Valóban létezik barkácsolás? – kérdeztük a közgazdász-szociológustól.
Meglepően gyakran előfordul. Érdemes elmondani, hogy a barkácsolás fogalmát a közgazdászok az antropológusoktól vették át, és azokra az esetekre alkalmazzák, amikor nem hosszú távú reformok történnek a szabályozásban, hanem kisebb korrekciók: olyan improvizatív lépések, amelyek szakítanak a bevált protokollokkal. Válsághelyzetekben ez jó megoldást is jelenthet. Az 1929-1933-as nagy gazdasági világválságot kezelő amerikai New Deal-programra ma úgy emlékszünk, mint a nagyszabású, jól megtervezett reformok időszakára, pedig kezdetben sok improvizáció is történt. Később aztán egyre tudatosabban alkalmazta Franklin D. Roosevelt kormányzata azt az új megközelítést, amelyben az állami kiadásoknak, a közmunkának, a jövedelempolitikának nagy szerep jutott, de az első év intézkedései még nagyon eklektikusak voltak.
És idehaza?
Mi is jól ismerjük ezt a fajta a barkácsolást. Annak idején a „száznapos programokkal” melegítettünk be, aztán 2010 óta szintet lépett a gazdaságirányítás ezen a téren is. Néhány évvel ezelőtt Illés Gábor és Körösényi András egy írásukban azt elemezték, milyen markáns különbség volt a Bajnai-kormány nemzetközi protokollt követő válságkezelése, és a második Orbán-kormány 2010-től működő improvizatív, barkácsoló gazdaságpolitikája között.
Van tehát hasznos és kevésbé hasznos barkácsolás is?
Magyarországon a barkácsolás gyakran a kontármunka szinonimája, de ne felejtsük el: ez a kreativitás egyik hasznos formája is lehet. A legtöbb országban azonban akkor, amikor a válság lecseng, a gazdaságirányítás visszatér a hagyományos szabálykövető gyakorlathoz. Amikor a szabályozás barkácsolása valahol hosszútávon fennmarad, annak általában az az oka, hogy a kormány politikai céljai előtérbe kerülnek a gazdaságpolitikában is. Ezek a célok sokfélék lehetnek, a klientúra szempontjaitól a nemzetközi környezet elvárásain át egészen a választási célokig. Általában ez az utóbbi a legerősebb szempont és már jóval a második Orbán-kormány ténykedése előtt láttunk olyan eseteket a nagyvilágban is, amikor emiatt minden a feje tetejére állt a gazdaságpolitikában.
Mondana egy példát?
Az Egyesült Államokban a Nixon-kormány 1971-ben, a választások előtt kevesebb mint két évvel, gyökeres fordulatot hajtott végre. Az addigi mérsékelt gazdaságpolitikát egy keynesiánus politika váltotta fel, amely a gazdasági recessziót az állami túlköltekezéssel, a kereslet állami élénkítésével kívánta lerövidíteni és mérsékelni. A stílus is jóval radikálisabb lett. A nemzetközi színtéren a dollár leértékelésének elfogadása érdekében például egy ideiglenes vámtarifa-emeléssel zsarolta a partnereit az amerikai kormány. Az országhatáron belül a leglátványosabb változtatást a széles körű ár- és bérszabályozás bevezetése jelentette. Ennek hatására sok területen hiány, ellátási problémák keletkeztek és a kormánynak napi szinten kellett azzal foglalkozni, hogy hol adjon felmentést a szigorú szabályozás alól. A hangzatos ígéretek ellenére a Nixon-kormány a választási győzelem után még egy jó ideig nem állt le az árszabályozással. Hiába, a barkácsolás mágusai hajlamosak beleszeretni a „csodafegyvereikbe”. Amikor aztán később feloldották az áremelés korlátozását, az infláció azonnal megduplázódott az országban. Sokan akkor értették csak meg, hogy az elnök becsapta őket.
Mennyire volt eleve elrendelt az, ami nálunk történt? Milyen szerepet játszottak kudarcainkban a rossz döntések?
