- „Az úgynevezett valóságos világ unalmas” – Miki egér találkozik Adolf Hitlerrel Gottfried Helnwein képein

Hogyan viszonyul a művészetében az erőszak ábrázolásához?

A második világháború után születtem Bécsben, amely akkoriban sötét hely volt, tele depressziós emberrel. De én nem értettem, hogy miért. Kíváncsi gyermek voltam, így kérdéseket kezdtem feltenni, de azokat senki sem tudta megválaszolni. Az emberek kollektív amnéziában szenvedtek, egyikük sem akart emlékezni. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy válaszokat kapjak. Így csak kérdeztem és kérdeztem, mígnem lassan rájöttem, hogy a szüleim generációja aktívan és passzívan is részt vett az első és második világháborúban és a holokausztban. És ahogy erről tanulni kezdtem, megdöbbentem, mert sosem értettem, hogy valaki hogyan élvezheti azt, hogy bántja a másikat, aki nem is tudja megvédeni magát. Miközben beleástam magam a témába, rájöttem, hogy az egyetlen útja, hogy megközelítsem azt, a művészet. Ezért döntöttem úgy, hogy festő leszek. A képeim azzal a sötétséggel foglalkoznak, amit éreztem, és azokkal a kérdésekkel, melyek bennem voltak. Én nem követtem el semmit, de felelősséget éreztem, ami összeköt az áldozatok leszármazottaival.

A művein gyakran tűnnek fel gyerekek, akiket valamilyen lelki és fizikai erőszak ér. Mit kíván ezzel kifejezni?

A gyerek mint téma az első festményemtől egészen máig jelen van. A gyerek  metafora az emberre, aki még tele van lehetőséggel, de teljesen törékeny és védtelen. Most Bécs központjának legnagyobb épületén, a Ringturmon látható is egy képem, mely egy gyermeket ábrázol véres arccal. Sokkoló lett, az emberek kérdezték is, hogy miért csinál valaki ilyet? Két hét múlva viszont hasonló képeket lehetett látni az interneten Gázából, Izraelből. És azok szörnyebben néztek ki: véres arcú, haldokló gyerekek voltak rajtuk. Ez a festmény, amit én csináltam, azt visszhangozza, ami a való világban történik. Mert az első és második világháború nem volt elég arra, hogy az emberiség tanuljon belőlük. Utóbbi óta ötven millió ember halt meg háborúkban.

Noha az állítja, hogy a képei erőszakellenesek, nem teszik mégis erőszakossá a nézőt? Nem kap ilyen kritikákat?

Nagyon ritkán. Olyan emberektől kapom ezeket, akik nem tudják, hogy miről beszélnek. De elmondom, hogy milyen reakciókat kapnak a képeim. Az emberek odajönnek hozzám és köszönetet mondanak, hogy megfestettem ezeket. Hogy a képek sokat jelentenek nekik, és mélyen hatottak rájuk. Hogy kifejeznek valamit, amit éreztek, de kellett valaki, aki azt megmutatja nekik. Az emberek érzik, hogy ezek mélyen humanitárius képek. Nincs is más szándékom, mint ez.

Van példaképe a festészetben?

Francisco Goya, mert elkészítette A háború borzalmai című réckarc-sorozatát, mely nyolcvankét képen keresztül mutatja be részletesen, hogy a spanyol háborúk milyen őrültek és kegyetlenek voltak. A művészetben a harcokat hosszú ideig heroikus és diadalmas képeken ábrázolták, melyeken feltűnt a lovon ülő Napóleon vagy nagy seregek, melyek egymással csatáztak. A festészetben viszont Goya mutatta meg először a háború igazi arcát, amikor az emberek szörnyetegekké válnak és megölik egymást. Ő ébresztette fel a világot, hogy nézzen szembe azzal, ami történik. Hogy a történelem ne ismételje meg magát. Én is ezt próbálom csinálni a saját eszközeimmel. Ezért tekintem Goyát a testvéremnek. A rézkarcai ott vannak a stúdiómban. Minden nap látom őket.

Egyes munkáin képregény- és rajzfilmfigurák is megjelennek, mint Miki egér és Donald kacsa, akik a félelmetes arcukat mutatják meg. Miért tűnnek fel ezek a karakterek?

A vászon nekem olyan mint egy színpad. Csinálhatok rajta drámát, és bármilyen szereplőt rátehetek. Olyat is, aki a múltban ténylegesen létezett, vagy ráfesthetek fantázia-, és képregénykaraktereket is. Ezek aztán kapcsolatba léphetnek egymással. Mert mindegyikük létezik a fantáziámban. Nekem ezek a rajzfilmkarakterek amúgy valósak. Gyerekkoromban Donald kacsa sokkal valódibb volt, mint a sok felnőtt szarság körülöttem. Mert a fikció sokkal erősebb tud lenni, mint az úgynevezett tényleges világ.

Miért gondolja ezt?

Mert az úgynevezett valóságos világ, a fizikai univerzum unalmas. A saját, spirituális világodban viszont szabad vagy, és végtelen lehetőséged van. Mindenkinek tudnia kellene, hogy micsoda ereje van a saját belső világában. És ebben a gyerekek a legjobbak. Mert nekik sokkal fontosabb a belső világ, mint az a sok szarság körülöttük. Ezt látod, amikor játszanak, amikor történetet mesélnek. Ez pedig velem is így volt. Amikor kinyitottam az első Donald kacsa képregényemet, az számomra nem papírra nyomtatott képek sokasága volt, hanem egy három dimenziós, fantasztikus univerzum. Nem is hittem el, hogy valami ennyire érdekes és elbűvölő lehet. És színes. Én előtte csak fekete-fehéret láttam. És én máig megőriztem a gyerekkori naivitásomat és ártatlanságomat. Ahogy Picasso mondta: „Minden gyermek művész. A kérdés csak az, hogyan maradjunk művészek, ha már felnőttünk”.

Infó: Gottfried Helnwein. Reality and Fiction. Albertina Museum, megtekinthető február 11-ig. Kurátor: Elsy Lahner.