- „Nem lesznek fiúk lassan. Mindenkit elvisznek” – Riport a háború szorításában élő Kárpátaljáról

Hadban álló országba lépni, különösen kelet felé elhagyva a biztonságos zónát, gyomorszorító érzés. Légiriadót hallani is az, még akkor is, ha már senki nem rezzen össze a fülsiketítő szirénahangra. Pedig „ez nem gyakorlat”: az országot bombákkal támadják éppen. És támadják szavakkal is, szenvtelen cinizmussal, éppen a magyar kormány. Legközelebb ukrán zászlóval érkezünk Kárpátaljára. Eddig sem volt egyszerű magyarnak lenni itt, de az orbáni szégyen óta a föld alá süllyednénk legszívesebben. Ukrajnának van elég baja nélkülünk is. Ukrajna hősi halottakat temet. Ukrajna fiúkat, apákat temet. Ukrajna harcol, mert nem tehet mást. Petőfi sem tett mást, akinek ungvári szobra mellett gyászoló édesanya sírja el bánatát.

Beregsurány felé zombiapokalipszisre emlékeztet az autópálya. Hosszú percekig nem látunk gépjárműveket. Várakozás alig van a határon.

– tornásztatja magyar tudását szláv akcentussal az ukrán határőr. Egyenruhája kifogástalan, minden más a környezetében a harmadik világot idézi. Félbemaradt épületek és a hatvanas évek szocreálja szegélyezi az úthibák sorát. A sejtés később beigazolódik: Ukrajna kátyúipara még sokáig húzóágazat lesz.

– Cigaretta? – kérdezi még a fagyoskodó tiszt, de nem csempészárut keres: nem lenne értelme, a dohánynemű harmadáron vásárolható Ukrajnában. Egy szállal megelégszik, majd tovább topog a csontig hatoló hidegben.

– Kis papírka? – ezt már a határ utolsó posztja szúrja be az ablakon. Átadjuk a kézzel írt nyomtatványt, ami igazolja: az autóban ülők se többen, se kevesebben nem lettek az elmúlt öt perc és száz méter megtétele után. Nem fejtjük meg: ki törekedne illegálisan a háború földjére?

Beregszászon a 2014 óta tartó orosz területszerző agresszió emlékparkjában esteledik ránk. A óriáskivetítőn mosolygós reklámok közé ékelődő háborús propaganda fut. Ilyen ukrán földön is van: egyetlen hadban álló ország sem engedheti meg magának a széthúzás vagy az egyrészt-másrészt luxusát. A bomba nem úgy-ahogy öl, és az ágyúlövés sem kicsit, hanem végzetesen. Ukrajna is végzetesen esik el, ha Vlagyimir Putyin célt ér. Mert a cél nem a Donbasz két szakadár (elszakított, de el csak Irán és más latorállamok által elismert) megyéje, hanem a bosszú esélyeinek megsemmisítése. Volodimir Zelenszkij elnök kormánya ezért keményen fogja a médiát. Alternatív véleményekért a Telegramot kell olvasni, posztolni vagy megosztani nem lehet akármit. Máskülönben az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU) hatékonyan vonja kérdőre a posztolót.

– Hamar jöttek, és megpróbáltak beszélni a sráccal, de nem sikerült: senki nem volt a fejében – mondja egy férfi szép magyarsággal az egyik faluban, és elmagyarázza, szerintük sárga flepnis volt az illető, vagyis mindközönségesen bolond.

Kilenc évvel ezelőtti áldozatok arcát nézzük a beregszászi főtér emlékművébe égetve, köztük a 128-as rohamdandár hősi halottaiét. E számot, s egy hatalmas keresztet mécsesekkel raktak ki a minapi háromnapos nemzeti gyász idején. Mindahány gyertya leégett már. A november 3-i, tizenkilenc áldozatot követelő zaporizzsjai bombatámadás áldozataiért imádkozva gyújtották őket. Kitüntetési ünnepségbe csapódott az orosz Iszkander-M típusú rakéta.

A Hősök terén sokasodnak a 2022-ben indított orosz „különleges katonai hadművelet” áldozatai...

