A nagy díjkiosztók kora leáldozott – lehet sokszor olvasni a véleményt, melyet elsősorban a hollywoodi ceremóniák kapcsán fogalmaznak meg. Nem így gondolta a Penske Media Corporation és az Eldridge, akik immár teljes tulajdonban birtokolják a Golden Globes brandet és többek között a legfontosabb álomgyári trade lapok tulajdonosai is egyben: a The Hollywood Reporter, a Variety és a Deadline is a „csoport” része. Így idén már nem nagyon volt szó arról, hogy bármiféle probléma lenne a díjjal, tiltakozna is bárki bármi miatt, visszaállt a régi rend, hogy a Globes az egy pezsgős buli, a díjszezon legbarátibb és leglazább összejövetele – klasszikus maratoni gála képében. Annyi különbséggel, hogy már a HFPA-nak a showhoz nincs túl sok köze, csupán annyi, hogy az immár jótékonysági szervezetként működő újságíró szervezet tagjainak egy része a háromszáz nemzetközi újságíró szavazók közé (akik hetvenhat országból érkeznek, hazánkat e sorok írója képviseli) invitáltak, akik immár a nominációkról és a győztesekről döntenek (és nem tartoznak a gálára meghívottak körébe). Bár az immár profitorientált, ám valamilyen szinten mégiscsak kritikusi elismerés esetében lehet elemezni a változásokat, a nominációk esetében úgy tűnhetett, hogy egy nettó hollywoodi elismerés, hiszen a Barbie és az Oppenheimer kilenc-kilenc jelöléssel kezdte az estét – ám a konkrét elismerések már tükrözik a „nemzetközi” jellegét a Globes-nak.
De mielőtt ezekre rátérnénk, muszáj szót ejteni az új tulajdonosok reformjáról, jelesül, hogy két új kategóriát vezettek be. Az egyik a legjobb stand up produkció, melynek az első nyertese Ricky Gervais lett az Armagedonnal, melynek a Netflix örülhet, ám a nagy tömegek nyilván annak örültek volna, ha – mint a régi szép időkben – Gervais a show-t vezeti inkább. A jelenlegi házigazda, Jo Koy poénjai ugyanis nem igazán ütötték meg a humoros házigazda szintet, sokkal inkább afféle élő díszletelemként fogunk rá emlékezni. A másik új elismerés az úgynevezett cinematic and box office achievement, amit nyugodtan hívhatunk „bevételi” díjnak, azaz dicsérjünk meg olyan filmet, mely sok pénz hozott a konyhára, de azért vannak értékei is – a befutó a Barbie lett, amin nem kell meglepődni, lévén Hollywoodban mindenki azt mondta, hogy ezt ennek a produkciónak találták ki. És milyen jól tették, hiszen
a mozis fronton Christopher Nolan Oppenheimere lett a nagy győztes, hiszen ez lett a legjobb film a dráma kategóriában, Nolan lett a legjobb rendező, Cillian Murphy a legjobb drámai színész, Ludwig Göransson a legjobb zeneszerző és Robert Downey Jr. a legjobb férfi mellékszereplő.
Ezek a döntések már nem Barbenheimer kampányszagúak és talán az sem véletlen, hogy az elismert alkotók többség tulajdonképpen európai – persze nem tagadva, hogy a produkció anyagi szinten amerikai. Teszem hozzá, miközben Nolan a kritikusok és a közönség által egyaránt az egyik legjobb kortárs alkotónak számít, Oscar-díja még nincs, így a Globes siker akár még úttörő jelentőségűnek is tekinthető – de ezt majd meglátjuk néhány hónap múlva.
Christopher Nolan, a rideg zseniA mérleg nyelvéhez hozzátartozik, hogy a Barbie kapott egy Globe-ot a legjobb filmben elhangzó dal kategóriában: a „What Was I Made For?” című nóta Billie Eilish-től. Na de hát, ő Billie Eilish!
Ugyanakkor a nemzetközi ízlés szerint alakult a legjobb animáció és a legjobb nem angol nyelvű film díja: előbbit a japán nagymester Hayao Miyazaki kapta A fiú és a szürke gémért, utóbbi Justine Triet, az Egy zuhanás anatómiája francia rendezője. Utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, a nemzetközi szavazók hatása, hogy a Cannes-ban Arany Pálmát kapó film húzta be ezt az elismerést, és szinte semmi másnak erre esélye sem lehetett. Nem mellékesen: a legjobb eredeti forgatókönyv díját is ez a film kapta.
A legjobb drámai színésznő Lily Gladstone lett a Martin Scorsese rendezte Megfojtott virágok főszerepéért – ez egyértelműen borítékolható döntés volt, mivel a Golden Globe esetében a vígjáték és musical mezőny külön kategóriát képvisel, így Emma Stone nem volt konkurencia, aki a Szegény párákban nyújtott alakítása kapcsán, fogalmazzunk úgy, a legjobb komika lett, miképpen a film lett a legjobb vígjáték. Sokan szokták kritizálni a műfaji megosztást, de a Szegény párák az alkotók szerint is vígjátéknak készült, a kategóriák kapcsán meg a nevező stúdió dönt, így itt most nincs szó bakiról, csak praktikus megosztásról. Ám visszatérve Gladstone-ra, aki a „semmiből jött” és éppen azon gondolkozott, hogy felhagy a színészettel, amikor Martin Scorsese megkereste, effektív díjtörténelmet írt és beszédét Blackfoot anyanyelvén kezdte, kiemelve, hogy Hollywoodban eddig az őslakos színészeknek angolul kellett a vásznon beszélniük.
Egyszóval, az Oppenheimer tarolása után a gyártó Universal lehet a díjszezon nagy stúdiója, lévén, hogy a Warnertől csábították el Nolant és csapatát.
Stratégiájuk azonban csaknem végzetes volt, amikor a cégcsoporthoz tartozó Focus Features produkció, az Alexander Payne rendezte The Holdovers (Téli szünet, magyarországi premier: február 29.) felett csaknem teljesen elsiklottak: előbb mutatták be a VOD-n Amerikában – mint afféle „felesleges” művet – mielőtt most pánikszerűen világszerte a mozikba küldik (Magyarországon február 25-én érkezik, lehetőleg mindenki moziba nézze meg). Nem véletlen: a The Holdovers 2023 talán legjobb filmje, és a késői ébredés és a last minute kampány ellenére sikerült két fontos színész díjat behúzni: Paul Giamatti lett a legjobb komikus színész és a Da’Vine Joy Randolph a legjobb női mellékszereplő. (Mellékszereplők esetében nincs műfaji megoszlás.)
A tévésorozatok esetében Az utódlás (HBO) és A mackó (Disney+) lett a két nagy befutó, a minisorozatok esetében pedig a Beef (Balhé).
Idén ennél zseniálisabb 206 perc nem lesz, Martin Scorsese újraírta a teremtésmítoszt