Alig másfél év alatt már a második háború tört ki, amiről sokáig naivan azt hittem, az én életemben legalább az eurovíziós országokban már nem lesz. Meg se kell nyitnom az Origót, hogy tudjam, a Hamász lesből támadó, civileket ölő terroristái ugyanazok, akik már százezrével ostromolják a magyar határt, és ha meghajlunk a brüsszeli nyomásnak, és beengedjük őket Európa szívébe, itt is ezt fogják tenni. Noha ez jóval összetettebb ügy, könnyű az olvasókat halálos rettegésbe taszítani egyetlen kibucban negyven lemészárolt csecsemővel és több ezer elhurcolt, megcsonkított, megbecstelenített áldozattal, holott ez nem korrekt tudósítás, pusztán hullarablás propagandacélokra.
Könnyű lenne azt mondani, fáj már a fejünk elég dolog, köztük a még mindig riasztóan magas inflációnk, a fájdalmas reálbércsökkenésünk, meg a rendszerszintű korrupció és az uniós pénzek folyósítása közti feloldhatatlan ellentét okán, a kormány által kézi vezérelt sajtóművek miatt már ne kelljen. A közmédiáról is rég lemondtunk, nem veszi be a gyomrunk az ott feltálalt menüt, és bolond, aki újra és újra oda tér be enni, ahol már tízszer ételmérgezést kapott.
De pont ilyenkor vétek legyinteni, avagy cinikusan nyugtázni, hogy a kutya ugat, a gyűlöletkaraván halad. Az álhírek, még inkább a tudatos dezinformáció éppolyan veszélyes fegyver, mint sűrűn lakott övezetben egy ballisztikus rakéta. Akkor is, ha csak néhány, ellene védekezni képtelent talál el, akik közül páran elmennek zsinagógákba lövöldözni. Vagy egy eggyel nagyobb csoportot, ami újabb frontot nyit majd valahol a Közel-Keleten, ha mondjuk Irán már nemcsak bujtogat, hanem beszáll a tűzharcba. Jelenleg a világ teljes nyilvánossága veszélyben forog, hiszen a híráramlásban nincsenek korlátok, és nincs hírfogyasztói alkalmassági vizsga, ami után valaki jogsit kap az információs szupersztrádára.
Annyi álhír ömlik ránk folyamatosan, ahány palesztin rakéta az izraeli Vaskupolára.
Mely ugyan alapjáraton, amikor napi pár száz rakétát kell kivédeni, 90-95 százalékos üzembiztonsággal működik, de amikor húsz perc alatt több mint 2000 (a Hamász szerint 5000) rakétát indítanak el felé, egyszerűen túlterhelődik. Csak csóválhatjuk a fejünket, hogy a világ egyik legfelkészültebbnek tartott titkosszolgálata ennyire benézte, hogy a Hamász képes lesz ilyen radikális lépésre, pedig még csak nem is titkolták (az nagyobb feltűnést keltett volna), nyilvános csatornákon csetelték végig a támadást, mint amikor mi üzengetünk egymásnak, mi kell a boltból.
De ekkora zaj megszűrésére, mint ami ma a világban van, az emberi erőforrások nem elegendők, rábízzák tehát mindenütt az automatizált algoritmusokra, amik legyenek bármilyen okosak, mégiscsak ember alkotta szoftverek, melyeket éppúgy meg lehet hackelni, mint egy tetszőleges szavazást, a Brexittől Robert Fico újraválasztásáig (felkészül Donald Trump, de ne legyen igazam). Egy dolog, hogy ismeretlenek készítettek egy deepfake videót a szlovák liberális elnökjelöltről, amiben a sör árának felemelését jelenti be. Egy másik, hogy hány emberhez sikerült ennek a közösségi média öngerjesztő algoritmusain át eljutni (mert a profitorientált magáncégeknek mindegy, hogy kiscicás videó vagy politikai lejárató kampány söpör végig a platformjukon, csak virális legyen), és egy harmadik, de talán a legfontosabb, hányan ikszeltek ezen, meggyőződéssé vált tudásuk alapján inkább a volt kormányfőre, akinek ugyan köztudottan sok van a bűnlajstromán, de legalább nem fenyegette őket épp a választási kampány közepén a söráremeléssel.