Az, hogy a magyar fejlődés megtorpanása nem volt törvényszerű, jól látszik abból, milyen messzire jutottak a Baltikum országai, leginkább Észtország. Az elmúlt évtizedek döntései kapcsán érdemes két jellemző koncepcionális hibát kiemelni. Az egyik a „nirvána-megközelítés”, ami elsősorban a rendszerváltást követő első két évtizedet jellemezte. (Nirvána-megközelítésnek azt nevezzük, amikor a reális alternatívával a gazdasági szabályozásban nem egy másik reális alternatívát állítunk szembe, hanem egy álommegoldást. Az utóbbi ugyanis a tervezőasztalon mindig győzni fog, a valóságban azonban már nem.) Akkor, amikor szédületes tempóban vettük át a legfejlettebb országok szabályozási és intézményi gyakorlatát, sokszor nem vettük figyelembe a magyar társadalom hagyományait, értékeit, adottságait. Az egyik példa erre a teljes devizaliberalizáció az ezredfordulón, ami megteremtette a devizaalapú hitelezés feltételeit, de közben senki sem gondolt arra, hogy milyen gyorsan terjednek majd ezek a konstrukciók, ahogy ennek a kockázataira sem. A társadalom pénzügyi kultúrája, és gazdasági ismeretei csak jóval lassabban változnak, mint az intézményrendszer, és abból nagyon sok probléma adódik, ha a politikusok nem tartanak ellent a populista nyomásnak. A magyar lakosság egy tekintélyes része ma is úgy gondolja, hogy az állam zsebe végtelen mély, bármit meg tud finanszírozni. Sokaknak nincsenek pontos ismeretei arról, hogy a költségvetés hogyan finanszírozza a közkiadásokat. A populista politikusok viszont épp erre játszanak rá. Populizmusból – ami szerintem a másik tévút – is sok van. Mi a 2000-es években először a gazdasági populizmussal ismerkedtünk meg, azzal, amikor a kormányzat túlköltekezése miatt, 2006-ban a 10 százalékos költségvetési hiányunkkal rekorderek lettünk Európában, majd 2010-től a politikai populizmus egy egyre izmosabb változatával is.
A rendszerszintű barkácsolás egyfajta szinonimája az orbáni unortodoxiának?
A gazdaságpolitikában ortodoxiának nevezzük azt a politikát, amely a hagyományos piaci mechanizmusok gyors helyreállítását liberalizációval, deregulációval, az ár- és bérszabályozás megszüntetésével, az árfolyam szabad lebegtetésével igyekszik megoldani. Az ezen túllépő programokat heterodoxnak szokás nevezni. Ezek nagyon változatosan alakultak az elmúlt évtizedekben, a közös pont általában a bér- és jövedelempolitika alkalmazása volt. 2010 után az Orbán-kormány intézkedései egyfajta heterodox politikát jelentettek, de a miniszterelnök valószínűleg úgy gondolta, hogy ezt a fogalmat csak a közgazdászok értik, legyen inkább „unortodox gazdaságpolitika” a márkanév. Aztán egy idő múlva megértettük, hogy nomen est omen, a név kötelez, tényleg unortodox lett ez a politika, nem csak az eszközeiben, hanem amiatt is, ahogyan a törvények néhány nap alatt, alapvető egyeztetések és normakontroll nélkül megszülettek. A különbség ma csak annyi, hogy a korábbi „kvázi rendeleti kormányzásból” a világjárvány óta valódi rendeleti kormányzás lett.
Mi jellemezte/jellemzi az Orbán-kormányok gazdaságpolitikáját?
Az, hogy az elsődleges célok sohasem gazdaságiak. Fontosak persze azok is, de ha egy szakmai intézkedés a politikai célok szempontjából nem bizonyul megfelelőnek, akkor azt a kormány pillanatok alatt kikukázza.
A legmagasabb szinten a választási célok vannak, ezt jól láttuk, amikor a kormány a vasárnapi zárvatartást megszüntette annak ellenére, hogy a kormányfő szívéhez nagyon közel állt. A közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy egy népszavazáson elbukik majd a szabályozás és mivel nem sikerült unortodox eszközökkel megakadályozni annak napirendre kerülését, visszavonult. Egy ennél sokkal sikeresebb példa a barkácsolásra a tranzakciós illeték. A választási célok szempontjából döntő fontosságú volt, hogy a lakosság úgy érezze, kevesebb adót fizet, miközben az állami újraelosztás mértékén, az adóterheken összességében a kormány nem akart változtatni. Ez az illeték bár szerepet játszott abban, hogy a készpénztartás ma is magas az országban, de összességében viszonylag gyengén torzította az adófizetők viselkedését, és szinte észrevétlenül termelt 150 milliárd forint adóbevételt. Láttunk mi már ennél sokkal rosszabbul működő adókat is. Eközben a kormány rákapott arra, hogy az adók egy jelentős részét a bankokon és a vállalatokon keresztül szedje be. A különadók kiválóan alkalmasak azoknak a tulajdonosoknak a megfélemlítésére is, akiktől a kormány valamit mást is akar.
Voltak előzményei ennek?
