Magyarországon én nem tudok olyan esetről, amikor transznemű ember gyilkosság áldozata lett volna azért, mert transznemű volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy hátra lehetne dőlni, és azt mondani, hogy „na látjátok, ez egy szabad, biztonságos ország, mi a bajotok?”. Sőt, éppen ellenkezőleg, hatalmas viharfelhők közelednek.
Az út azonban, amelyen 2017 táján ez az ország elindult, tisztán rajzolódik ki, és talán egyedül annak köszönhető, hogy még a hírekben nem jelentek meg transznemű áldozatok, hogy akik nyíltan vállalják transznemű nemi identitásukat, ők vagy már évekkel ezelőtt elköltöztek az országból, vagy megpróbálnak annyira visszahúzódó életet élni, amennyire csak lehet. A többségük pedig a romló társadalmi helyzet miatt, amit ez a politika gerjeszt, megállította vagy el sem kezdte a tranzícióját, mert félnek.
Az ösvény, amelyen Magyarország kormánya lépked, olyan jellegzetes mérföldkövekkel (én inkább sírköveknek nevezném) van szegélyezve, mint 2018-tól a nem- és névváltás ellehetetlenítése, aztán 2020. május 29-én annak teljes betiltása.
Majd 2020. szeptemberében következett a mesekönyvdarálás, 2021-ben pedig megszületett a „gyermekvédelminek” csúfolt törvény, amellyel annyit ártanak a gyerekeknek, amennyit el sem lehet képzelni. Aztán persze a 2022-es, gyalázatos népszavazási kérdések (köztük a „Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára nemi átalakító kezeléseket népszerűsítsenek?”), ami már egyértelműen a transznemű emberek ellen indított célzott támadás volt. 2023 nyarán egy józsefvárosi pad átfestése okoz társadalmi szappanoperát, majd könyveket zárnak be fóliákba, és aztán fiatalokat tiltanak ki a Nemzeti Múzeumból egy művészi fotósorozat miatt.
Persze a közpénzből kitömött online és offline médiumok, melyek hűséges talpnyalóként szolgálják ki a kormány gyűlöletkampány-sorozatát, és sajnos a magukat függetlennek mondó médiumok közül is sokan folyamatosan erősítenek rá a kis színes híreikkel arra, hogy a transznemű emberek csak kinevetni való, szerencsétlen flótások, mint a finn műkorcsolyázó („akit az Európa-bajnokság megnyitóján fel is engedtek a jégre, ő pedig, mint egy ilyen szomorkás medve, megpróbált tenni egy fél kört a jégen, aztán fenékre huppant” – Magyar Nemzet) vagy a holland szépségversenygyőztes („Transznemű szépségkirálynő? Ez már Bochkor szerint is túlzás” – Hit Rádió), hovatovább tömeggyilkosok („A transznemű gyilkos miatt mindenki megrémült a nashville-i iskolai lövöldözés után” – 24.hu). Erősítik a transzfóbiát a Transzokat kizáró radikális feminista (TERF) körök is, olyan narratívákkal, hogy a transznemű nők betörnek a női biztonságos terekbe (például nyilvános mosdók, uszodai és más öltözők), de persze arról már nem beszélnek, hogy transznemű nők elleni erőszak ilyen terekben három-négyszer annyi esetben fordul elő, mint a született nőkkel szemben elkövetett erőszakos cselekmények. November 20-án ezekre a transznemű nőkre is emlékezünk, akik voltak olyan „pofátlanok”, hogy műtétek után, női nemi identitásukkal és kinézetükkel be mertek menni egy nyilvános mosdóba, hogy ők is ugyanúgy elvégezhessék a dolgukat, mint aki volt olyan szerencsés, hogy nőnek született.
Amit a magyar kormány több mint öt éve művel a transznemű közösséggel, az egy láthatatlan tömeggyilkossággal ér fel, és holokauszti időket idéz; amikor múzeumokból és könyvesboltokból tiltják ki a kapcsolódó témájú eseményeket, könyveket, és már várom azt a bejelentést, hogy a transznemű embereket honnan fogják kitiltani ezentúl.
Ez az út ugyanúgy meggyilkolja a transznemű embereket, mint az az aljas gyilkos, aki egy belvárosi sötét utcában a kést szúrná belém, ha éppen arra járnék. Annyi a különbség, hogy ez lassabb, és sokkal kegyetlenebb halál, amit a kormány ránk, magyar transznemű emberekre mér. Hiszen először jönnek a pszichoszomatikus tünetek, a depresszió, a kétségbeesés, majd a testi tünetek, és hamar elvezet az út az öngyilkossághoz vagy a súlyos megbetegedéshez. Mindeközben hangosan röhögnek rajtunk, ujjukkal mutogatva, hogy „ti vagytok, akik átműtik és megrontják a gyerekeinket, úgy kell nektek”, a háttérben pedig a sok megtévesztett és tudatlan szavazójuk őrjöngve bólogat, öklüket rázva. Transzholokauszt 2023, vagy modern tajgetosz? Emberek, akiket saját magából vet ki a társadalom, mert másnak születtek, mint a többség. Áldozatok vagyunk, a magyar politikai rendszer transznemű áldozatai.
