- „Nem úgy működik az ügyészség, ahogyan egy jogállamban kellene” – Ihász Sándor visszaadja a Polt Pétertől kapott kitüntetését

Nem kíván semmilyen módon kötődni a politika elfogult eszközeként működő ügyészséghez. Ezzel indokolja Polt Péter legfőbb ügyésznek címzett, személyeskedésektől sem mentes írásában azt, hogy visszaadja a 2015-ben kapott Kozma Sándor-díját. Vissza is adta már?

Még nem, majd a döntésem nyilvános közlésével egyidőben.

A kitüntetéssel járó pénzt is visszaküldi?

Nem, mert ettől a kitüntetés ténye nem változik, ahogy például azok az újságírók is Táncsics-díjasok, akik bizonyos díjazottak miatt visszaküldték az elismerésüket. A célom, hogy ezzel a személyemtől függetlenül hívjam fel mindenki számára érthetően a figyelmet az igazságszolgáltatás és az ügyészség működését szerintem jellemző viszonyokra.

2017-ben menesztették az ügyészségtől, az idén februárban pedig a Fenyő-gyilkossággal összefüggésben hivatali visszaélés miatt nem jogerősen egy év, két esztendőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. A kívülálló szemében mostani fellépése szimpla sértettségnek tűnhet.

Lépésemet figyelemfelkeltésnek szánom. Ahogyan az elmúlt több, mint egy évtizedben minden más, úgy ennek az elismerésnek az értéke is devalválódott az ügyészségen belül.

Miért most döntött úgy, hogy visszaadja az elismerést?

A már februárban elkészült indoklással kihirdetett ítéletet júniusban kaptuk meg, s most készültem el a 40 oldalas fellebbezésemmel, de törvénysértő időhúzással a másodfokú eljárás még el sem kezdődött. A fellebbezés indoklásának írása feltépett jó néhány sebet, előhozott sok múltbéli gondolatot, emléket és kérdést, melynek konklúziójaként döntöttem úgy, hogy jelképesen ezzel tudom legjobban kifejezni a véleményemet.

Azt állítja, tiltakozása annak is szól, hogy a politika elfogult eszközeként működik az ügyészség. De akkor miért csak most adja vissza a díjat? Nem látni nagy különbséget a mai és 2015-ös ügyészségi állapotok között, amikor átvehette a díjat.

Pedig belülről rengeteget változott sok minden, s ezt szeretném jelezni a kívülállóknak, más lehetőségem ugyanis nincs, hogy felhívjam a figyelmet rá, mi zajlik az ügyészségen belül, s hogy nem tudok és nem akarok azonosulni azokkal a folyamatokkal, melyek a szakmán belül zajlanak.

Mióta?

Igazából Polt Péter második, 2010-es kinevezésével kezdődtek meg azok a folyamatok, melyek ide vezettek. A mai helyzet sok összekapcsolódó, egymást erősítő rossz személyi, szervezeti és szakmai döntések sorozatának eredménye.

Az előzmények alapján lehetett sejteni, Polt Péter milyen irányba viszi a vádhatóság munkáját, hiszen 2001-től öt éven át már betöltötte a legfőbb ügyészi pozíciót. És akkor olyan ügyek haltak el az ügyészségen, mint Josip Tot és Kaya Ibrahim esete, az Ezüsthajó Kft., a Happy End Kft., a Millenáris Kht. mondjuk úgy, jogilag megkérdőjelezhető ügyei. És ebben a ciklusában nevezte ki Polt Péter önt fővárosi főügyésszé. Poltnak 2006-ban mennie kellett, 2010-ben visszatért, s hamar kiderült, nem változott a hozzáállása: meredeken zuhantak a vádemelések és nyomozások a korrupciós ügyekben, elsikálták például az Elios-balhét, az Európai Csalás Elleni Hivatal, az OLAF javaslatai közül a legtöbb kvázi a kukában végezte. Bár az ügyekről a sajtóból a közvélemény is értesülhetett, az ügyészség láthatóan betartott egyfajta irányt, teljesített egy feladatot, s a kívülállónak úgy tűnt, ebben ön a 2017-es menesztéséig remekül együtt tudott dolgozni a legfőbb ügyésszel.