Beregszászi kémhistória

A csípős hideg – és a vasárnap este – ellenére nyitva tartó kioszkot találunk a főtér közelében. Fiatalok söröznek előtte. Egy fiú és egy lány előzékenyen felajánlják, hogy elkísérnek bennünket egy zárt helyre, ahol a lélekmelegítés feladata sem okoz gondot. Miklós a kárpátaljai főiskola diákja. Azt tervezi, hogy amint végez, Magyarországra költözik, Sárospatak vagy Debrecen a kiszemelt. Így számol Virág is, ő Budapestre menne. A fiú érvei nyomósabbak: a nagykorúságot elérve elkerülné ugyan a katonai szolgálat, s ezzel a frontvonalba kerülés lehetősége, amíg felsőoktatási tanulmányokat folytat, de az országot már csak kivételes okból hagyhatná el. Ilyen ok például a humanitárius segélyszervezet munkájában való közreműködés. Mint mondják, kortársaik közül a legtöbben nem Kárpátalján képzelik el az életüket: a magyar szó nem különösebben kedvelt e régióban. Az ukrán vezetés éppen a látogatásunk előtti napokban ígért hathatós korrekciót legalább a nyelvtörvény korrekciójára, az uniós tagság előszobájának a reményében – azóta megszületett a döntés a tagfelvételi tárgyalások előkészítéséről, magyar kimaradással.

– Ha megtörténik, elhiszem... – Miklós óvatossága nem szorul magyarázatra. Eddig Zelenszkij elnök sem vállalta a konfliktust a helyi nacionalistákkal az unfair nyelvhasználati jogszabályok megváltoztatására.

Az ivóban a vízipipázó magyar fiatalság asztaltársaságai mellett kárpátaljai csapolt sörrel és cseh becherovkával gyógyítjuk a lelkünket – helyreáll a világ rendje. Később elsétálunk a toborzóiroda előtt, melyet homokzsákokkal erősítettek meg. Szabotázsakció ellen védekeznek. A PRESS-felirat és a fényképezőgép felkelti az őrszem figyelmét. Kitérül az ajtón. Angol szó helyett ukrán vagy spanyol tudást ajánl, alighanem cinikusan. Bekiabál a társának. Közben meghallja a magyarunkat, mire szó nélkül ránk csukja az ajtót. Ezután még sokáig keres bennünket a szemével az éjszakában. Kémgyanúba keveredhettünk, pedig csak annyi akartunk közölni: a magyarságunk ellenére érdek nélkül velük vagyunk.

Munkács felé vesszük az irányt. Makkosjánosi után honvédségi ellenőrzőpont mellett gurulunk el. Minden autót megállítanak, amelyik a határ felé tart. Sorkötelesekre szűrnek. Gáton, a néhai szovjet ölelés megkapó építészeti emlékénél állunk meg. Csernobil-filmekre emlékeztető szocialista realizmus pereg a falakról. A szakadt épület kitört portáljain vállfák lógnak. Asszonyok válogatnak az egységesen 100 hrivnyáért kínált ruhadarabok között (1 ukrán pénz 10 magyart ér).

– Az összes család széjjel van – sopánkodik az árus, aki a beregszászi cigánysoron él vagy tízezred-magával. – A gyerekek elmenekültek már rögtön, Németbe’, meg ki merre. Menekültstátuszba kaptak befogadást. Nem is látom űköt, csak a telefonba’.

– A fronton senki nincs? – tudakoljuk.

– Senki, hál’ istennek. Még ez idáig. Otthon bujkálnak. Nem mernek a fiúk kijönni.

A gáti faluvégen sírt gondoz két férfi. Nem minden a háború: egyikük nagybeteg édesapját temette el. – Magyarországi állandó lakcímet szereztem, amint kitört a háború, így nem visznek el – mondja egyikük, miközben a fakerettel szegélyezett friss földhalmot teregeti halottja fölött. A másik, vékonyabb férfi is sorköteles. Neki van félnivalója. – A szemem sarkából fürkészem a menekülőutat. Ha véletlenül megjönne a katonaság, iszkiri lenne a bokrok alá – mondja. A faluból 2022. február 24. óta nem tette ki a lábát.

Negyvennyolcak halála

Az orosz agresszió kezdetén sorok kígyóztak a toborzóirodáknál. Mára megkopott a lendület. Nincs anya, aki szívesen engedné a fiát a frontra. Az ungvári Mikovics Katalin sem örömmel tette. Radiont július 3-án érte halálos lövés Kelet-Ukrajnában. Egy hétre rá temették.

– Elment munkába, és amikor megjött, megfogták az utcán. Április 8-án. Becsengetett nekem telefonon: „Anyu, visznek el engemet” – meséli Katalin a Petőfi téren. – Kéthetes tanulás után Angliába került kiképzésre, ahol egy hónapot töltött, majd a Donyec-medencéhez vitték, Luhanszkba. Meglőtték, kórházba került. Még ki sem kezelték, de ismét a front találta meg.

