkat. A videójátékokban pedig igazi hősök lehetünk, győztes autóversenyzők vagy sasszemű mesterlövészek, és persze tucatnyi az életünk, ha hibáznánk. Úgy is mondhatnám, hogy annyi életünk lehet, amennyi baklövésünk, ami azt jelenti egyúttal, hogy igazából tévedhetetlenek vagyunk. Ezt a való világ pedig ritkán adja meg, hacsak nem vagyunk elég gazdagok és önteltek hozzá.
Szülőként egyelőre próbáljuk korlátozni Dusi hozzáférését az önmagát korlátlannak hazudó világhoz, miközben pontosan tudjuk, hogy az ő felnőtt életét talán már meghatározó módon a mesterséges intelligencia írja majd. (Már ha addig nem sodorja el a civilizációt, értsd: az önmagát fogyasztó társadalmat a természet válaszcsapása. Talán lesz erre valamilyen ellenszere az MI-nek? Vagy csak az, ami a sci-fikben szokott: likvidálja az emberiséget, mielőtt az elpusztítja a bolygót, ami kétségkívül logikus, ám messze nem örömteli lépés a mi szempontunkból.) És azt is tudjuk, hogy manapság a digitális készségek elsajátítása legalább olyan fontos, mint a betűvetés megtanulása. Ezért ragaszkodunk a napi kiszabott képernyőidőhöz, még ha ezt nem is ellenőrizzük svájci pontossággal. Egyelőre mindez ártalmatlan: a böngészőben arra keres rá, hogy hol lehet megvenni Dumbledore varázspálcáját. (Végül kiderült, hogy odakint, vagyis San Marino bazársorában egészen olcsón megszámítják, nyolc euró kilencven centtel úsztuk meg, igaz, az olcsóság örömében hozzácsaptuk Potter és Piton pálcáját is.) A Super Mario ősrégi verzióját játssza, és időnként átrándul a Minecraft univerzumába, viszont egyre fogékonyabb azokra a reklámokra, amelyeket az internet oly készségesen dob fel neki.
Hiába is tagadnám, nekem is megvoltak a kedvenc játékaim. Hol egy várost igazgattam, hol pedig eszement módon lőttem zombikra és mindenféle lényekre pislogó neoncsövek között, és néha egy-egy egeret vagy klaviatúrát is megevett néhány nehezebb szint, amikor az istennek sem tudtam továbblépni. Izgalmasabb volt ez, mint megírni a napi penzumot. Ma már visszakövetelném ezeket az órákat, hiszen ötven felett már egyre tisztábban látja az ember, hogy semmi sem drágább az időnél, ennél a láthatatlan nyersanyagnál, amit fiatalon olyan bőkezűen vesztegetünk, mintha kimeríthetetlen forrásaink lennének. De hogyan lehetne mindezt hitelesen elmondani egy kilencévesnek, hogy ne tűnjön okoskodásnak, lagymatag boomerségnek? Vagy ami még nyugtalanítóbb kérdés: jogunk van-e elvenni tőle a saját hibáit, amelyekből jó esetben többet tanulhat, mint a hegyi beszédekből?
A digitális világ persze hozza magával a maga hordalékait, csapdáit is. És bizony csak idő kérdése, hogy mikor lép bele ezekbe. A pornó elleni védekezés- vagy megelőzésképpen már megtettük az első intézkedést, pontosabban az alkalom megszülte az első felvilágosítást. A strandon került elő a téma, a nejem épp egy Popper Péter előadást olvasott, és onnan idézett egy humorosabb részt a párkapcsolat témájában, ahonnan óvatos karcsapásokkal áteveztünk a szerelem és a szerelmeskedés kérdésére. Utóbbinak kellőképpen finomított részleteit igencsak nagy döbbenettel és alig leplezett borzadállyal fogadta, majd őszinte érdeklődéssel rákérdezett, hogy mi magunk is csináltunk-e már hasonlót. Kénytelenek voltunk beismerni, hogy igen, és ez bizony örömünkre is szolgált. Láthatóan nem győztük meg. Így aztán kijelentette, hogy részéről a szerelem jöhet, de mindenféle testmozgás nélkül. Azt meghagyja másoknak. Abban viszont megállapodtunk, hogy a pornónak semmi köze a szerelemhez, abban pénzért tesznek úgy a bácsik és nénik, mintha szeretnék egymást, pedig nem. Vagyis nem szabad elhinni, amit esetleg lát.
Nem tudom, mire lesz majd mindez elég. Mivel messze nem vagyunk vaskalaposak, nem azt szeretnénk, hogy tabu legyen a pornó, hanem hogy úgy viszonyuljon ehhez, ahogy egy horrorfilmhez szoktunk. Ott sem valódi vér folyik, és az esztétikusan feltrancsírozott színész a jelenet leforgatása után fáradtan tápászkodik fel. Hát ezt a feltápászkodást nem szabad feledni, a helyzet megtévesztő, ám olykor kétségbevonhatatlanul hatásos műviségét.
A kétely és a kételkedés morzsáit próbáljuk elhinteni benne, mert ez a való világ legfőbb adománya. És legfőbb fegyvere az olykor helyettünk is gondolkodó virtualitással szemben. Hogy időnként nem hiszünk sem a szemünknek, sem a fülünknek. Ám eközben képesek vagyunk belátni, hogy vannak bűnös örömeink is az ártatlanok mellett. Most még csak játszik, szemlélődik, ám az algoritmusok már ott toporognak körülötte, hogy varázspálcáikkal olyan világot teremtsenek, amelyben a lehető legjobban érzi magát. Okos ember ilyenkor döfi át a buborékot, és indul el ellenkező irányba. Például azzal, hogy kikapcsolja a gépet. És elindul a választottjával, hogy felfedezze San Marino pazar ormait.