Robert Fico;Orbán Viktor;

Mindenáron

Az Európai Unió is tartott Robert Fico visszatérésétől, Szlovákiában is sokan elsősorban amiatt aggódtak, hogy „Pozsony Budapest kirendeltségévé válik”. A múlt heti uniós csúcs mindenki félelmét igazolta ugyan, de egyben arra is rávilágított, hogy a két jóbarát fogatlan oroszlán Varsó nélkül, az uniós pénzekre való rászorultságuk csaholó, de harapni nem tudó kiskutyussá teszi őket odakint, az oroszlánok barlangjában. Péntek reggeli rádióinterjújában Orbán Viktor például azzal áltatta híveit, hogy „Nagy csata volt, különösen Ukrajna kérdésében”, de nyilván minden relatív, így a „nagy csata” fogalma is. Uniós tisztségviselők ezt úgy fogalmazták meg, hogy miniszterelnökünk zárt ajtók mögött tett kísérletet arra, hogy megakadályozza az egységes uniós akaratot, de nem járt sikerrel.

Igen, mert ehhez Orbán Viktor már kevés, még akkor is, ha Fico személyében támogatóra lelt. Mindketten meg is szavazták a közös állásfoglalást, ami azt rögzíti, hogy az Európai Unió addig folytatja pénzügyi, gazdasági, humanitárius, katonai és diplomáciai segítségnyújtását a megtámadott országnak, ameddig csak szükséges.

A Brüsszelben most debütáló Fico betartva kampányígéretét, közölte ugyan a Bizottság vezetőjével, hogy Szlovákia a továbbiakban nem nyújt katonai támogatást Ukrajnának, az uniós költségvetés megemelését viszont készségesen támogatta. Orbánt az uniós pénzek hiányában lebénult, csődközelbe került magyar gazdaság helyzete teszi kezesbáránnyá Brüsszelben, Ficot az szorítja, hogy a szlovák államháztartás hiánya vészesen megemelkedett, a szavazóinak Kánaánt ígérő kormányfő pedig vagy gyorsan felmutat otthon valamit, vagy nagyon nehéz helyzetbe kerül. A szlovák társadalom nem a Vezér bűvöletében élő bénult magyar társadalom, a szlovák média szabad, és az emberek is szabadabbak: ők már egyszer utcai tüntetésekkel kergették el Ficot és ezt újra megtehetik. Ficonak nincs kétharmada, van viszont két koalíciós partnere, amely közül az egyik támogatásának feltétele Szlovákia külpolitikájának változatlansága. Fico pedig vérprofi politikus, aki előző kormányai idején is mindig igyekezett az uniós fősodor része maradni. És ezen aligha változtat azért, hogy Orbán Viktornak, lengyel szövetségese kiesése nyomán ne kelljen egyedül „harcolnia Brüsszellel”. Fico hatalmon akar maradni – mindenáron.

Innen, Magyarországról nézve viszont inkább az a kérdés – Orbán miért támogatja „mindenáron” azt a Ficot, akihez nemcsak a múltban kötődnek a legdurvább magyarellenes szlovák döntések, hanem új kormánya néhány napos regnálását is e szellemben kezdte. Hamrán István rendőrfőkapitány azonnali kirúgása csak személyes bosszú, neki nem nemzetisége volt legfőbb bűne, hanem az előző Fico-kormányokhoz kötődő maffiaállam elleni következetes fellépése. Bukovszky László kisebbségi kormánybiztos menesztése azonban kimondottan a nemzeti kisebbségek elleni első jelentős, szimbolikus értékű lépés, de a „nemzeti” magyar kormánytól és a nemzet miniszterelnökétől még egyetlen tiltakozó szót sem hallottunk. .

Az Orbán-Fico barátság mindennél beszédesebben bizonyítja, mennyire hazug és álságos a kormányra aggatott „nemzeti” jelző.