- „Az igazi performansz már az utcán történik”

Mozgalmas évet tudhat magáénak. Milyen lett az életmű-kiállítás?

A kurátorok a sokoldalúságomat akarták kiemelni, ezért a tárlaton számos művemet bemutatják: vannak hangfelvételek, videók, kollázsok, képek, nyomtatványok és objektek is. Még a varrógépem is ott van. A kiállítás négy termén viszont egy piros fonal vonul végig – a szó szoros értelmében –, mely összefogja a különböző műfajokat. November 19-én utazom is Aachenbe, ahol előadok egy performanszot. A kiállítás jövőre pedig Stockholmba megy. Eközben Horvátországban Éneklő parazsak (Raspjevane žeravice) címmel jelent meg egy verseskötetem horvát fordításban, mely az 1962-től 1982-ig írt verseimből mutat be egy szűk válogatást. Így nemsokára megyek a Zágrábi Könyvfesztiválra is meghívott vendégként.

A Szentendrén nyílt tárlaton egy videója is látható, melyen különféle performanszokat mutat be. Milyen emlékek fűzik az alkotáshoz?

A videót még 1980-ban készítettük. Abban az időben Újvidéken még senkinek nem volt videókamerája, csak a tévéstáboknak és a Képzőművészeti Főiskolának. Egy tanárom egyszer kérdezte is tőlem, hogy nem használnám-e, mire elhatároztam, hogy csinálok egy performanszot a híresebb előadásaimból. Csak most a kamerának és közelről. Például befújtam spray-jel az arcomat, elénekeltem torzított hangon a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, és előadtam egy általam írt mesét, aminek csak a mássalhangzóit mondtam ki. Kivéve a végén, amikor azt mondtam, hogy: „Hát, ez szép mese”.

És mi volt ezeknek az előadásoknak a jelentése?

Azt mindenki fejtse meg maga. Én nem írok használati utasítást hozzájuk, ahogy a verseimhez sem. Minden a befogadótól függ, hogy mit hall ki belőle. Akár a zenéből.

A szentendrei tárlaton az egyik fotósorozatán szintén spray-vel fújta le a szemüvegét. Ennek a jelentését azért elárulja?

Azzal, hogy lefújtam magam, én is műtárggyá váltam, de aztán az ajkamról és az arcomról elkezd leperegni a festék, mert a műtárgy fellázad és élni akar. A Gyere velem a mitológiába című versemben is hasonlóan fogalmazok: „...mert nem akarok műtárgy lenni. Letépem láncaimat, / s önállóan egzisztálok a mitológiában. / A teremtőnek nincs többé hatalma fölöttem. / Nincs esélyem. Tehát aktuális vagyok.”

A kiállított műveken pedig a nőiség mint motívum is végigvonul.

Igen, bár egyes későbbi előadásaimban a nememet megkérdőjeleztem, mert androgün szerepet öltöttem magamra. A tarkómra tettem egy álarcot, mellyel kettős identitásom, Janus-arcom lett. Kipróbáltam, hogy milyen lenne, ha nőként és nem nőként is látnám a világot. A tárlaton látható Poemim fotósorozatomban pedig az arcom elé tettem egy keretezett üveglapot, amit mozgatni kezdtem, így felvállaltam, hogy „roncsolom” az arcomat. Vagyis az elvárt, ideális nőiségemet változtattam torzóvá. Mert ez is én vagyok.

A tárlaton a Poemask című képsorozaton azt látjuk, hogy egy hálót vesz fel a fejére, majd egy parókát, amitől teljesen átalakul.

Igen, a haj mint motívum fontos egy nő életében. A haj a nőt jelképezi, így jelentősége van, ha megváltozik. Hát, mekkora nagy dolog volt, amikor Jean Seberg a Kifulladásig című film kedvéért rövidre vágatta a haját? Én ebben a belgrádi performanszomban szintén megváltoztattam a kinézetemet: a fekete hajamra egy hatalmas, lángvörös parókát vettem fel, amivel a személyiségem is megváltozott. Az előadás címe Poemask (Vers maszk) volt, mert nálam minden költészet. Már a kezdetekben is volt az ars poeticám, hogy a költészet határait szeretném kitágítani minden irányba és műfajba. Az első, 1969-es kötetem például tartalmazott vizuális verseket, performasz-forgatókönyveket és egy hanglemezt, melyen a fónikus hangkölteményeimet adtam elő. Később a női magazinok szabásmintáiból készítettem kollázsokat, melyeket amikor kiállítottam, akkor odaálltam eléjük, és elénekeltem azokat, mintha partitúrák lennének.

1992-ben költözött Magyarországra. Hogyan hatott mindez az életére?

Soha nem tudtam elképzelni, hogy én elhagyjam Jugoszláviát. De nem hagytam el, hanem Jugoszlávia megszűnt. Aztán elkezdődött a háború, amire nem gondoltam, hogy bekövetkezik. A fiam akkor Budapesten a Zeneművészeti Egyetemen tanult zeneszerzői szakon. Én viszont nem utazhattam külföldre, hiába hívtak bárhová, a jugoszláv útlevelet sehol nem fogadták el. Megszakadtak a kapcsolataim, a karrieremnek vége lett, ezért úgy döntöttem, hogy átjövök Magyarországra, hogy közel legyek a fiamhoz.

Aztán helyreállt a karrierje is.

Legalább négy-öt éves kiesésem volt. Magyarországon próbáltam azt csinálni, amit otthon. Már nem volt gond, hogy az írott verseimet publikáljam. Pedig azelőtt elrettentő példaként tanítottak a hetvenes-nyolcvanas években a magyar egyetemeken. És amikor elterjedt rólam, hogy a performanszokban meztelenül is fellépek, főleg problémás lettem. Én voltam a meztelen költőnő. Magyarországon is szerepeltem Balaskó Jenővel 1970-ben a tizenharmadik kerületben a József Attila Művelődési Házban.

Hogyan látja, a performanszokhoz manapság miként viszonyul a közönség?

Én már régóta mondom, hogy nincs létjogosultsága azoknak a performanszoknak, amiket mi csináltunk a hetvenes években. Azokat legfeljebb azért mutatjuk meg időnként videón vagy fotókon az egyetemi hallgatóknak, hogy ők is lássák, annak idején ez hogyan nézett ki élőben. Hisz azelőtt csak szobákban, klubokban és bizonyos galériákban lehetett ilyet. Persze, azt is idézőjelben, hogy mindenki értse, ahogy akarja. Hiszen ez csak művészet, ezt nem kell komolyan venni. De lettek még botrányok abból is. Most viszont azt kell nézni, hogy mi történik az utcán. Mert az igazi performansz már az utcán történik. Főleg ha elszabadulnak a dolgok. Akkor azt nem lehet irányítani. Akkor már forgatókönyv sincs.

Infó: Ladik Katalin kiállítása. Kurátor: Iberhalt Zsuzsa. Ferenczy Múzeum, Szentendre, Kossuth Lajos u. 5. Megtekinthető április 21-ig.