- Nádasi Krisztina: A nekrológus

Amikor megkérdezték Jozeftől, mi lesz, ha nagy lesz, nem ezt mondta. Eszébe sem jutott volna. No de ki tudta annak idején, hogy tíz meg húsz meg hatvan év alatt ennyit változik a világ? Nórianna például tréner lett; az anyja még a halálos ágyán is azt hitte, a lánya gyerekeknek tart testnevelésórákat egy privát gimnáziumban.
Jozef a lapra összpontosított. Az imént járt nála egy újabb vállalatvezető; ők voltak a leggyakoribb ügyfelei, mert nekik számított, hogy méltósággal távozzanak, és hajlandók voltak megfizetni az árát is. Márpedig ára az volt. Egyre emelkedő, mégis egymásnak adták a kilincset a kliensek, két évre megtelt a naptár, Jozef egy évben pontosan húsz portrét vállalt, ő így hívta, nem nekrológnak, hisz írása tárgyai mind éltek még, mikor megírta gyászbeszédüket.
A hatvanas, körszakállas férfi, aki távozott tőle, ismert figura volt. Elfoglalt háziasszonyok milliója vette ajkára nevét heti imájában, amikor megjött a Kánaán, azaz a konyhakész étel, amit csak bele kellett önteni hol tepsibe, hol fazékba, levolt a gond nemcsak a főzésről, hanem elüldözték a konyhai munka valódi rémét, a menütervezést is. Persze Jozefékhez sosem jött el a Kánaán, mert Nórianna hobbija a főzés volt, még a Master Chef adásába is belekerült, nem itthon, hanem néhány éve az Île-de-france-i sabbatical alkalmával.
A nő most belépett férje fogadószobájába; a huzat becsapta Jozef mellett az ablakot.
– Jaj, nyitva hagytam a bejáratot – mondta. – De tudod, mennyire nem szeretem az idegenek illatozását. – Felhúzta fitos orrát, ahogy betette maga mögött az ajtót, majd megigazította a kontyából kiszabadult hullámos, ősz tincseket. Átvágott a vöröscseresznye hajópadlós szobán, melynek minden fala könyvespolcot támasztott, és a férje válla fölött rákukkantott Jozef írására.
– Érdekes koncepció – jegyezte meg, mire a férfi odanyújtotta neki a töltőtollal telefirkált papírost. Nórianna türelmesen kibogarászta a szálkás, egyforma betűs írást. – No igen, az élet körforgása, a komposzt meg a zöldségtermesztés, senki nem tudja utánozni a varázsodat. És ha belegondolok, hogy majdnem szülésznő lettem – mondta Nórianna, s megremegett. No nem az élet és halál ellentétének gondolatáról, hanem mert a minap állítottak a gyógyszerezésén, és Parkinson-kórja erőteljesebben mutatkozott. – Szólnom kell doktor Máriásnak – bólogatott, majd visszaadta a lapot a párjának.
– Ez csak egy első ötlet – motyogta közben Jozef. Még a kliens családjával egy interjút sem folytatott le, csupán az alany anekdotáit hallgatta. A munkatársak egy részével is szokott ilyenkor találkozni; a módszere lényege az volt, hogy a szokásos unalmas, giccses nekrológ helyett – született Nadán, 2020. január huszonkilencedikének hajnalán, anyja papír-írószer bolti eladó volt, apja tájépítész, mindenki szerette őket, ők várva várták második gyermeküket, ki jó ember volt, az iskolában s később munkahelyén mindenki szerette – történeteket mesélt. Addig beszélt az élő halottal, családjával, barátaival, s kivel csak kellett, míg ki nem rajzolódott elméjében egy néhány percet, legföljebb néhány órát leíró fiktív történet, mely felsorakoztatta a portréalany legeslegkedvesebb szeretteit, mindenkit őrá jellemzően ábrázolva, leírással, némi párbeszéddel, s természetesen csattanóval. Környezettanulmányt is szívesen végzett, bár erre egy jó évig nem volt módja, míg térde rakoncátlankodott, s új csontkovácsot nem talált.
– Húslevest főztem, velős pirítós lesz az előétel, jó az öreg ízületeinknek – szólalt meg Nórianna, és elvette az ablakpárkányról a Liu Cixin- és Munro-műveket. – Jaj, szívecském, már megint nosztalgiáztál a klasszikusokkal?
Jozef kiegyenesedett.
– Büszke vagyok rá, hogy mindkettejükkel kezet foghattam még – mondta halkan. Nórianna egyszerűen csókot nyomott a férfi feje búbjára, majd a könyveket visszarendezte az ábécérendben tartott polcokra. Jozef több ezer kötetes irodalmi gyűjteménye bármely könyvtárnak díszére vált volna. – Ebéd után a dolgozószobámban folytatom – tájékoztatta nejét, miközben a jegyzeteivel felcihelődött.
A levest a teraszon ették meg, a szélben hajladozó ősfák lombja alatt. Elfogyott az összes velő, mire lódobogást hallottak; unokájuk, Nátán érkezett meg. A huszonéves fiú élvezte, hogy nagyszülei saját, terjedelmes erdővel bírtak a háromszintes, ám kis alapterületű, zegzugos, sokerkélyes fakunyhó körül. Nagyszülei pedig élvezték, hogy egy kétállásos istálló megépítésével garantálhatták unokájuk gyakori látogatását.
– Isteni szaga van, nagyi! – kiáltott fel hozzájuk a fiú, és leugrott a nyeregből; Sebest ki sem pányvázta, a ló a potyaalma reményében a terasz mellett maradt, sőt puha orrát felnyújtva meglökögette Nórianna vállát a korlát felett. A nő felkelt, és hozott tányért az unokának, gyümölcsöt a lovának.
Jozef nehezen döntötte el, hogy unokája beszámolóját hallgassa-e az egyetemről, hisz a bionikus orvostan megannyi érdekességet rejtett számára, vagy menjen fel a padlásszobájába, melyben bármely művész otthonosan érezte volna magát, tele volt sarkokkal, padokkal és beugrókkal, a falon rézkarcokkal és festményekkel.
– Nagypapa, a te agyadat kellene lemásolnunk. Amíg erre nem vagyunk képesek, addig semmit nem értünk el – mondta épp Nátán. – Néha azt hiszem, a te történeteid forgatják a Földet.
– No nem – döccent Jozef –, legfeljebb a cementet adják az élet építőkövei közé.
– Ez tetszik – mondta neki az unokája. – Ez lehetne majd a saját nekrológod címe is. Cement az élet építőkövei közt.
A nagyszülei egyszerre nevették el magukat.
– Ó, nem, Nátán – mondta Nórianna. – Nagyapád saját története már készen van.
A fiú meghökkent.
– Nocsak. És mi a címe?
Jozef az unokájára kacsintott.
Nátánnak kellett egy pillanat, hogy megértse. Elvigyorodott.
– Jól van, nagyapa – mondta. – Erre igyunk! Van még abból a csodás szőlőmustból?