A magyar politikát, gazdaságot és társadalmat három összefüggő válság sújtja: egy hosszútávú rendszerválság; egy középtávú szerkezeti válság és egy rövidtávú konjunkturális, kormányzati válság. Minderről részletesen a Belvárosi Szabadegyetemen november 13-án tartott előadásomban beszéltem.
A hosszú távú rendszerválság fő okai közé tartozik, hogy a kelet-közép-európai típusú, 1867 és 1990 között állam- és egypárt, vagy kvázi-egypárt által vezérelt politika, amelyben küzdelem folyt a társadalom és a gazdaság, mi több, az egyén és a közösség autonómiájáért – 1956-ban politikai forradalommal, majd a 60-as évek közepétől gazdasági és életforma-reformokkal, 1990 és 2010 között intézményes rendszerváltással –, 2010-től visszatért egy ellenforradalmi és ellen-reformer, abszolutista állami- és egypártrendszerre, a társadalom – egyén és közösség – államosításához, a fél-demokrácia és fél-jogállam, az éppen kifejlődő piaci és versenygazdaság leépítéséhez. A magyar társadalom autonómiatörekvéseit mindig idegen hatalmak törték le, most először fordul elő, hogy a magyar szabadságtörekvéseknek magyar önkényuralom vetett véget. A társadalom és az európai források elrablására teremtett, egypólusú, központosított, önérdekű, személyes önkényuralom (personal autocracy) felélte gazdasági és társadalmi tartalékait, a rendszer egészében nem bizonyult versenyképesnek és hatékonynak: válságba jutott. Bebizonyosodott, hogy az abszolutizmus – a nemzetállami szuverenizmus, a nacionalista populizmus, az intézményes vagy a személyes autokrácia –, legyen az orosz, török vagy magyar, nem hatékonyabb, versenyképesebb, biztonságosabb, sőt, nem erősebb, mint a nyugati liberális demokráciák rendszerei. Ezeknek a rendszereknek nincs érvényes válasza a felvetődő világméretű kérdésekre, így a klímaváltozásra, a világjárványra, a gazdasági válságra, a társadalmi egyenlőtlenségre, a geopolitikai biztonságra, a technológiai forradalomra. Olyan rendszer, amelynek nincs javító programja: nem a jövő és a holnap, hanem a múlt és a tegnap rendszere. Ancien régime.
A rendszerválság másik meghatározó oka, hogy az Orbán-rendszer a Keletet választotta szövetségesül a Nyugat, a „magyar külön-utat”, az „utolérni és elhagyni”, a „keleti szél” politikáját az európai felzárkózás, beilleszkedés helyett.
Járadékleső és zsaroló vétópolitikát választott a nyugati intézményeken, az Európai Unión és a NATO-n belül. Ez szakítást jelent a magyar társadalom és kiművelt elitjének vágyával, amely Szent István óta a nyugati világhoz való tartozást tekintette történelmi céljának és feladatának. Ez az országvesztő politika a tízes évek végéig nem ütközött a lágy és megengedő európai és amerikai politikákkal, ám a válságok, a háborús helyzet idején, a magyar vétópolitika az európai reformok, az egységes fellépés akadályává vált. Az orosz és részben a kínai politika kiszolgálása a magyar kormányt és ezáltal Magyarországot Európa peremére szorította. Miként a rossz oldal választása a két világháború idején, a keleti út választása öngyilkos politikát jelent.
A középtávú szerkezeti/strukturális válság annak a következménye, hogy a személyes önkényuralom egy torz társadalmi és gazdasági szerkezetet hozott létre. A hatalom túlközpontosításával, akarati és erőkormányzással az Orbán-rendszer hosszabb távra próbál egy olyan társadalomszerkezetet teremteni, ahol a hatalom jelöli ki, állami eszközökkel gazdagítja saját embereiből a felső tízezres újgazdag kasztot, államfüggővé teszi a tulajdonos középosztályt, és állami ellenőrzés alatt tartva zárja el a szegény népcsoportokat. A rendszer első szakaszában, 2010-14 között kialakított megállapodást a központi hatalom és a helyi elitek között, nevezetesen: ti szabadon lophattok és hatalmaskodhattok lent, ha leadóztatok a haszonból fenn, felváltotta a személyes önkényuralom és körének korlátlan terjeszkedése – a helyi hatalmakat megfosztják önállóságuktól, és csak annyi jut nekik, amennyit a központi hatalom jutalmazó és büntető rendszere ad. Miközben Csehország, Szlovénia és Lengyelország a szélesedő középosztály és a kisebb szegénység irányába halad, Magyarország a nagyobb társadalmi egyenlőtlenség felé. A rendszer egyértelműen a modernizációs és posztmodern társadalomszerkezettel szemben alakítja szabályait és intézményeit, amikor a dinamikus és önálló társadalmi rétegekkel, a nagyvárosi képzett csoportokkal szemben a stagnáló vagy lemaradó, idősebb és képzetlenebb, falusi és kisvárosi rétegekre támaszkodik.
