A közvélemény, sőt szakmai körök is csak minimális figyelemmel kísérik az Országgyűlés előtt lévő, nagy horderejű törvényjavaslat tárgyalását. A kormány 2023. október 18-án - majd technikai okokból, az indoklásnál szükségessé vált kisebb módosítások miatt 2023. október 20-án - nyújtotta be a röviden és velősen „A magyar építészetről” elnevezett törvényjavaslatot.
Az indoklással együtt 258 oldalt tartalmazó javaslatot nyilván még a bizottságokban, illetve a frakciókban a témára szakosodott képviselőknek is komoly kihívás lehetett figyelmesen elolvasni – én is csak néhány kérdést ragadok ki a teljes szövegből. Hogy mindjárt a lényeggel kezdjem: a törvény messze nem csak arról szól, ami a címében van; tartalmában pedig - több valóban célszerű rendelkezés mellett - vitatható pontokat is tartalmaz.
A cím nem fejezi ki a törvény tartalmát, mert az erősen túlmegy az építészet szabályozásán. Tartalmazza többek között a településfejlesztés és -rendezés témakörét, a műemlékügyet, a szakmai kamarák és az építési termékek szabályozását, és jelentősen módosítja a területfejlesztési és -rendezési jogszabályokat.
Az építészetben a javaslat a „polgári jó ízlés" elvét szeretné érvényesíteni. Szerencsére ezt egy korábbi változattól eltérően, amelyben ebbe nagyvonalúan beleértették a „hazaszeretet” fogalmát is, most az „építészeti minőség“ fogalmával kapcsolják össze. Ezeket törvényi úton szabályozni gyakorlatilag lehetetlen, mert kialakulásuk hosszú folyamat eredménye, ami egész sor szereplő tevékenységével, képzettségével, kulturális hátterével függ össze. Véleményem szerint elegendő lenne egy olyan követelmény megfogalmazása, miszerint az adott építési tevékenység ne rontsa a meglévő táj- és településképet – ezt sokkal könnyebb objektív mércével mérni, hiszen az adott épített és táji környezet vizsgálatára lehet alapozni. Jó esztétikai minőségű építményt egyszerűen nem lehet törvényileg előírni!
Ezzel szemben helyesnek és célszerűnek tartom a műemlékügy bevonását a törvényjavalatba. Mivel a műemlékek nagy része építmény, és hosszú távú, fenntartható hasznosításuk csaknem mindig építési munkákkal jár együtt, a tárgyi összefüggés evidens. Csak reménykedni lehet abban, hogy az új törvény alapján újjá lehet szervezni a magyar műemlékvédelem korábban világszerte nagy tekintélynek örvendő, eredményesen működő szervezetét, amely ma sajnos a jelentéktelenség határán vegetál. Hasonló a helyzet a településképpel: nincs „kép nélküli” település, legfeljebb „rosszképű” van. A településkép alakítását eddig mesterséges módon külön szabályozták, most viszont a helyi építési szabályzat és a településképi rendelet egyesítve, az integrált szemlélet része lesz.
Innovatívnak, de ellentmondásosnak tartom a barnamezős területek fejlesztésének szabályozását. Az Építésügyi törvény korábbi változatai erősen a „zöldmezős” területek beépítésére koncentráltak, ezért fontosnak és helyesnek gondolom az itt javasolt paradigmaváltást. A törvényjavaslat 18. paragrafus 3. bekezdésének 1. mondata pontosan állapítja meg: „Kiemelkedően fontos közérdekű cél a rozsdaövezeti akcióterületek alkalmassá tétele a lakhatási feltételek biztosítására és városszövetbe integrálása”. Viszont már a közvetlenül ezután következő mondatok ezt a helyi közügyek szempontjából rendkívül fontos feladatot kiveszik az önkormányzatok kezéből: „A rozsdaövezeti akcióterület, az azonnali rozsdaövezeti akcióterület, valamint a közép- és hosszú távú rozsdaövezeti akcióterület lehatárolását a Kormány – a települési önkormányzat, a fővárosban az illetékes területi önkormányzat véleményének kikérésével – rendeletben állapítja meg.” Az önkormányzatnak tehát hozzászólnia ugyan szabad, de a döntés mégis a kormányé – ami az önkormányzatiság alaptörvényi garanciája szempontjából igen kétséges döntés.