Végül a sör árát mind megfizetjük, mert a globalizált világ összefüggő rendszer, egy organizmus.
A Vaskupola, amíg működik, áttételesen minket is véd, ahol még béke van. Épp ezért botorság, amikor a miniszterelnökünk azzal jön, hogy „nem hagyjuk, hogy a magyarok fizessék meg az orosz–ukrán háború árát”, mert azt is megfizetjük. Az egész világ fizeti, a Dzsibutiban élő kecskepásztor is, csak hozzá lassabban csorog le a távolság okán. De a globális felmelegedés és a nyomában járó szárazság és éhínség meg gyorsabban, az ukrán gabona pedig épp hozzá nem jut el – miközben Európából erőnek elejével próbálják kisöpörni, hogy az itteni gazdák se haljanak éhen. Ami majd arra ösztönzi a pásztort és társait, hogy a még élhetőbb észak felé induljanak, holott csak nem hallottak még a híres magyar határkerítésről, mely egész Európát védelmezni hivatott a migránshordáktól. Sem az Origo nevű hírportálról meg hasonlókról – szomorú, de ide sorolódik a magyar közmédia is –, akik már most azt terjesztik róluk, hogy a tálibok által felbujtott terroristák, csak esélyük se legyen humánus bánásmódra, vagy lövés előtt egy szóra, mire ideérnek.
Addig még van pár év, gyalog nem lesz könnyű, ott van még a veszélyes átkelés a Földközi-tengeren, ha azt is túlélik, majd átjutnak a korrupt zsandárokkal és felfegyverzett embercsempészbandákkal teli Balkánon, már csak ez a fránya kerítés próbálhatja megállítani őket. Ha mi lennénk a helyükben, ilyen úttal és a nagy semmivel a hátunk mögött, hát nem próbálnánk meg mindent, hogy ezen is átjussunk? No nem feltétlen ide, ahol az „itt élned, halnod kell” (kevésbé szofisztikáltan: itt kell élned, ha beledöglesz is) mentális bensővé tétele az alapelvárás (lásd Vranik Roland remek filmjét, Az állampolgárt), hanem mihamarabb innen el, nyugatabbra. Pedig ott is csak menekültszállás, a szerencsésebbeket talán rokonság várja, de egy életen át küzdhetnek a traumáikkal, a hontalanságtól a család és az identitás elvesztésén át az idegengyűlölet miatti szorongásig. Ha ők még valahogy kezelik, talán a gyerekeik céltalan, lázadó kamaszként felcsapnak terroristának, mert indoktrinálja őket egy iszlamista fociedző (erről szól A műszak című belga–olasz HBO-film), és az erőszak megint újabb traumákat szül, Charlie Hebdót és Bataclant, meg amit még el se tudunk képzelni.
Ahogy mind kapcsolódunk egymáshoz (átlagosan ugye hat lépésen keresztül), úgy a történelmünk is hosszú, ágas-bogas folyamat, melyben persze a pillanatok is számítanak, hisz ez éppen a mi életünk. Ha azt hittük, hogy az internet előtt azért volt annyi sötétség a fejekben, mert az emberek nem tudtak a világról semmit, tévedtünk. A tudás ugyan felvértez, de csak bizonyos szintig, és sosem veheti át az érzések helyét. Ahogy Harvey Keitel mondja Sir Michael Caine-nek Paolo Sorrentino legszebb soraival (Ifjúság, 2015): „Azt mondod, az érzelmeket túlértékelik. Ez hülyeség. Csakis az érzelmek számítanak, ez minden, amink van.”
