- Márton Ágnes: Pingvin és sas

ALINA (egy meredek sziklán áll) Az óceán. Mindig arra vágytam, hogy eljussak ide, és épp most sikerült, amikor már letettem róla. Álmomban korábban is megjelent az, hogy itt születtem, a víz kellős közepén, ez volt biztonságos, itt tanultam meg beszélni, itt tanítottak arra, hogy halhatatlan vagyok. Anyukám azt mesélte, hogy a föld és az ég úgy alakult ki, hogy az óceánból előkerült egy hatalmas aranytojás, és kettéhasadt.
A Nők Lapjában is olvastam a tengerről. Hogy Balin újévkor megmosdatják a szobrokat.
Aztán ott vannak a zsidók, ők úgy kezdik az évet, hogy a zsebükből a habokba rázzák a zsemlemorzsát.
Nem beszélve az Odüsszeiáról, ahol a tenger csupa veszély, csupa bolyongás és titok. Az ismeretlen. A felfedezés terepe. Jönnek ugyebár a talpraesett, leleményes férfiak…
A tenger a minden: Állandóság és változás, erő és gyengédség… béke és indulat.
Most mégis a legszívesebben menekülőre fognám. Vigyázz, mire vágyakozol! Remeg a lábam, dől rólam az izzadság, dübörög a szívem. Szinte iszonyodom a tengertől most. Sokan azt mondanák, jó dolgomban már nem tudok mit kitalálni. De a test nem hazudik.
Mint aki minden buliba benevez előre, még azt is hosszasan tervezgeti, milyen ruhát vesz fel, kikészíti, simogatja, aztán szégyenkezve bujkál otthon, nem veszi fel a telefont se, úgy érzi, meghalna, ha bárkivel is találkoznia kellene. Ami a legvonzóbb volt, az lett a legtaszítóbb, még a gondolata is elviselhetetlen.
Mély lehet ez a víz, feneketlen.
Fél az ember. Kiszolgáltatott.
Mi mindentől lehet félni! Például attól, hogy egy kacsa megfigyelés alatt tart. Van ilyen fóbia is.
Sokszor pedig az undor fog el. Indiában például egy divatbemutatón sellőruhát mutattak be. A kagylós dekoltázs még elment, csakúgy, mint a pikkelyes szoknya, hanem ami kivágta a biztosítékot: a terhespocak alakú plasztikakvárium, benne élő halakkal.
Faggatnak néha, miért nincs gyerekem. Volt pedig egy gyerek, akit a szívembe zártam. Mintha a sajátom lett volna.
Milyen véglegesnek tűnik a most, aztán visszahozhatatlan.
Állati félelem az ürességtől. Korábban mindig ünnep volt, legalábbis ünnepnek tűnt, ha felbukkant a képzeletemben a tenger, az óceán, és azt vártam, onnantól, hogy elérem, onnantól, hogy az enyém lesz, ünneppé változik minden percem. De nem birtokolható a víz, még az ilyen nemes változata sem, jobban belegondolva nem birtokolható senki és semmi. Kapcsolódni kell, nyomot hagyni, végül elengedni. Jó, jó, Nők Lapja-blabla ez is. Pont tőlem, aki régen tanítottam is, tüntettem is, sokáig éltem a dackorszakom, aztán észrevétlenül felnőttem.
Amint nekiveselkedem és ugrok, kiderül, hogy pingvin vagyok-e, vagy sas. Ha sas, tiszta sor, tudok repülni, legfeljebb belemártózom a hullámokba. Pingvinként fennakadhatok egy kiálló párkányon. A szárnyam áramvonalas, vízálló, de kitart-e a vad viharokban? Vagy már órák elteltével kifelé sóvárognék a partra? Unnám is akár, hiszen az óceán is csak víz. Persze akár felkereshetnének a cápák is.
Vagy vízzé válnék én is. Testünk java része amúgy is víz.
Egyszer megbántottam valakit, ő is megbántott engem, vagy valami ilyesmi történt, kiestünk a saját történetünkből. Hetekig kellett várnom, mire megölelhettem. Faragtam neki egy pingvint. Nem cuki totyogósat, hanem behúzott szárnyút, mint aki belevész egy nagykabátba, ott reszket valahol mélyen. Ébenfából, az a legnemesebb és legdrágább fa, főleg a csíkos fajta, nehezen megmunkálható. Mégsem volt keserves a munka. Dörzspapírral simogattam. Minden szögből máshogy festett a pingvin, hátulról például úgy, mint hogyha palástot viselt volna.
