Hitték volna, hogy két zsaru, Hutch és Kojak is vezette a slágerlistát? A Kojak-sorozatot 1973 és 1978 között vetítették Amerikában a CBS csatornán, a Starsky és Hutch-széria 1975 áprilisától 1979 augusztusáig ment az ABC hálózaton. Ennek aztán hatása lett a könnyűzene piacán is.
Theo Kojak hadnagy, azaz Telly Savalas 1975 márciusában az amerikai lajstrom élére tört a Los Angeles-i Bread együttes 1971-ben a negyedik helyig jutó If című számának feldolgozásával. Az adaptáció annyit tett, hogy szólt a muzsika, és Savalas hatásosan rámondta a szöveget. Viszont kedvet kapott az énekléshez is. A nyolcvanas évek elején lemezre vette az Eric Claptonra vagy Pete Townshendre is hatást gyakorló Don Williams 1977-es countrydalát, az Amerika-szerte dúdolt Some Broken Hearts Never Mendet, és a siker igazolta a texasi „szelíd óriásról” írt patetikus szavakat, melyek szerint „zenéje örökre balzsam lesz a nehéz időkben”. (Az emelkedettség amúgy érthető, mert az első albumával ötven éve debütáló Williams 46 kislemeze közül 42 került a legjobb tízbe az amerikai countrylistán.)
Az érzéssel kiválasztott számmal Savalas úgy aratott Nyugaton, de nem a Vadnyugaton, hanem Ausztriában, Belgiumban, Hollandiában, az NSZK-ban és főként Svájcban, akár a nyalókával vagy a „picinyemmel” Kojakként. (Vagy Guffyként A halál 50 órájában, Maggottként A piszkos tizenkettőben, Braddockként a Jó estét, Mrs. Campbellben, Bazi Joeként a Kelly hőseiben, Tibbs őrmesterként a Mackenna aranyában.)
Amikor Williams színre lépett a Sosem gyógyuló összetört szívekkel, a Starsky és Hutch krimiszéria Hutchinson nyomozója, alias David Soul két számmal is listavezető volt. Az elsővel, a Don't Give Up on Us-szal mind az Államokban, mind az Egyesült Királyságban, míg a Silver Ladyvel „csak” Nagy-Britanniában jutott a legmagasabbra. Ezzel együtt időről időre azzal állították meg az utcán: „Te melyik vagy, a Starsky vagy a Hutch?” Aztán, amikor átköltözött Angliába, és a brit közönség gyakran látta a színpadon, már nem kellett a bosszantó kérdéstől tartania. Az is köztudottá vált, hogy Arsenal-szurkoló lett belőle, és a bajnoki címek alkalmával akár az Arany fiúkat is énekelhette volna.
A Silver Lady hetvenhétben Elvis Presley Way Down című számát szorította le az első helyről. Az volt az utolsó kislemez, amelyet a „Király” – 1976 októberében – felvett, mielőtt 1977 augusztusában elhunyt. Röviddel a halála után a Way Down lett a harmincharmadik Number One-ja. (Mind a brit, mind az amerikai listán az első helyre került.)
„Hutch” két dalát Tony Macaulay, illetve a Macaulay–Geoff Stephens szerzőpáros jegyezte. A siker kódolva volt, hiszen Macaulay a beat olyan népszerű számait írta, mint a Foundations Build Me Up Buttercupja, Long John Baldry Let the Heartaches Beginje vagy az Edison Lighthouse Love Grows című nótája.
Stephens sem maradt el tőle. Az Applejacks Tell Me Whenjével kezdte, és folytatta a There’s a Kind of Hush-sal a Herman’s Hermitstől vagy a Goodbye Sam, Hello Samanthával Cliff Richardtól. Tőle származik Mary Hopkinnak az 1970-es Eurovízió-dalfesztiválon elhangzott dala, a Knock Knock Who’s There is, de arra nem lehetett büszke, mert nemhogy nem nyert: hetedik lett csupán. Annál nagyobb dobása volt a Winchester Cathedral, amellyel valószerűtlen elsőséget ért el a beatkorszak derekán, 1966-ban. A számot hivatalosan a New Vaudeville Band adta elő, valójában azonban session zenészekkel rögzítették, majd az irdatlan siker nyomán Stephens együttest alapított, hogy különböző műsorokban játszhassa az 1920-as évek stílusában írt, mégis módfelett felkapott, fülbemászó nótát.
A székesegyházat a tizenegyedik század óta látogatják a hívek, de a hatvanas évek közepén rengetegen zarándokoltak a lemezboltokba is a Winchester Cathedralért.
David Soul nyolcvan éves, Telly Savalas egy híján húsz esztendeje nem él. Amikor meghalt, Molnár Gál Péter a két évvel korábban elhunyt Inke Lászlóra is emlékezett, mert az írta Savalasról: „Elment a hangja után.”
Hiszen éppen Kojak dalolt a javíthatatlan szívekről…