Ugyanakkor a fogalommeghatározások szerint a rozsdaövezet a barnamezős terület részének minősül (16. paragrafus 4. pont), a barnamezőt viszont az önkormányzat határolhatja le (75. paragrafus 7. bekezdés): „Ha a települési (...) önkormányzat közigazgatási területén van barnamezős terület, a településtervében a barnamezős területet lehatárolhatja, továbbá a településfejlesztési terv módosítása során a barnamezős területek fejlesztési és újrahasznosítási lehetőségeit meghatározhatja.” A fentiek alapján valószínűtlennek tartom, hogy a kormány elfogadja, ha az önkormányzat behatárolja a neki adott felhatalmazás gyakorlati alkalmazását. Egyébként mindaddig, amíg a többször módosított 2006. évi LIII. törvény alapján a kormány a „nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások” esetén gyakorlatilag rendeleti úton azt csinálhat, ami neki jólesik, az önkormányzatiság elve és gyakorlata a településrendezésben továbbra is súlyosan sérül.
Mindez csak látszólag paragrafusfacsarás, valójában a települések fejlesztési politikájában ezek nagyon is fontos kérdések. Célszerű lenne egy új településrendezési eszköz, munkanéven „barnamezős HÉSZ” (helyi építési szabályzat) bevezetése, amelynek előkészítése és megalkotása az önkormányzat feladata kell legyen. A közép- és hosszú távú rozsdaövezeti akcióterületnél a javaslat egy egész sor intézkedést említ is, csak éppen kormányzati koordinációs feladataként sorolja: „(...) előkészítő munkák, (...) környezeti kármentesítés, bontás, közműrendezés és infrastruktúra-fejlesztés, tulajdonrendezés, telekalakítás (...)”.
Jobb lenne egy olyan támogatási program, amelynek összegét központi forrásból, objektív kritériumok alapján (pl. infrastrukturális hiányosságok, rossz állapotú épületállomány) osztanák el az önkormányzatok között. Hiányzik viszont egy nagyon lényeges elem: az akcióterületen fekvő ingatlanok értékében a közberuházások által keletkezett többletérték lefölözése a köz javára – egy régi politikai követelés, amely szemlátomást pártállástól függetlenül minden kormányról lepereg...
Súlyosan problematikusnak, mert az Európai Unió jogelveivel aligha összeegyeztethetőnek tartom a hazai ellátásbiztonság elvére vonatkozó tervezett előírásokat (193. és 194. paragrafus), amelyek többek között kiviteli korlátozásokat tesznek lehetővé. Ezek az Európai Unió Működési Szerződésének (EUMSZ) 35. cikkelyébe ütköznek: „A tagállamok között tilos a kivitelre vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés”. (Ezt már csak azért is érdemes betartani, mert más tagállamoknak is támadhat olyan ötlete, hogy korlátozzák kivitelüket Magyarországra.) Ez nemcsak az anyagi jogi rendelkezésekre (pl. a „stratégiai jelentőségű építési anyag” kivitele) vonatkozik, hanem az eljárási jogiakra is (pl. regisztrációs kötelezettségek).
Ezen nem segít az sem, hogy az EUMSZ 36. cikkelyének 1. mondata az emberek élete, a közrend és közbiztonság érdekében korlátozásokat tesz lehetővé. Erre hivatkozni nyilvánvalóan önkényes lenne, már csak azért is, mert ugyane cikkely 2. mondata kimondja: „Ezek a tilalmak és korlátozások azonban nem lehetnek önkényes megkülönböztetés vagy a tagállamok közötti kereskedelem rejtett korlátozásának eszközei.” Érdemes lesz arra is figyelni, hogy az Európai Unió Bizottsága a belső piac egységét megőrizni hivatott bejelentési eljárásban erre hogyan fog reagálni – éppen elég konfliktusa van már az országnak az Unióval, kár lenne fölöslegesen még egy lapáttal rátenni.
A szerző címzetes egyetemi tanár, okleveles építészmérnök, Berlin / Budapest
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.