Igen, bal oldalról büszkén feszített, jobbról volt megrogyva. Megkértem egy haveromat, készítsen hozzá egy szabályos talapzatot valami vacak fából, hogy szembeszökő legyen a kontraszt. Kis pulpitust, amire ráállíthatom, rácsavarozhatom a kis amulettet. Egy szabálytalan kockát, amit nem szívesen neveznék téglatestnek. Én magam nem bajlódnék ilyen szögletes dolgokkal soha.
Fontos volt nekem az a valaki, most is fontos. Nem firtatta, ­miért pingvin, amit kap, miért épp egy ilyen pingvin, miért épp egy ilyen kockán. Csak annyit fűzött hozzá, lehet ez egy félkész dobókocka. Kerülhet rá csupa egyes vagy csupa hatos, kinek mi jár. Aztán dobjunk.
Egyszer azt kérdezte tőlem, vállalnék-e kockázatot a szerelemért. Igaz, jól pofára lehet esni, de… ha mégis bejön… az aztán…
Ha tényleg szerelem az.
Akkor az mindent üt.
Meg sem tudtam szólalni akkor. És most őt keresem. Hogy válaszoljak és kérdezzek.
Mielőtt elérném a vízfelszínt, megszólal majd a hűvös víz: – De hát én vagyok az, ne félj! Most már nem táncolok ki, felelek minden kérdésedre. Válaszolok arra az egy égető kérdésedre.
Mint amikor egy kínai kislányt senki sem akart örökbe fogadni, de végül egy amerikai hölgy a szívébe zárta, és a reptéren ezzel a kérdéssel fogadta: – Hát te vagy az, kislányom? A gyerek pedig átnyalábolta, ez volt az első szava hozzá: – Anya!
Régen… akiről azt hittem, megtart, az felborított. Amiről azt hittem, nélkülözhetetlen, az húzni kezdte a vállam, és a szívem csak gurult messzire döngve, mint egy okos hordó, ami szabadulna.
Nincs nálam személyi, sem kártya, még egy telefon sem, leveszem a ruháimat is. Mert mi az, hogy nélkülözhetetlen?
Ha most valaki látna, nem is jönne rá, hogy író vagyok, de nem lát senki, és ha látna, miért is kellene rólam bármit is tudnia, pláne ezt, és ha mégis, várnék-e valamiféle kivételes bánásmódot? Vagy valami választ, ha kérdésnek értelmezzük az eddigit.
Voltak idők, amikor minden bejött, váratlanul minden összeállt. Serendipity! Tiszta Hollywood. Dehogyis, nem vagyok az a hollywoodi fajta. Azt is rühellem, amikor az orrom alá dörgölik: „jó neked”. Frászt. Bátraké a szerencse. Máskor viszont beállt a szar­lavina, a zemblanity. Amikor tégla esik a fejedre, amikor valaki rád szabadítja a NAV-ot, ellopják az autódat.
Itt most egyszerre érzem a kettőt, egyik oldalról az eszeveszett kacagást, másik oldalról a veszélyt és a veszteséget, azt, hogy odadobom magam semmiért.
Bár ebben a zombirobot világban az is valami, hogy mélyen érzek. Nyálas vagy nem nyálas: mindent megtennék azért, hogy választ kapjak.
De csak itt ácsorgok. Üres az ég is. És hirtelen a felhők átrendeződnek. Egy arcot adnak ki. Nem hiszem el! Azahriah!
AZAHRIAH Nicsak, a tanárnő! Rég láttam, hál’ isten.
ALINA Én mostanában tegeződöm mindenkivel. Szia, Ati!
AZAHRIAH Csendőrpertu, ha nem tévedek.
ALINA Dehogyis! Hallottam rólad, gratulálok.
AZAHRIAH Szia, Alina!
ALINA Emlékszel a keresztnevemre.
AZAHRIAH Mindenre emlékszem.
ALINA Megfogadtad a tanácsom.
AZAHRIAH Tanácsod? Kirúgattál.
ALINA Csak azt mondtam, ha így folytatod, megutáltatod magad mindenkivel.
AZAHRIAH Akit kirúgnak, azzal nem is áll szóba senki.
ALINA Már nem tanítok.
AZAHRIAH Végre egy jó hír.
ALINA Mennyit lófráltunk pedig együtt, tapostuk az avart, sehol sem olyan csavarogni, mint Palotán. Semmi sem olyan, mint akkor volt Palotán.