Álljunk meg egy percre, és gyújtsunk gyertyát, emlékezzünk azokra az áldozatokra, akik szerepelnek a szomorú statisztikákban, és azokra is, akik ugyan még nem kerültek bele, de ha a magyar kormány ezen az úton halad tovább, akkor minket is oda fog taszítani.
„Miért vagytok kegyetlenek?” – kérdezte egy transzparens az Iványi Gáborért és közösségéért való kiállás során.
Azt hiszem, ez a kérdés ma nem is lehetne aktuálisabb. Én ezeket a kérdéseket teszem fel: Miért vagytok kegyetlenek? Miért kergetitek halálba a magyar transznemű honfitársaitokat? Miért nem tudjátok elfogadni és befogadni azt a pár ezer embert itthon, akik ugyanolyan emberek, mint ti vagytok?
„A valóságot nem lehet átfesteni”Miért nem élhetnek a magyar transznemű emberek boldogan, nemi identitásuknak megfelelően, a választott nevüket viselve, beszélgetve egy fóliázatlan LMBTQ témájú könyvről fiatalokkal, egy szivárványos padon ülve a józsefvárosi parkban, miután boldogan elsétálnak a Nemzeti Múzeumba megnézni egy kiállítást, ami az LMBTQ-közösséghez tartozó emberekről is szól?
Ennek a „nagy magyar” útnak tragédia lesz a vége, mert minden egyes nap, amikor megtámadja a magyar kormány az LMBTQ- és azon belül a transznemű közösséget, több évtizedes károkat okoz a társadalomban és nem utolsósorban az érintettekben, az egyéni sorsukban és a családjukéban.
Gondolkodjon el minden szavazójuk és minden jóérzésű állampolgár, aki még ebben az országban maradt, az utolsó órában vagyunk, hogy ezt megállítsuk, és visszafordítsuk. Kérem szépen, tegyük meg!
Magasházi Mónika
Független transzjogi aktivista, transznemű nő. Fontosnak tartja a transzneműséggel kapcsolatban a hiteles, szakmai alapú ismeretátadást és a személyes történet megosztását, mert csak így lehet a társadalom – minden külső igyekezet ellenére – nyitottabb és befogadóbb. Ezért vesz részt beszélgetéseken; egyenlőségi, sokszínűségi és befogadási coachként workshopokat tart cégeknél, működteti a Transzegészségközpont.hu honlapot, és közösséget épít a Facebookon.
„A valóságot nem lehet átfesteni”
„A felismerés egy folyamat volt, a bizonytalanságérzés tizenhat éves koromban kezdődött, akkor 1988-at írtunk. Nem volt világháló, e témában újságok, nem jártunk külföldre, nem voltak ilyen irányú orvosi ismeretek. Fogalmam sem volt, mi van velem, csak azt tudtam, hogy más vagyok, mint a többi srác. 2006 környékén már éreztem, hogy rossz testbe születhettem, ezért nem kerülök harmóniába saját magammal. A szakirodalom jól leírja a folyamatot: az ember felismeri magában a transzneműséget, utána következik egy tagadó fázis, hogy „én nem vagyok az”, utána egy „miért pont velem történik ilyen?”, aztán jön az önvád, ami abban teljesedett ki, hogy nem vagyok erre a világra való. Próbáltam elnyomni ezeket az érzéseket, és erőltettem bele magamat abba a zsákba, amibe nem illettem bele. Vívódásokkal teli, nehéz időszak volt számomra, folyamatosan elégedetlen voltam önmagammal. Ezt az állapotot nemi inkongruenciának (nemi összeférhetetlenségnek) nevezik, ami egy olyan tartós állapotra utal, amelyet az egyén a születési (biológiai) neme és a nemi identitása közötti eltérés miatt tapasztal. Kezelésre szoruló depresszióssá váltam, ami már a családom számára is teher volt. Amíg nem voltam biztos a dolgomban, nekik nem mondtam el a feltételezésemet. A feleségemnek 2006-ban, a házasságkötésünk előtt ugyan elmondtam, hogy valami nem oké velem, de nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi nincsen rendben. Akkor ő ezt elfogadta, úgyhogy túlléptünk rajta, és összeházasodtunk, lett egy kislányunk és egy kisfiunk. A másfél évtized alatt egy stresszes hullámvasúton ültem, mert volt, hogy több, volt, hogy kevesebb időt és energiát igényelt az, hogy folyamatosan elnyomjam a frusztrációt. Egy idő után, amikor sehol nem találtam meg a választ, kimondtam: transznemű vagyok!” (Részlet a Magasházi Mónikával készült, 2023. július 15-én megjelent interjúnkból)