nők;trauma;segítségkérés;sorsok;irodalomterápia;

2023-09-16 07:13:00

Szóból ért az ember - Ughy Szabinával a víz alá nyomott gumilabdáról

Úgy tűnik, a segítségkérés gesztusa inkább női attitűd, a különféle terápiás-önismereti csoportokat kilencven százalékban nők alkotják – mondja az önismereti és irodalomterápiás foglalkozásokat vezető író. Ughy Szabinával a most megjelenő, tizenhat novellát magában foglaló, Az átlátszó nő című kötete kapcsán beszélgettünk, többek között a jelentéktelenség érzéséről. 

A kézirat című novellában bedobja a csalit, én pedig most ráharapok: „Mindenki ír. Például most nagyon mennek a női témák, ezek elég jól fogynak. Talán esetleg erről lenne érdemes írnia” – mondja egy könyvkiadó irodalmi szerkesztője a szabadverskötettervvel jelentkező idős hölgynek. Mik is ezek a jól menő női témák?

A „női téma” adott esetben könyvkereskedelmi szempontból definiál valamit, ami eladható. Hogy ez most egy romantikus regény vagy egy harcos feminista írás, az szándékosan homályban marad. Szerintem bármire rá lehet aggatni, hogy női vagy férfitéma, a meghatározást a szándék felől lehet megragadni, hogy mi célból – provokációból, egy adott sztereotípia megerősítése vagy éppen az abból való kibillentés végett – próbálják elhitetni velünk a tartalom nemi jellegét. Pedig, visszatérve az irodalomhoz, nincsenek külön női vagy férfitémák – emberi témák vannak! Amiken belül akadnak olyanok, amelyeket inkább több nő vagy több férfi élhet meg. Én egyéni témákat, ebben a kötetemben pedig egyéni magányokat látok.

Az átlátszó nő novellái ugyanakkor nőkről, női sorsokról szólnak, legyenek bár elbeszélőik fiatalok, idősek, különféle társadalmi és vagyoni helyzetűek, betegek vagy egészségesek.

Ezért is nagyon cinikus és önironikus a fent idézett megjegyzés. De leszögezném: ez nem egy feminista kötet, magamat sem tartom feministának, holott a nők jogaiért harcolók elszántságát becsülöm, és az eredményeiket kiemelten fontosnak tartom. Engem azonban minden, hátrányos helyzetben élő, szabadságában, testileg, anyagi és szociális helyzete által korlátozott ember sorsa érdekel, mélyen azonosulni tudok az ő nehézségeikkel, bezártságukkal, elnyomottságukkal. Mind a tizenhat történet kifejezetten személyes, noha nem mindegyik velem esett meg, de a saját létem szempontjából mindahánynak komoly tétje van: a lényem egy részével rezonálnak. Ami még összekapcsolja őket, az a boldogtalanság, a magányosság, a szabadsághiány. Nagyon érdekelt az, hogy miként lehet őket kivezetni ebből az állapotból.

Ha férfiak lennének szereplői, az egészen más megközelítést igényelt volna? Miért döntött mégis csak a nők szerepeltetése mellett?

Az életem meghatározó férfialakjai kis koromtól fogva megközelíthetetlen, érzéseiket elfojtó, bezárkózó személyiségek. Ellenben a nők másfajta kapcsolódást tanítottak meg, a velük való intimitás sokkal könnyebben jön létre. Csupán találgathatnám, hogy egy férfi miként éli meg az érzelmeit, kockáztatni pedig nem akartam, mert fantáziátlan író vagyok, csak arról tudok írni, ami egészen közel van hozzám, zsigeri élmény.

Boldogtalanság, magány, szabadsághiány – sorolta. Ezek szerint, ha általánosíthatunk, nincsenek könnyű helyzetben ma a nők, és a mentális egészségük sem szívderítő?

