„A képen látható bicajomat ellopták a Fekete Sas utcából, zárt udvarról.” Egy szegedi Facebook-oldalon újra és újra szembejön a hirdetés, de tucatjával látunk ilyet, részletesebb olvasás nélkül pörgetjük tovább. Napok múlva nézzük meg alaposabban a fotót, ekkor tudatosul mit látunk: de hát ez egy műláb! Érdekelni kezd a posztoló, Máté Roland, megtudjuk, hogy 37 éves, riporter, műsorvezető, 2018-ban néhány nap leforgása alatt elveszítette a bal lábát, de a pimasz optimizmusát sosem, sőt, a „lábatlankodásáról” egy blogot vezet.
Nem tartja magát influenszernek, üti vissza azonnal a labdát a találkozásunk első perceiben. Nem is szereti, ha ilyen címkéket akarnak ráaggatni, meg valójában nem is érdekli a népszerűségnek ez a mellékvágánya. Szegeden sokan megismerik, valószínűleg a története és nem a helyi tévében, illetve a rendezvényeken végzett munkája miatt.
Egy százalék esélye volt
– Sosem derült ki, hogy mi okozta a bajt, orvosi magyarázat nincs rá. Gyerekkoromban volt egy vesebetegségem, amire kemény gyógyszereket szedtem, ki tudja, ez lehet, hogy hatással volt a későbbiekre. Elzáródtak az artériák a lábamban, leállt a keringésem. Nagyon gyorsan zajlott, egy pénteki buliban rosszul lettem, szombatról vasárnapra feje tetejére állt minden. Annak, hogy ilyen villámcsapásszerűen történt, örülök, mert így nem volt időm túlgondolni azt, hogy mi van, vagy mi lesz. Előtte a vérnyomásméréstől is ódzkodtam – nevet az emléken.
– Nem volt bennem félelem, fel sem fogtam, mekkora a baj. Először próbálták a vérrögöket eltávolítani, majd megismételték lejjebb, de nem segített. Akkor közölték velem, hogy nagyon nagy gáz van, ha nem csapják le a lábamat, 1 százalék a túlélés esélye. Az amputáció előtt, ami már a harmadik műtét volt, annyira fájt mindenem, hogy szerintem a szenvedéstől nem voltam normális, azt kérdeztem az orvostól, tudok-e majd táncolni. Az operáció után pedig azért nem volt időm aggódni az elveszített lábam miatt, mert rettenetesen fájt a másik. Egy darabig benne volt a pakliban, hogy azt is amputálni kell. Az volt bennem, hogy ezt az egészet valamiért megkaptam, de menni kell tovább, siránkozás helyett meg kell oldani. A másik meg, hogy a családomra gondoltam, ha elkezdek nyekeregni, nekik is sokkal rosszabb lesz. Igyekeztem úgy hozzáállni, hogy ez nem dráma, más ettől sokkal keményebb feladatokat kap. Kit érdekel, hogy „miért pont én”? Mit tudok vele csinálni? Erre senki nem fog tudni válaszolni, éppen ezért nem is foglalkoztat, nem szoktam ezt a kérdést feltenni magamnak. Nekem ez volt kikövezve, és pont.
Az első hely a családé
„Elfogadtam a helyzetet” – fogalmazott egy interjúban. Nem olyan értelemben, mint ahogy például egy hívő ember elfogadja Isten akaratát, magyarázza, amikor rákérdezünk. – Önmagamat fogadtam el. Magamban és a családomban hittem, abban, hogy ennek itt nem lehet vége. Egyszerűen ez egy új felállás volt. Voltak bennem kérdések, hogy tudok-e majd dolgozni, milyen lesz majd újra csajozni, bulizni, milyen lesz az egész, de végül könnyen ment. Sokkal jobban bántott, hogy a szteroidtartalmú gyógyszerek miatt hirtelen nagyon nagy darab lettem, hiába edzettem akármennyit. „Te nem vagy normális, nem is a lábad, hanem a túlsúly miatt parázol?” – kérdezték az ismerősök. Bár annyira már nem vagyok hiú, mint korábban, de nagyon zavart. Két év alatt ment le, addigra ment ki a gyógyszer mellékhatása.
A Békés megyei Vésztőn nőtt fel, nagyon jó gyerekkora volt, szép emlékei vannak, feleli kérdésünkre. Szeretetteljes családja van, a mai napig kikéri fontos dolgokban a véleményüket. Nélkülük biztos nehezebben sikerült volna újraépíteni az életét, a műtét után nagyon sokáig vele voltak. Roland ebben is a pozitívumot látja meg, azt mondja, igaz ugyan, hogy a helyzetet egy nehéz körülmény szülte, végül is nem is bánta, hiszen így még többet voltak együtt. Sokat sétáltak, beszélgettek, szép ősz volt abban az évben, és bár kerekesszékben tolták mindenhová a rokonok és a barátok, az akkori állapota ellenére jó szívvel gondol vissza ezekre a hónapokra. Rehabilitáció és gyógytorna után, amikor már csak egy mankót használt, az első mérföldkőnek azt tekinti, hogy a barátaival visszarendeztette a lakást eredeti állapotába, olyanná, amilyen akadálymentesítés előtt volt. Az operáció után 8 hónappal merte azt kijelenteni, hogy ismét mindent meg tud oldani teljesen önállóan. – Nagyon sok barátom van, velük valóban mély beszélgetéseket tudok folytatni. Akikkel elmaradtunk egymás mellől, az sem az állapotomnak tudható be, hanem az élet velejárója, változnak az emberek, az érdeklődési körök. Az amputáció nem elvett tőlem embereket, hanem kaptam általa újakat. A nők viselkedése sem változott meg irányomba, de ez visszajelzés is volt számomra, hogy aki engem meg akar ismerni, azt nem érdekli a lábam. Ennek talán az is az oka, hogy jó az emberek felfogása, meg az is, hogy nyíltan kezeltem a témát. Belevetettem magam az életbe. Nyilván volt bennem félsz a műtétet követő első szexuális együttlét előtt, hogy láb nélkül fog-e működni, de hála istennek jól ment – neveti el magát.
