A tárlat címe (Ez az életem vége) elég vészjóslóan hangzik. Miért ezt választotta?
Mert a művészetem mindig arról szólt, hogy a világ milyen lenyomatot hagy rajtam. Én személyes művészetet csinálok. Két éve pedig azt érzem, hogy ez tényleg az életem vége. Írtam is erről egy dalt, meg készítettem hozzá egy klipet, ami megnézhető a kiállításon. Így szól a belőle két sor: „Ez az életem vége / Az elkövetkező része lejtőn csusszanás.” A videóban egy, a vers mondataival teleírt vászon előtt énekelek zöld kendőben, miközben rám vetítve látszik egy felvétel, amin valaki egy havas lejtőn csúszik lefelé. Én is ezt érzem egy ideje. Csúszok lefelé szakmailag, fizikálisan, egészségileg, mindenhogy. Elment az életkedvem. Két éve nem állítottam ki, semmilyen sikerélményem nem volt, és nem mentem oda egy galériához sem, hogy szeretnék hozzájuk bekerülni.
Mi volt ennek az oka?
Történt velem valami, ami kibillentett az életből. Két éve meghalt az anyám, a nyolcvankilenc éves apukám pedig egy éve fekvőbeteg. Egyszerűen kicsúszott a lábam alól a talaj. Egy koronáját vesztett, bukott királylány lettem. Az anyám királysága szétesett, ahol én voltam a legfontosabb, a legszerethetőbb kincs. Ezért
én semmi mást nem szeretnék, mint apám halála után befeküdni vele anyám mellé a sírba, hogy újra együtt legyen a családunk. De a művészetemmel sem vagyok másként,
az is mehet a sírba.
Sikereket azért elkönyvelhet, hisz a Magyar Nemzeti Galériában a kilencvenes évek új képzőművészeti irányait bemutató TechnoCool című kiállításon az ön művei is szerepelnek.
Igen, de az a kiállítás csak még tovább fűtötte bennem, hogy Nagy Kriszta a kilencvenes évek ikonja a művészetben. Most meg 2023 van. Mi lesz még eztán? Harminc évet kellene még várnom, hogy a kétezerhuszas évek művészetébe is beírjanak a művészettörténészek? Hogy olyan öreg legyek mint a végre méltón elismert művészek, mondjuk a volt mesterem, Maurer Dóra, vagy netán meghaljak, hogy végre nekem is legyen önálló kiállításom a Magyar Nemzeti Galériában, mint El Kazovszkijnak? Az előző galériámat pedig elhagytam, és nem kerestem újat, de idén felkért Berger Anna művészeti vezető, hogy rendezzünk egy kiállítást nekem, ami az első eseménye lett a nemrég nyílt Tokaj ArtWine Galériának Budapesten.
Általában saját magát ábrázolja a képein, az új munkák többségén viszont három fiatal lány szerepel, míg Ön katonai sisakban vagy szemüveges Barbie babaként jelenik meg. Hogyhogy már nem Ön a képei főszereplője?
Mert abban hiszek, hogy egy festménynek szépnek kell lennie. Én viszont már nem vagyok erre alkalmas modell. Anyám halála óta semmi nem érdekel. Leálltam a tornázással, a fogyókúrázással és az egészséges étkezéssel. Így lekerültem a vászonról is. A művészetről úgy gondolkodom mint az antik görögök, akik az idealisztikus szépséget akarták megörökíteni. Az új képeimre a lányok mellé festettem is ibolyákat, gerberákat, krizantémot, íriszt meg pipacsot. Épp aminek idénye volt.
A műveken azonban lánctalpak nyomai, harckocsi és gépfegyver is megjelenik. Csak nem arra céloz, hogy az emberi béke törékeny?
De, konkrétan arra. A képeken viszont eleinte nem voltak harci eszközök, ezért nyugtalanságot éreztem. Én mindig olyan művészetet csinálok, amiben erős a koncepció. Aggódtam is, hogy mi lett velem. Aztán nyáron részt vettem Tállyán egy művésztelepen, melynek a kurátora, Gulyás Gábor témának a háborút és békét adta meg. Ez gellert adott nekem. Vásároltam Tállyán egy boltban nővérke ruhás, kamu Barbie babákat, aztán ráhelyeztem azokat egy gépfegyverekből álló sormintára, majd lefotóztam. A képnek azt a címet adtam, hogy Vogue, azaz divat, hisz idén az a „trend” az ukrán háború miatt, hogy a nők a nővérke szerepét töltik be. Aztán ahogy a mostani képeimen dolgoztam, éreztem, hogy azok üresek, hiába van rajtuk annyi érzékeny festői megoldás. Ezért felkértem Gulyás Gábort, hogy legyen a tárlatom kurátora is. És mire találkoztunk, megjött az ihlet, elkezdtem a képekre halványan, vidám színekkel fegyvereket és lánctalpakat festeni, mintha azok is az idill részét képeznék.