Mindannyian nagyon nehéz helyzetben vagyunk, nem csak a nők – az egyébként sem fesztelen mindennapokat a járvány, a háború, a gazdasági lejtmenet még tovább tetézte. A kizsigereltség, a kizsákmányolás, a kifáradtság jeleit, bárhová is megyünk, ott látjuk az emberek arcán. Többségüknek vagy nincs lehetősége, vagy még csak fel sem merül bennük az igény arra, hogy segítséget kérjenek. A többség Csipkerózsika-szindrómában szenved, várja, hogy az élete majd magától jobbra fordul, vagy a társa kitalálja a gondolatait, és aszerint viselkedik ahelyett, hogy azt mondaná: nekem ez nem jó, változtatnom kell a helyzetemen, és ezért vállalom a felelősséget. Persze a választás sokszor nem fekete és fehér között történik, hanem a szürke sokféle árnyalata között. A krízis állapotában még fogalmunk sincs arról, merre tovább, csak azt tudjuk, hogy így nem folytatódhat. A szabadságvesztés egyik legdurvább szintje, amikor már mi magunk sem tudjuk, mi is lenne a jó számunkra. Ebben a nehéz, magányos állapotban tud segíteni egy terapeuta, pszichológus, aki megmutatja, hogy nem vagy egyedül, vagy a csoport, esetleg egy irodalmi szöveg, ami alternatívákat tud mutatni arra, hogy milyen választási lehetőségeid vannak. Ugyanakkor, és ez saját tapasztalat, a különféle terápiás-önismereti csoportokat kilencven százalékban nők alkotják. Úgy tűnik, a segítségkérés gesztusa inkább női attitűd. Emiatt talán szerencsésebbek, mert így több reményük lehet a saját életükben javulást elérni.

A címbeli átlátszóság erre utal?

Erre is. De még inkább a jelentéktelenség érzésére. A történész Yuval Harari írta azt, hogy a kizsákmányolás helyett ez lesz jelenkorunk legmeghatározóbb érzése. A novellákban szereplő nőalakok többnyire magányosak, s mind azt érzik: ők nem olyan fontosak.

A Pillangó című novellában ezt olvashatjuk: „A csönd is jó. Évek és évtizedek kellenek, amíg rájövök, hogy mégis miért jobb kimondani a történteket, formába önteni a semmit. Addig csak hordozom magamban a szavak súlyos hiányát.” Ez akár a többi írás szereplőire, de a mindennapi valóságunkra is igaz lehet? Alapjaiban segít a kibeszélés?

Iszonyú nagy közhely, de szóból ért az ember. Hogy mégis milyen nehéz sokszor megtalálni a szavakat, azt nagyon expresszíven mutatja meg a traumatizált emberek „némasága”. A trauma következtében ugyanis sokszor nem tudnak beszélni a történtekről. Akár ki is törlődik maga az esemény vagy a trauma előtti életszakaszuk, mert nagyon bölcs a lélek, megkíméli az embert a továbbélés érdekében a fájdalomtól – ám a trauma azért a tudatalattiból még hat. A szavak vagy bármilyen más elvontabb önkifejezési eszköz, például a zene, a festés, a tánc vagy épp a beszéd abban segít, hogy kapcsolódni tudj magadhoz, az eltemetett érzésekhez is. A kibeszélés azonban félrevihet. A panaszkodást kifejezetten kártékonynak érzem, mert a fókuszt elviszi a saját felelősségemről, és az önreflexió helyett sokszor csak önigazolási szándékból fakad.

A dolgok szavakba öntése akkor terápia? A szépírás terápia?

Minden művészi tevékenység elgondolható terápiaként. A zavaros érzéseket fontos valamilyen formában materializálni, hogy magad is megértsd, és megértesd másokkal – sokkal könnyebb úgy rálátni valamire, ha már kint van. Az én eszközeim a betűk, de nem gondolom kizárólagos útnak az írást és az olvasást.

A hazai pszichiátriai intézményrendszer felszívódását követően nagyon nagy számban alakultak művészetterápiás, önismereti csoportok. Ön öt éve tart irodalomterápiás foglalkozásokat. Mi a tapasztalata, kik és miért keresik fel ezeket a közösségeket?