Az eltorzult gazdasági szerkezet egyenesen következik abból, hogy az exportvezérelt versengő nagyvállalatok helyébe nemzeti oligarchikus, versenyképtelen és csak zsákmányszerzésre alkalmas vállalatokat és bankokat teremtettek.
Az Orbán-Mészáros-Tiborcz Művek csak addig állnak, amíg az Orbán-állam áll.
Ám szinte behozhatatlan hátrányba hozta Magyarországot, hogy a konjunkturális évtizedben, amikor még rendelkezésre állt képzett munkaerő és megvolt a lehetőség az oktatási és képzési rendszer reformjára, amikor bőven volt fejlesztési forrás és összekapcsolódási lehetőség a magánpiacon, ugyanakkor hatalmas európai forrás áramlott az országba, a kormány ezt nem digitalizálásra, zöldítésre, kutatás-fejlesztésre, egészségügyre, oktatásra, szociális felzárkóztatásra használta, hanem részben saját javára, részben olyan beruházásokra, amelyek nem növelték a fogyasztást. Nem használta ki a kedvező időszakot arra, hogy reformokat hajtson végre. Az időnek és a forrásoknak ez az elvesztegetése több, mint bűn – hiba.
Az erőltetett növekedés, a választási költségvetés és a nemzetközi konjunktúra romlása együttesen vezetett 2021-től a rövidtávú válságba, az inflációs, lassuló növekedésű gazdaságba. A túlélés, a választások megnyerése érdekében az Orbán-rendszer egyszerre folytatott „választóvásárlást”, és helyezkedett az orosz „békeharc” vonalra, amivel tovább menetelt a fenntarthatatlan gazdasági növekedés és az európai-amerikai politikával történő összeütközés felé. Amikor 2022 augusztusában, az energiaválság közepén az Orbán-kormány történelmi választás elé került – a Nyugatot, az EU-t, a NATO-t, az IMF-et választja, vagy a Keletet, Oroszországot és Kínát –, Orbán a magyar társadalom, saját politikai oldala feje fölött a Keletet választotta. E döntés Magyarországot a szakadékba viszi. Ettől kezdve, rendeleti úton folytatott, kapkodó, napi válságkormányzás működik, a rendszer és vezetője kormányképessége végleg elveszett. A politikai rendszer miatt elveszített európai források máshonnan pótolhatatlanok.
Az egységesre és könnyen irányítottra teremtett Orbán-rendszerben három hasadás támadt. Az első: a szűkülő források elosztásánál és elvonásánál az ágazatok, illetve az állami és az Orbán-Mészáros-Tiborcz Művek konfliktusának erősödése. Mit s miért veszünk, fejlesztünk vagy miért állítunk le? Az ágazati minisztereknek, a kijáró képviselőknek vissza kell menni egy-egy életbevágó döntéssel apparátusukhoz, választóikhoz: mától ez nincs! És miért veszünk közben repülőteret, kerül pénzünk tőkealapba? A második hasadás a központi és a helyi elitek között jelenik meg, amikor a pártállam, állampárt nem is titkoltan magára hagyja a választások előtt, a válságban saját városait és falvait: boldoguljatok, ahogy tudtok! A harmadik hasadás végighúzódik a rendszer csúcsától a legaljáig: Kelet vagy Nyugat? A félrevezetett hívő választókkal el lehet hitetni, hogy Orbán Viktor Brüsszel elleni hadjáratának van értelme, hogy az orosz-pártiság hasznot hoz, ám a kormánytagok, a képviselők, a polgármesterek rákényszerülnek arra, hogy megkérdezzék maguktól, szűkebb s tágabb körben egymástól: merre megyünk? Mi a célunk? Mi jó nekünk ebből? Sőt, egy részükben az is felmerül: mi jó ebből városomnak és Magyarországnak?
A tét: az Orbán-rendszer magával rántja Magyarországot a mélybe, vagy Magyarország kiszabadul az Orbán-rendszer fogságából.
Ahogy 1942-44-ben a Horthy-rendszer, 1986-88-ban a Kádár-rendszer belvilágában határoztatott meg az ország sorsa, 2022-24-ben a hatalom termeiben és folyosóin, a hatalmasok agyában és szívében dől el, mi lesz velünk. Remény? Nem. Reménytelenség? Nem. Realitás. A Horthy-rendszer emberei képtelenek, a Kádár-rendszeré képesek voltak a békés, tárgyalásos rendszerváltoztatásra és geopolitikai irányváltásra. Az idő múlik.