– Kreminnába került. Leszállt a buszról, és lelőtték. Mind a 48 embert. Többet már én őtet nem láttam – mondja az anya, és összefutnak a könnycseppek a szemében. – Nagyon jó fiú volt. Nagyon jó apa volt, és nagyon jó férj. Nem cigarettázott, nem ivott. Sofőrként dolgozott, és amerikai futballt játszott. Sportos fiúcska volt. Az ikertestvérét egyévesen vesztettük el. Kicsikét feljebb van eltemetve a kisfiúcska. Megyek egyikhez, aztán megyek le a másikhoz. Nehéz. Dáskát, a tizenkét éves kislányát hagyta maga után. Még el akart jönni a születésnapjára, 30-án, de szegény már nem érkezhetett meg.

Katalin szerint arra készítik fel a katonákat, hogy elmennek, de vissza már nem jönnek. Oroszországra nagyon dühös emiatt.

A Petőfi-szobornál elcsípünk egy beszélgetésfoszlányt.

 mondja egy többgyerekes nő. – Ez így még évekig menni fog, és már mennyien meghaltak! Az anyák temetni szülnek gyerekeket.

Beregszászon Rosinec Mária gyászolja a fiát. Rosinec János tavaly augusztusban vesztette életét. Telefonon még azt mondta a feleségének, hogy később hívja, mert éjszakai őrségbe megy.

– Vártuk a hívást, de már nem jött – meséli az édesanya zokogva. – Vasárnap reggel mentő és katonaság érkezett, ők mondták, hogy meghalt a fiam. Ordítottam: minek öltétek meg a fiamat, hol a fiam!? Annak még van egy gyermeke, akit fel kell nevelnie! De sajnos már nem kerül rá sor.

János cipész volt, a nagyapja foglalkozását vitte tovább. – Magyarba’ dolgozott, meg csehbe’ vagy tizenöt évet, vitte a családot is. A háború előtt jött vissza egy héttel. Trombózisos volt a lába, belázasodott. Épphogy kijártuk az orvost, megkapta a kezelést, és már jött is a behívó. Ment szegény. Nem mondta, hogy nem megy. Nem bujkált. Ment a hazát védeni. Mert itt lakunk, akkor ez a hazánk. Ő egy nagyon drága, jó gyerek volt. Várom minden nap vissza, lesem, hogy honnan jön elő, de már nem jön. Itt maradt a hétéves és a tizenkilenc éves kisfia. Szerette volna elkísérni az első osztályba, a kisfiú is nagyon várta. Augusztus 17-én temettük.

„Muszáj vagyok kibírni”

Fábián Tímea hegedűművész tavaly februárig az Ung-menti zsinagógában koncertezett. Most katonaruhában vár bennünket Ungvár központjában. Semmi nem emlékeztet a háborúra, időnként látni mankóval bicegő katonákat. Tímea a fronton is szolgált négy hónapot. Zubbonyán a 128. munkácsi hegyivadász-dandár felvarrója. A háború kitörésekor azonnal szolgálatba helyezte magát önkéntesként.

– Amikor bemondták a tévében, hogy megkezdődött a háború, szörnyen megijedtem – emlékszik Tímea. – A szomszédasszony mondta, hogy kellene segíteni a menekülteknek a vasútállomáson. Mondom, én megyek. És megkezdődött az őrület. Anyák fél pucéran, papucsban, pizsamában, babákkal a kezükben szaladtak. Szörnyű volt. Egy asszony négy napig semmit nem evett, és amit kapott, egy darabka kenyeret, a gyerekének adta, hogy ne haljon éhen. A gyerekek sokkos állapotban voltak. Volt olyan 60 éves férfi, aki 2014-ben elvesztette a lábát, és ment vissza keletre a beteg édesanyjához.

– Istenem, én soha fogtam fegyvert a kezembe! Nem tudok lőni. Nem tudok mit tenni, ha idejön egy orosz katona. Az állomáson megkérdeztem: „Fiúk, hol lehet kitanulni az automata gépfegyvereket?” Millióan jelentkeztünk a képzésre, már reggel hatkor beálltam a sorba. Aztán katonának álltam, március 3-án már a hadseregben voltam. Harmadmagammal jelentkeztem a lányok közül lövésznek. Később, amikor Harkovot már nagyon lőtték az oroszok, én is mentem. Félelmetes volt. A hátországban dolgoztam, pszichológusi feladatokat végeztem. Amikor éjjel felébredt egy húsz éves fiú például, aki szinte a fiam lehetett volna, akkor hajnalig beszélgettem vele. Volt, aki azzal hívott, hogy percekkel azelőtt veszítette el a barátját.