Nem a pszichiátriai intézetek bezárása miatt változott a kereslet a különféle terápiákra, inkább a Covid-járvány idején nőtt meg robbanásszerűen a látogatottságuk, nem függetlenül a közösség iránti igény kielégítése miatt. A mentális betegségben szenvedő, pszichiátriai kezelésre szoruló kliensek nem járhatnak irodalomterápiára, hacsak nem kifejezetten pszichológus vagy pszichiáter hirdet nekik csoportot. Irodalomterápiás csoportba a terápiás élmény iránti kíváncsiságból jelentkeznek, és én mindig sikernek könyvelem el, amikor a tíz alkalom után valaki egyéni terápiában folytatja az útját. Mások pedig azért jönnek, mert szeretnek olvasni, és újabb és újabb kortárs szövegekkel akarnak megismerkedni amellett, amiket a foglalkozásokon feldolgozunk. Négy tematikus csoportot vezetek: általános önismeretit, párkapcsolatit, egy Mitikus nők elnevezésűt, ahol a női archetípusokat tárgyaljuk, és egy változással foglalkozót. Ezenkívül hetente kijárok Brüsszelbe: a legmotiváltabb, leglelkesebb csoportomhoz. Az ő számukra ez nem csak egy terápia, közösség vagy fórum, ahol új szerzőkkel, könyvekkel ismerkedhetnek meg. Kevés olyan lehetőségük van – hiába él kint Belgiumban vagy 8000 magyar – ilyen keretek között megélni egy minőségi közösségi élményt, érzelmi mélységeket és magasságokat megjárni.

Az átlátszó nő novellái alkalmasak lennének egy terápiás ülésen a kielemzésre?

Szerintem igen, és nagyon megtisztelő lenne, ha valaki beemelné ezeket a szövegeket a foglalkozásiba, de nem ezzel a céllal írtam őket.

+1 KÉRDÉS
Irodalomterapeutaként hogy vélekedik arról a jogszabályba iktatott határozatról, hogy az ifjúságnak szóló könyvek közül azokat, melyek eltérnek a kormány biológiai és társadalmi nemet el nem különítő felfogásától, fóliázva vagy elkülönítve kell a könyvesboltokban árulni?

Terapeutaként alapvetően felnőttekkel foglalkozom, de nagyon szívesen beszélgetnék kamaszokkal a nemi identitás témájáról is. Nem hiszem, hogy ha lefóliázzuk ezt vagy azt a könyvet, azzal semmissé lehet tenni ezt a témát, ami ráadásul ömlik a sorozatokból vagy épp a dalszövegekből. Nem érdemes lenyomva tartani a gumilabdát a víz alatt, mert egyszer úgyis elfárad majd a karunk, és a labda robbanásszerűen tör a felszínre. Ahogy ezt most a gender kérdéskörében is tapasztalhatjuk. Szükségszerűen intenzív most a téma, hiszen az elnyomás miatt hatalmas feszültségek halmozódtak fel – ráadásul itthon iszonyúan el vagyunk maradva e kérdésben. Szóval nagyon fontos lenne erről beszélgetni a srácokkal, és nem magukra hagyni őket a monitorokkal. Én azt szeretném, ha ott tartanánk, hogy azért nincsenek e téren kérdések, mert már elfogadottá vált, hogy mindenki úgy élhesse meg az identitását, ahogy az számára önazonos. Számomra példaértékű például Szicília, ahol hosszabb ideig éltem. Mindig is egy multikulturális hely volt, ez az elmúlt évtizedekben a bevándorlók miatt van így, de megtanultak együtt élni velük. Sosem tapasztaltam agressziót a másság vagy a kiszolgáltatott emberek iránt. Ha nő vagy, megbámulnak, de azt is többnyire kedvesen, mondjuk a kezedbe nyomnak ajándékba egy csokor bazsalikomot a piacon, és ezek az apró, kedves gesztusok ember és ember között a legfontosabbak.