A gazdaságtörténetben régóta léteznek speciális adók. A brit Harold Wilson kormánya alatt, az 1960-as években az úgynevezett szelektív foglalkoztatási adó kidolgozásában kulcsszerepet játszott egy magyar származású közgazdász, Káldor Miklós. Az ő ötlete volt az, hogy a szolgáltatási szektorban fékezni kell a foglalkoztatás bővülését azért, hogy az iparban legyen elég munkáskéz. Ezért, és persze a költségvetési bevételek növelése érdekében a szolgáltató vállalatoknak a foglalkoztatottak után különadót kellett fizetniük. (Ez az adó elsősorban szakmai célokat szolgált, ellentétben az Orbán-kormány legtöbb különadójával.) Politikai szempontból egyértelműen öngólt lőttek, mert az adó bevezetése után a fodrászok, pékek, ügyvédek – szokásukkal ellentétben – idegesen masíroztak a nagyvárosokban „Mondjon le!” táblákkal a kezükben. Ennek fontos szerepe lett később abban is, hogy a Wilson-kormány pár év múlva megbukott.
És mit szólt a mi új adóinkhoz az Európai Unió?
Idehaza szinte minden esetben az volt a koreográfia, hogy a kormány a politikai céljaihoz igazodó diszkriminatív kulcsokkal beterjesztette az új különadó-terveket, amelyek az uniós intézményekben rendre kiverték a biztosítékot, aztán csatáztak, és végül valamilyen kompromisszum született. Később a nemzetközi bírósági döntésekből az is kiderült, hogy az uniós jogszabályi keretek jóval tágabb teret hagynak az egyes kormányoknak a különadóztatás terén, mint ahogy azt a Európai Bizottság szakértői gondolták. Nem véletlen, hogy a magyar kormány 2022-ben már jóval merészebben nyúlt ezekhez az eszközökhöz, amikor a választások előtti túlköltekezés, a háború és az energiaárak emelkedése miatt bajba került az ország.
Ismét barkácsol a kormány?
Még mindig. Ezúttal különleges intenzitással. A rendszerszintű barkácsolás visszanyúlt a „csodafegyvereihez”, de nem történt rendes szakmai előkészítő munka, ezért egyes különadók, ársapkák, az új környezetben csak tetézték a problémákat. A legújabb fejlemény a barkácsolásban az, hogy a kormány rettegve a hosszútávú gazdasági visszaeséstől, elképesztő tempóban, hatalmas adókedvezményekkel igyekszik betelepíteni új nagyvállalatokat az országba, és láthatóan nem akadályozza őket ebben az sem, hogy sok területen nincs már szabad munkaerő. Ezek a kapkodó döntések ráadásul olyan munkahelyek teremtését jelentik, ahol alacsony hozzáadott értékű munkát végeznek majd a munkavállalók.
Miért baj ez?
Magyarországon eddig is nagy problémát jelentett az, hogy a termelékenység nem nő, ezek a mostani döntések pedig bebetonozzák a gazdaság és az ország lassú fejlődési pályáját.
A döntésekből egyébként elég siralmas kép olvasható ki arról is, hogyan gondolkodik a kormány a magyar emberekről: egy illúziókat kergető, önérdekkövető, önállótlan és fejlődésképtelen társadalomnak látnak minket. Egy autokratikus irányítási modellben ehhez a paternalizmus és a kapkodó beavatkozások jól illenek. Ha nincs a mostani válság, persze még egy ideig eldöcögött volna ez az Európában szokatlan modell, és nem tűntek volna fel ennyire a rendszerhibák, de így kilóg a lóláb, és még inkább ki fog 2024-ben.
Mire számít?
A mostani barkácsolás, a sok improvizáció nem vezet jóra. Változtatni kellene emiatt nemcsak a jogállamisági kereteken, hanem a gazdasági kormányzás normáin is. A kiszámíthatatlan hazai gazdasági környezet miatt a hatalomtól még független gazdasági szereplők nem mernek jelentős fejlesztésekbe kezdeni, igyekszik mindenki védeni azt, amije van, és közben rémülten figyelik, merre terjeszkedik a kormányközeli klientúra. A vadászó nomád törzsekből sem lettek pillanatok alatt jámbor földművesek, a haveri rendszer lételeme az erőszakos terjeszkedés. Ők nőni akarnak és nem csak üzemeltetni. A haveri kapitalizmus működéséről tudjuk, hogy a haveri cégek ilyenkor másutt nagyobb létszámleépítéssel reagálnak, mert a magas nyereségszintet fenn akarják tartani. Magyarországon nagyon jelentős térfoglalás történt például a szolgáltató ágazatokban, ahol egyébként már a korábbi években is, a különadók miatt sok fejlesztés elmaradt, most legfeljebb majd még kevesebb új projektet látunk. Ez viszont a következő években a hazai közszolgáltatások minőségét jelentősen csökkenti. A lajtos kocsik, a családi aggregátorok és a barkácsolás országa leszünk hamarosan, a gyerekeinket, unokáinkat pedig magunk tanítjuk otthon matekra és fizikára, mert a helyettesítő tornatanár lassan halad majd a tananyaggal.