Örülsz, ha végre mehetsz
A műlábbal való barátkozás nem ment annyira simán, mint először gondolta. „Csak felcsatoljuk, és hajrá!” – ebben a hitben élt, de ez egyáltalán nem így van. Először kap a páciens egy gyakorlólábat, azt mondja, az nagyon kényelmetlen volt. A számtalan cég között később talált egy olyat, amely éppen neki való termékeket állít elő. Persze onnantól azért még nem gyaloggalopp, fogalmaz, hiszen a csonk nagyjából egy évig változik, arról mintát vesznek, és a protézis, mint egy új cipő, először nyom, tör, kivérzi a bőrt. Reggel egyből felveszi, edz, leró pár kilométert a futópadon, de ehhez egy másik láb kell, teszi hozzá gyorsan.
Az, amelyet napközben hord, nagyon praktikus, lehet vele biciklizni, táncolni, vízbe menni. Fontos volt, hogy vízálló modell legyen, azért, hogy zuhanyozni tudjon úgy, ahogy korábban, neki ez kellett a komfortérzet miatt. A műlábra illeszthető vagány esztétikai borítás csak hab a tortán, egy spanyol cég alkotása.
– A műtét után arra gondoltam, csak olyan élethű borítással megyek majd ki az utcára, amire még a szőrszálakat is rárajzolják. Aztán meg amikor oda kerülsz, leszarod, örülsz, ha mész, akár a sima csővázzal is. A borítás inkább azért kell, mert vagány, szebb a nadrág állása, ad egy kis pluszönbizalmat.
Az Egy pillanat – Az élet lábatlankodása című blog nem elsősorban arról szól, hogy milyen fogyatékkal élni, mert szerinte az egy idő után unalmas lenne az olvasónak. Követhetjük a pörgős mindennapjait, mert tényleg sosem áll le, hétvégén is munkát vállal, műsort vezet, ez az élete, ez tölti fel, azt mondja, attól lenne rosszul, ha nem lenne egy héten minden napja beosztva. A feladatait ugyanúgy elvégzi, mint régen, nem kampányol azzal, hogy műlába van, sosem akart előnyt kicsikarni emiatt. – A munkahelyemen is mindig mondom, hogy ha hülyeséget csinálok, ugyanúgy csesszenek le, mint mást. Milyen lenne már, hogy kiállok az esélyegyenlőség érdekében, és magamnak meg fórt akarnék kijárni?
Nem biztos, hogy visszacsinálná
– A gyerekek abszolút pozitívan állnak a fogyatékossághoz, sokszor a felnőttek nevelik ki ezt belőlük például azzal, hogy nem az igazat mondják nekik. „A cápa leharapta”, nemrég ezt magyarázta egy szülő a lábamról a kisgyerekének. Nem tudom, ez mennyivel jobb, mint a valóság, szerintem baromság, de nem bírálhatom felül az ő nevelését. Az biztos, hogy ha majd nekem egyszer lesz gyerekem, nem ilyesmit mondanék neki. Sosem lehet tudni, vele mikor történik egy trauma, és akkor talán könnyebben lendülne túl rajta, ha elfogadó és őszinte módon nőtt volna fel. A blogon ritkán ugyan, de vannak negatív kommentek. Valószínűleg a közélet lúgozza ki néhány ember gondolkodását,
legutóbb azt írta egy fotómhoz valaki, „ezt nem mutogatni kellene, hanem lefóliázni”. Holott ez nem magamutogatás, hanem az elfogadást igyekszem tudatosítani.
De már nem érdekel, ha negatív hozzáállással találkozom, a hülyéket nem tudom és nem is akarom meggyőzni. Kampányokban veszek részt, éppen azért, mert itthon még van mit javítani az elfogadás terén. A fogyatékossággal élő emberek hátrányban vannak a munkaerőpiacon, akinek műlába van, azt egy cégnél maximum portásnak tudják elképzelni. Ha valaki tehetséges a szakmájában, miért ne csinálhatná tovább? Külföldön vannak kerekesszékes műsorvezetők akár gyermekműsorokban is. Az biztos, én ugyanaz maradtam, mint voltam.
Ugyanúgy bulizom, megiszom a boromat. Volt, aki javasolta, hogy az amputáció után vegyek vissza a pofámból és a pörgésből. De hát az nem én lennék. Műlábas miért ne járhatna diszkóba?
Feküdjek le este hatkor? Ameddig jól érzem magam, biztosan nem veszek vissza. Bakancslistája nincs, de ha lenne, nem sok dolog lenne rajta. A szerettei legyenek egészségesek és boldogok, szakmai téren meg nagyon szeretne egyszer egy nagy tévéshow-t vezetni. Fogyatékkal élőként annak különösen jó üzenete lenne. A mesebeli aranyhaltól pedig biztosan nem azt kérné, hogy csinálja vissza a vele történteket, vágja rá gondolkodás nélkül. Ha csak egy kívánsága lehetne, azt is a családjára „használná” el. – A bicikli? – nevet fel a kérdésünk hallatán. – Nem, az nincs meg, és a rendőrségen azt mondták, ne nagyon reménykedjek. Venni kell egy másikat…
