- Ahol diktátor van, ott a humor a megoldás

Meséljen a film címéről!

Melyikről, a francia eredetiről vagy a magyarról? A francia az ugyanaz, mint az angol – Egy nehéz év – a magyar pedig: Ennél csak jobb jöhet. A magyar azért tetszik, mert ez lehetne az egyik olyan cím, amit én magam választhatok. Mégis úgy döntöttünk, hogy az Egy nehéz évet válasszuk, mert találtunk egy felvételt francia elnökökről, amelyek nagyon sokatmondóak voltak arról, hogy a politikusok hogyan kezelik a lakosságot. Azzal fenyegetődznek, hogy mindig egy igazán nehéz év elé nézünk. Ezek tanúskodtak arról az elégedetlenségről, ami a nyugati társadalmakban tapasztalható. Úgy értem: még ha Franciaországban is nehéz az adott év, akkor mit szóljanak Afrikában, vagy egy nagyon szegény országban? Mindig nehéz, de azért nehéz, mert fogyasztani akarunk, sőt egyre többet fogyasztunk, és nem akarjuk elhagyni ezt az életmódot. Sajnos most már muszáj lesz, mert az éghajlati problémák veszélye azt mondja, hogy mindenképpen változtatnunk kell.

Nagyon fontos, hogyan indul egy film. Az Ennél csak jöhet esetében nagyon vicces volt, hogy ezeknek a felvételeknek, amiket említett a politikusokról, van magyar változata is: a rosszabbul élünk, mint korábban.

Ugyanaz pepitában. Biztos vagyok abban, hogy a középkorban, ha két ember beszélgetett egymással, az egyik mondta a másiknak, az élet kemény. Egyébként – különösen ebben a pillanatban – mindig azt gondoljuk, hogy a létező legrosszabb pillanatban vagyunk. A film forgatókönyvét közvetlenül a világjárvány előtt írtuk meg. A Covid-éra biztosan rosszabb volt, mint ahogyan előtte élhettünk, mert mindenki zárlatban volt, és ezt pszichésen nagyon-nagyon nehéz volt elviselni. Vicces, hogy amikor abbahagytuk a film megírását, láttuk Emmanuel Macron elnök nyilatkozatát néhány nappal a lezárások előtt, ahogy azt mondta: nehéz hetek következnek. Mi csak arra gondoltunk, hogy nevetnünk kell ezen. Mert ez az egyetlen módja a túlélésnek, hogy ebben a helyzetben is találjunk valami komikusat. És akkor most jöjjön a bölcsesség! Két megoldásunk van arra, hogy túléljünk egy valóban effajta nehéz fajta időszakot: a költészet, a szerelem – és a komédia. Minden olyan, mint egy színház, egy színpadi komédia. És a moziban megvan az a szerencse és lehetőség, hogy azt gondoljuk: minden valóságos. Noha nem teljesen az, mert kamerával, színészekkel építjük fel a filmet. Szóval néha inkább azt gondolom: az élet, amit éppen élünk is, csupán elmélet. Nem teljesen valóságos a világ. Minden zavaros, de a költészet és a nevetés kitisztítja a létet. Sokszor az emberek elfelejtik, hogy a komédia alapja is csak a szomorúság, csak egy másik kabátban.

Ezért nehéz igazán jó komédiát csinálni.

Pontosan!

Amit tulajdonképpen szeretek a filmjeikben, hogy a humor esetében nincsenek tabuk. Nem félnek közröhej tárgyává tenni olyan dolgokat sem, ami sokak szemében ma már – hogy is fogalmazzak – nem illendő.

