Éppen a 2002-es országgyűlési választások előtt jártunk, amikor rendhagyó körülmények között interjút készíthettem a hivatalban lévő miniszterelnökkel, Orbán Viktorral. Akkor a Békés Megyei Nap újságírójaként dolgoztam, a kormányfő közelébe kerülni már abban az időben sem volt egyszerű, ugyanakkor lehetetlen sem. Lapunkban viszonylagos rendszerességgel publikáló, a kormányzati körökkel jó kapcsolatban lévő Naszluhácz Géza intézte az ezzel járó munka oroszlánrészét. Kiderült, hogy ebben az esetben nem csupán a feladat, hanem annak körülményei is sajátosak lesznek. A békéscsabai szerkesztőségből Szarvasra kellett fotós kollégámmal autózni, mert megyei programját ott kezdte Orbán, és jelentkeznem kellett a biztonsági főnökénél. Főszerkesztőm megnyugtatott, hogy a másik oldalon pontosan tudni fogják, ki vagyok, és miért keresem őket. Így volt.
Időhiány miatt az interjút a miniszterelnöki Mercedes fedélzetén kellett elkészíteni a Szarvasról Gyuláig tartó hatvan kilométeres úton. A biztonsági főnök határozott, egyben udvarias hangon elmagyarázta, hogy az én helyem a kocsiban a vezető mögött lesz. Ajtót soha nem nyitok és csukok, ezt a biztonságiak végzik. Ha nyitják, azonnal szálljak ki – szólt az utasítás. Majd fekete autó mellett vártunk, végül beültettek a megadott helyre, és nem sokkal később megérkezett, és mellém huppant a miniszterelnök. Kérdéseimet előre bekérték, így szó sem lehetett spontán interjúról, noha ennek figyelembevételével is nagy fegyverténynek számított az interjú, már csak azért is, mert abban az időben két megyei lapja volt Békésnek (boldog idők!), így napról napra versenyeztünk egymással.
Miközben egymás után tettem fel kérdéseimet, ezek döntő része arra vonatkozott, mit tehet a kormány egy leszakadó térség felzárkóztatásáért, figyeltem, hogyan dolgozik az a gépezet, amely azért felel, hogy a kormányfő konvoja akadálytalanul és biztonságosan haladjon. Mintha egy filmet láttam volna… Közben megérkeztünk Gyulára, ahol a kórház egyik új szárnyának avatója várt interjúalanyomra, miközben számomra aznapi feladatom akkor és ott véget ért.
A miniszterelnöki Mercedes méltóságteljes lassúsággal gördült a kórház főbejárata elé, ami balra, vagyis az én oldalamra esett. Arra gondoltam, hogy éppen a másik irányból kellett volna behajtani az utcába, hogy a kormányfő a protokollnak megfelelően szállhasson ki. Ekkor az autó megállt, egy biztonsági ember szinte feltépte a bal hátsó ajtaját, a biztonsági főnök szavai jártak a fejembe, ami szerint, ha nyílik az ajtó, kötelező kiszállnom. Ezt tettem, és ezzel bizonyos értelemben életem csúcspontjára érkeztem. A fogadóbizottság a kórház főbejáratában erre az oldalra esett, így számukra az autóból kilépő személy kizárólag a miniszterelnök lehetett. Néztünk egymásra, a vendéglátók, akik kivétel nélkül ismertek, nem értették a helyzetet. Lehetett négy-öt másodperc, amíg miniszterelnöknek hihettem magam. Aztán előkerült az igazi, és helyére került minden.
Én is. Elnevettem magam.