AZAHRIAH Csak azt sulykoltad, mindentől el kell zárkózni, mindent semmibe kell venni, mindenre NEM! Mindenre nem.
ALINA Féltettelek, Attila, ahogy féltettem magamat is. Féltem.
AZAHRIAH Aztán amikor kinyílt a csipám, és elkezdtem nyitni, ott álltál a küszöbön, tuszkoltál vissza, NEM, NEM! Visszalöktelek, mindenre IGEN. Kirúgattál, bazmeg, kirúgattad azt a kiskölyköt, a világra voltál féltékeny. Tudod, mit? Mindenre IGEN! Mindenre igen.
ALINA Szerettek a többiek. Te is szerettél.
AZAHRIAH Ahogy te azt hiszed.
ALINA Azt írtad nekem, bogarat ültettem a füledbe. Hogy kezdj magaddal valamit, máshogy csináld, a magad módján csináld. Sokáig őrizgettem azt a levelet. Amikor még bármit is őrizgettem.
AZAHRIAH (elmosolyodik, aztán másfelé fordul) Emlegetted a fóbiákat. Kihagytad a legszaftosabbakat.
ALINA Láttam, Paul Street néven is feltettél videókat a You­Tube-ra. Fóbiákról is. Emlékszem a pókokra meg a bohócokra, ezektől félnek a legtöbben.
AZAHRIAH Slay.
ALINA Slay?
AZAHRIAH OK, boomer. Klassz, kafa.
ALINA Még a szomszéd néni is rajong érted. Nyolcvanéves.
AZAHRIAH (mosolyog) És te mitől félsz?
ALINA Nem elég, amit kihallgattál? Nem tudtam, hogy itt vagy. Hogy mindenütt ott vagy.
AZAHRIAH Fejem rá, azzal kábítottad a szomszédod, hogy én voltam a kedvenc tanítványod.
ALINA Hát nem így volt?
AZAHRIAH A lelkiismereted, attól félsz.
ALINA Attól féltem, hogy már nem emlékszel. Hogy mindegy.
AZAHRIAH Hogy volna mindegy, Alina! Te voltál az egyetlen, aki biztatott.
ALINA És viszont.
AZAHRIAH Barátok is lehettünk volna.
ALINA Vegyük úgy, hogy azok voltunk.
AZAHRIAH Végül is… (méregeti) Már nem is olyan tanáros a hanglejtésed.
ALINA A hanglejtésem! Beszarok. De te még mindig hadarsz. Jóindulattal mondom.
AZAHRIAH Tudom. Adok két ingyenjegyet.
ALINA Egyedül szoktam menni mindenhova. Most is.
AZAHRIAH Attól még eljöhetsz. Eladod a másikat. Vagy odaajándékozod a kedves szomszédodnak.
ALINA Tudom, más ölne ezekért a jegyekért.
AZAHRIAH Ez a beszéd. Majd elmeséled, hogy tetszett.
ALINA Azért ne túlozzunk. Majd kinyomod a telefont, ha hívlak.
AZAHRIAH Itt dobjál üzenetet, ezt olvasom mindig.
ALINA Rendben.
AZAHRIAH (bólint) Rendben.
ALINA Eljöttél értem a világ végére.
AZAHRIAH El én.
(Kezet fognak)
AZAHRIAH Alina.
Alina Atikám.
(Csend)
AZAHRIAH Tudod, Alina, a közönséget arra szoktam kérni, mindenki guggoljon le, aztán ugorjon fel teljes erejéből, mint hogyha repülne. A világ összes energiája legyen ott abban az ugrásban. Benne vagy?
ALINA Benne.
AZAHRIAH De ne hősködj azzal az ugrással, nem vagy te kamikaze. Fel és le, de maradj itt a sziklán, aztán indulj vissza, taposd ki az utat hazafelé. Nézz a szemébe annak, akitől választ vársz. Biztosan visszavár ő is. Ha nem tetszik a válasz, akkor kérdezz megint, kérdezz mást.
ALINA Milyen bölcs lettél te, Ati, 21 éves korodra… (Mosolyogva felugrik, de nem a szakadék felé, visszaér a sziklára.) Akár te taníthatnál engem.
AZAHRIAH (visszamosolyog) Találkozunk még. Például a koncerten, ha eljössz. Ha eljöttök.
ALINA Igen. (Megpaskolja Azahriah vállát.) Mindenre igen.