A helyzet a világban nagyon világos. Ha van valahol egy diktátor – egy olyan hely, ahol nincs vita, nincs szabad gondolkodás, nincs szabad vélemény –, ott az első dolog, amit le kell vágniuk: az a humor. A humor a szabadság jele, és az intelligencia jele is. Ha pedig valaki zseniális, egy kicsit hátrébb lép és ebből a távolabbi perspektívából tudja nézni a dolgokat. A filmművészetben ilyenek az 1960-as évek olasz komédiái, melyeket annyira szeretünk és megpróbálunk inspirálódni belőlük, mint például Mario Monicelli vagy Ettore Scola alkotásai. Ezek olyan emberek, akik az életet a komédia, a humor szűrőjén keresztül mutatták meg. A humor, amit mi Olivier-nél szeretünk, pontosan az efféle humor, ami megmenthet egy tragikus élethelyzetből. Olyan nincs, hogy tabu. A humor az egyetlen módja annak, hogy megkönnyebbülj, vagy, hogy beszélgess egy olyan emberrel, akivel nem értesz egyet. A humor nagyon gyors. Az egyik agyból a másik agyba fénysebességgel érkezik. És ez az, amit imádok a moziban, hogy amikor bemegyek egy előadásra, hallom, hogy az emberek szeretnek valamit. Ez az én gyógyszerem. Igazán akkor érzem jól magam, amikor két-három jelenséget is tapasztalok, amikor nevetést hallok. Először is: az emberek nem alszanak a moziban, és ez egy jó hír. Másodszor: amit írtál, az közvetlenül elérte a lényeget, mert az emberek együtt nevetnek. Harmadszor: érzem, hogy együtt vagyunk, pedig már az individualizmus időszakát éljük. Amikor fiatal voltam, drámákat néztünk a televízióban, a család a szalonban ült, és néztük Dallas-t. De most mindenkinek, minden tinédzsernek, minden embernek saját képernyője van, így nem osztozunk a közös képeken. De a moziban még igen. Keveredik az alsóbb osztály, a felsőbb osztály, a bevándorlók, a franciák. Nem tudom, hányféle ember keveredik ebben a moziszerelemben, de ha megtörténik, akkor valami jót érzek. Ez olyan, mintha elvégeztem volna a munkámat. Jól vagyok. A mi munkánk része az is, amikor felszállok egy repülőgépre és elmegyek egy távoli moziba, mint most az Urániába. Hála Istennek, hogy van még pilóta a repülőgépeken. Itt az emberek nevetnek, mozgásban vannak. A filmszínház szentély. Itt találtam meg az az első ihletet, és amikor tizenéves voltam, akkor éreztem először érzelmeket mozgókép előtt. És ezt az élményt nagyon szeretem megosztani a közönséggel. Egyébéként most sem kegyelmeznek senkinek: a két főszereplő hülye, az aktivisták naivak, a bürokraták ostobák, a minket körülvevő világ abszurd. Tudja, miből indultunk ki? A The Doors People Are Strange című dalából. Mindjárt el is éneklem.

Oké, de előtte még egy gyors kérdés: minden filmjét együtt rendezi Olivier Nakache-sal. Hogyan tudná leírni a közös munkát?

Nos, először is, gyerekkorunkban találkoztunk. Tehát gyerekek voltunk. Ami fontos: még mindig gyerekek vagyunk, nem nőttünk fel igazán. Egy nyári táborban találkoztunk, tinédzserek voltunk, majd hirtelen felnőttünk és filmeket csinálunk, de még mindig abban a lelkiállapotban vagyunk, mint amikor összehozott minket a sors. Fontos: nem osztozunk a munkán, mindent együtt csinálunk. Csináltunk sorozatot is, dokumentumfilmeket, reklámokat. Szóval, ha nincs jó kapcsolat köztünk, akkor nem lehetnénk még mindig együtt. Szóval együtt írjuk a forgatókönyvet, mi készítjük elő a produkciót, mi választjuk ki a szereposztást, mi választjuk ki a művészeti tervezést, a ruhatárat, az öltönyöket, szóval mindent megosztunk. És a végén nagyjából mindenben egyetértünk, mert az esetleges problémákat már korábban megbeszéltük. Szóval nincs merevség, és a színészek és a stábtagok azt gondolják, hogy két testben csak egy ember van. Nem vagyunk testvérek, csak barátok vagyunk. Olyanok vagyunk, mint egy különleges kapocs, ami lehetővé teszi, hogy elmélet és mechanizmus nélkül is tudunk együtt filmet csinálni. Ez tényleg természetes.