A kiállítás egy fotóján azonban Ön is feltűnik: félig látjuk meztelenül, a karján és az arcán csipeszek simítják ki a megereszkedett bőrt, a mellkasán pedig az „I love Cindy” felirat olvasható. Utóbbi a híres, amerikai fotóművészre, Cindy Schermanra utal, aki a képein szintén a saját testét örökíti meg, egy műve látható is a tárlaton. Önnek mit jelent az ő alkotói világa?
Nekem gyakorlatilag ő az egyik mesterem. Amikor tanultam róla az egyetemen nagyon megtetszett a művészete, hogy saját magát fotózza. Aztán én is hasonlóan tettem, ’98-ban kiállítottam a Lövölde téren az óriásplakátomat, melyen fehérneműben pózoltam, mellettem „Kortárs festőművész vagyok” felirattal. Egy másik korai munkámon pedig hat azonos fotón hat különböző mellett applikáltam magamra digitális úton. Most mindkettő látható a Magyar Nemzeti Galériában.
A kurátor, Gulyás Gábor azt írja, hogy a jelen kiállítás a nőiséggel szemben álló ellenségek közül a leginkább a testet megnyomorító időt jeleníti meg. Milyen érzés ötvenes művészként szembenézni az idővel?
Én már huszonöt éves koromban belebetegedtem, hogy öreg vagyok. Huszonnyolc évesen teljesen összeomlottam, hogy mindjárt harminc leszek, negyven évesen már totál K.O. voltam, ötven évesen pedig tettem az egészre. Elfogadtam, hogy az ember teste megöregszik, és az semmi ahhoz képest, ami ezután jön, mint a betegségek és a fájdalmak. Szóval nem attól kell félni, hogy csúnyák leszünk. Az csak a jéghegy csúcsa. Másrészt húsz éve, amióta mániás kényszercselekvő lettem, várom a halált, így attól egyáltalán nem félek. Egy dologtól viszont igen, a leépüléstől. A generációmat sokkal jobban megviseli a szülei elvesztése, mint a korábbi nemzedékekét, mivel mára az orvostudomány odáig jutott, hogy az életkort akár kilencven éves korig is kitolja. Az emberi test tehát sokáig él, de közben rettenetesen leromlik. Ebbe viszont a gyerekeik beleőrülnek, ahogy az velem is történik. Azt gondolom, ez fontos társadalmi probléma, ahogy azt a tárlat üzenete jelzi.
Visszatérve a kiállítás „Ez az életem vége” címére: a mostani volt Tereskova utolsó tárlata?
Ez is benne volt a pakliban. Mert elképzeltem, hogy erre a kiállításra senki nem jön el. És hogy meg fogok bukni, mert rossz művész vagyok. Amikor viszont a megnyitó estéjén megjelentem kendővel a fejemen akár egy vidéki öregasszony, és megláttam azt a rengeteg embert, akkor valami megváltozott. Nem is tudtam a barátaimmal, sem a gyűjtőkkel beszélgetni, mert három órán keresztül sorban álltak a vendégek, hogy csináljanak velem egy szelfit, és hogy adjak nekik autogramot. Aztán mindenki elmondta, milyen gyönyörűek a festmények, és hogy nagyon köszönik, hogy ilyen bátor vagyok, hogy ezekről a fájdalmakról, mint az öregedés és a halál merek beszélni. Mert nekik is ugyanúgy fáj, csak nem tudták, hogy ezt el szabad mondani.
Infó: Nagy Kriszta Tereskova: Ez az életem vége. Tokaj ArtWine Galéria, Budapest, V. kerület, Hold utca 21. Megtekinthető december 30-ig kedden és szerdán 10:00-17:00 óra között. Kurátor: Gulyás Gábor
Névjegy
Nagy Kriszta x-T Tereskova országosan elismert festő-, intermédiaművész, énekesnő. 1988-ban a Tereskova nevű alternatív együttessel vált híressé. A képzőművészeti életbe 1998-ban a Lövölde téren kiállított „Kortárs képzőművész vagyok” feliratú plakátjával robbant be. 2014-ben Orbán Viktorról készített portrésorozatot, melyet a Godot Galériában lehetett megvásárolni. Tereskova az első magyar képzőművész, akinek képeiből önálló aukciót rendeztek.