Tímea, az ukrán seregben szolgáló 60 ezer nő egyikeként most a hátországban segít. Iratokat intéz, lelki támaszt ad. Az országot elhagyni nem tudja. Lánya 25 évesen Angliában él, és a második gyermekét várja. – A hatszáz emberből, akikkel együtt kezdtem, maradtunk vagy kétszázan, de azoknak a többsége is sebesült. Nem akarnak visszamenni, mert tudják, mi vár ott rájuk. De olyan fiú is volt, akinek a felesége szült, itthon maradhatott volna, de azt mondta, őt a bajtársai várják, kötelessége visszamenni.

S hogy érdemes lenne-e feltett kézzel eljönni Kelet-Ukrajnából? – Azokért a területetekért nagyon sok katona meghalt. Családok maradtak férj, apa, fiú nélkül. Vagy lány nélkül. Most kapitulálni? Akkor mi értelme volt annyi ember halálának? Pedig ott már nincs semmi. Kő kövön nem maradt az oroszok bombázása után. Rengeteg civil is meghalt. Nem tudtak hová menni.

Dolgozni is kell valakinek

Tímea az orosz propagandával is szembekerült a fronton. Azzal a híreszteléssel, hogy az ukránok lövik saját magukat, hogy háborút szítsanak. Egyszer egy pravoszláv pap szembesítette ezzel. Ő megmutatta, hol vannak az ukrán állások, s hogy honnan jönnek az orosz rakéták. De az is igazolást nyert, hogy ők nem erőszakoskodnak a nőkkel, gyerekekkel, szemben az oroszokkal. És a tojásért, tejért mindig fizetnek. Mindez akár ukrán propagandának is tűnhetne, de Tímea meggyőz minket, amikor a sorozás elől bujdosó fiatalokról kérdezzük. – Láttam 50-60 éves férfiakat, akik sírtak. Akinek nincs mersze, vagy nem tudja nézni, ha valaki láb nélkül fekszik és folyik a vére, annak nem kell harcolnia. Nem muszáj mindenkinek katonának menni. Dolgozni is kell valakinek.

Kérdezzük a magyar kormány politikájáról is, amellyel az Orbán-kormány az ukrán haderő támogatását gáncsolja. – Mi, kárpátaljai magyarok nem nagyon akarunk gondolkozni a politikára, mert nálunk most elég sok a baj – tolja el az érdeklődésünket. – Néha rosszul esik, de mi itt összetartunk, ukránok, lengyelek, magyarok, szlovákok. Magyarországon mondanak valamit a híradóban, de amikor velünk beszélnek, megtudják az igazságot. A magyar civilek sokat segítenek nekünk, drónokkal, meleg ruházattal. Minden nap kapom a halálhíreket. Néha már a híradót sem akarom hallgatni. Szép ruhába akarok felöltözni, frizurát csinálni, kisminkelni és nőnek tartani magamat, nem pedig katonának. De míg ez van, addig muszáj vagyok kibírni ezt.

Az említett magyar civilek a Kárpátaljai Sárkányellátó Facebook-csoport tagjai. Trautmann Balázs szervező, katonai szakújságíró vezetésével eddig már 165 millió forintnyi felajánlást kaptak. A harcászati tevékenységet támogató eszközökön kívül számos életmentő adományt szállítottak Sándor „Fegyir” Ferenc professzor, leendő budapesti ukrán nagykövet „bevásárlólistája” alapján. Drónok, akkumulátorok, polgári éjjellátó készülékek, polárfelsők, hegymászózoknik érkeztek a fronton harcoló bakákhoz, akik fényképekkel, videókkal, magyar és ukrán zászlókba borítva köszönik meg a gondoskodást.

Nincsenek már férfiak

Az ungvári piacon nagy a sürgölődés. Asszony állnak a standok mögött. Julika nyolchektáros nagygejőci birtokuk terményeit kínálja. – Egyedül jöttem, mert a férjem nem mer kijönni a faluból, csak néha, kora hajnalban jön el velem, amikor még nincs ellenőrzés – mondja. – Most nehezen érkeztem, éppen leesett a hó, és nemigen takarítják az utakat. Nincs már férfi, aki vezethetné a kotrógépeket.

A közeli menzán ebédelünk. Mögöttünk a Kárpáti Magyar Kulturális Szövetség munkatársa segít eligazodni a cirill betűk között. Mindenhol barátok. Egymással békében élő ukránok és magyarok. Ahogy kilépünk a vad hóesésbe, megszólal a sziréna. Valahol a becsapódást várva menekülnek óvóhelyre az emberek. Messze vannak. És mégis közel.