Fővárosi főügyésznek évtizedes szakmai múlttal a hátam mögött neveztek ki, és arra vállalkoztam, hogy egy tradicionális szakmai értékrenddel működő szervezet munkáját tegyem hatékonyabbá. Polt Péter 2001-es kinevezésével megkezdődött folyamatban még volt lehetőség szakmai alapon ellensúlyozni a hibákat. Ráadásul, ha az ember szereti a szakmáját és lojális a szakterületéhez, akkor azért kitartóan bízik benne, ha tesz ellenlépéseket, megváltozik, de legalábbis javul a helyzet. 2010 után Polt Péter újraválasztásával azonban azonnal a korábbi szakmai szemlélet, emberi minőség és a gyakorlat teljes átalakítása, én úgy mondanám lerombolása kezdődött el.

Azért a rendszer része maradt még hét évig.

Sokan és sokáig próbálták, próbáltuk ellensúlyozni szakmaisággal a más okból született döntéseket. Már akkor felszólaltam bizonyos dolgok ellen, de csak szakmán belül. Ilyen helyzetben nem lehet kifelé beszélni, hiszen azzal az állását kockáztatja az ember, s én szerettem, sőt, a mai napig szeretem a munkámat. A „belső lázadozásaimnak” amúgy meg is lett az eredménye, s nem a 2017-es menesztésemre gondolok, az csak egy folyamat vége volt. S nemcsak én voltam áldozat,

Folyamatosan protestáltam, nem érdekeltek a trendi elvárások, az aktuális értékrend-változások. Nyilván, amikor pozíciómnál fogva ki kellett állnom a sajtó elé, nem beszélhettem a problémákról, s persze befelé sem olyan durván fogalmaztam, mint most, a díj visszaadását bejelentő írásomban.

A Kozma-díjat mégis elfogadta 2015-ben.

Mert úgy gondoltam, szakmailag minden tőlem telhetőt megtettem. És azért azt is nehezen látja be az ember, ha ellehetetlenül ez a törekvése, de még akkor is próbálja úgy tenni a dolgát, ahogyan tanulta.

Az írásában nemcsak a szakmai munka hiányát, az ügyészség kézi vezérlését és átpolitizáltságát kifogásolja, a szöveg személyeskedéstől sem mentes, árad benne az indulat Polt Péter irányába.

Nem ilyennek szántam. Inkább a szakmai kritika és a szomorúság vezérelt. Kívülről látva szerintem az ügyészség mai működése összetett probléma, de mindenképpen a legfőbb ügyész személyes felelőssége.

Félénken a folyosón bóklászó, riadt kisfiú, szerencsétlen-szánalmas árvagyerek – Polt első napjai a Legfőbb Ügyészségen az ön leírásában. Inkább a menesztése, perbe fogása, nem jogerős elítélése miatti sértettség süt ezekből a mondatokból.

Hogyne lenne bennem sértettség, hiszen büntetőeljárás folyik ellenem! Szándékosan időhúzó, bosszúból vezérelten konstruált, tipikus mai történet: karaktergyilkosság cserébe a 25 évig lojális szakmai értékrenddel következetesen végzett munkámért. A jellemzés pedig arról szól, szerintem milyen a legfőbb ügyészünk: egy bizonytalan karakter, frusztrált, kisstílű, kiszámíthatatlan, nárcisztikus. Az ügyészség ma állam az államban, ellenőrizhetetlen, számon kérhetetlen és érdemi felelősség nélküli szervezet.

A legfontosabb ügyekben mindig övé a végső szó, vagy már gépiesen úgy működik a szervezet, hogy az alsóbb szinteken is tudják, mi az elvárás bizonyos esetekben?

A szervezet piramidális felépülése miatt bármelyik felettes ügyésznél leállhat egy folyamat, de az egész tetején ott áll Polt Péter, aki egy tollvonással megsemmisíthet mindent. De nem is feltétlenül erre van szükség, hiszen

el lehet húzni az ügyeket, vagy éppen megfelelő pillanatban, például egy választások előtt elő lehet rukkolni velük.

Az ügyészi struktúra tetején tehát ott trónol kvázi mindenhatóként Polt Péter. Fölötte is áll valaki? Érkeztek instrukciók a szervezeten kívülről?

Ezt konkrétan senki sem fogja kimondani.

Volt olyan ügye, amelynél érezhető volt, hogy jött valahonnét egy ukáz?

A vádemelés szintjén kétséget kizáró bizonyítottság kell. Ha ez nincs meg, meg kell szüntetni az ügyet. De mi számít bizonyítottságnak? Ezzel például lehet játszani. És a rendszer nem zárja ki, hogy kívülről beleszóljanak.

Lát összefüggést a menesztése, majd a Fenyő-ügyben előkerült szerepe között?

Mai szemmel egyértelműen. Keresték a fogást rajtam 2010 után, hiszen fellebbviteli főügyészként folyamatos szakmai konfliktusom volt a Legfőbb Ügyészséggel. És végül, mivel nem mentem el magamtól, a szakmai ellehetetlenítést megtámogatták egy karaktergyilkossággal.

Mond konkrét ügyet, aminél eljutottak a legfelsőbb szintig, de ott megváltozott a prioritás?

Politikait nem akarok, de jellemző, hogy szakmainak tűnő esetekben is teljesen más döntés született „fent”. Ilyen volt az elhíresült fagyállós boros történet, ahol végül az ügyészség fellebbezett enyhítésért. Ami valljuk meg, meglehetősen ritka. De nem a konkrét ügyek, hanem a jelenség a fontos: nem úgy működik az ügyészség, ahogyan egy jogállamban kellene. S nemcsak a politika miatt, hanem a szakmaiság is egyre gyakrabban megkérdőjelezhető.

A politikai ügyekbe beavatkozás hatására már az amúgy szakmai ügyekben is igazodnak az ügyészek?

Sajnos ez van. Jön az utasítás: ezt kell csinálni, és kész!

 És nincsenek érdemi válaszok, még egy parlamenti kérdésre sem, hanem Polt Péter feljelentésként értékeli, s továbbítja a rendőrséghez. Ahol néhány nap alatt elutasítják vagy lezárják a nyomozást, ami ellen nem lehet fellebbezni. A rendőrségi munkát pedig az ügyészség ellenőrzi, felügyeli.

Vagyis körbeértünk.

Pedig egy közpénzből működő szervezetnek teljesen transzparensen kellene működnie. Ehhez képest itt egy átláthatatlanul működő ügyészség, melynek csúcsán, mint egy római pápa, leválthatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül trónol a legfőbb ügyész. Akinek, olyan jogosítványai és védelme van, hogy nem lehet számonkérni, nincs felelőssége. Mentelmi joga van, a parlamentnek kellene döntenie, hogy ezt felfüggesszék. Annak a kétharmadnak, mely megválasztotta, s ha ez meg is történne, a saját jelenlegi apparátusa nyomozna rá. Nonszensz! De ez nem konkrétan az ő személyéről szól, s ahogyan mondtam, nem is az enyémről. Hanem egy rossz struktúrában, szervezéssel, szabályokkal működő szervezetről. Sajnálom azokat, akiknek ott kell dolgozniuk.

Konstruált pernek nevezte az ügyet, amelyben elsőfokon elítélték. Mit remél ezek után

Sok mindent leírtam, összeszedtem a fellebbezésemben, s azok alapján: felmentést. Persze, ahogyan mondani szokták, láttam én már meggyfán pókot, vagyis erős és alapos kétségeim vannak, hogy különböző okok miatt nem ez lesz a vége…

Ami újabb muníció lesz a propagandasajtó, a kormánymédia számára: jogerősen elítélték Ihász Sándort, lám, lám, hiába menekült a DK-hoz.

Nem menekültem, a korábbi tudásom és tapasztalatom alapján felkértek arra a szakmai munkára, hogy segítsek helyreállítani a független igazságszolgáltatást. Büszke vagyok a Demokratikus Koalícióban végzett munkámra. S miután ez találkozott az értékrendemmel, nem kell megalkudnom, kompromisszumot kötnöm, ráadásul hiszek benne, hogy amin most dolgozom, egyszer majd megvalósul. Ahogyan abban is, hogy egyszer mindenkinél elérkezik a pillanat, amikor számot kell adnia a tetteiről, azaz semmi sem tart örökké és nem marad következmények nélkül.