- Küzdelem a párbeszédért

Miként történt, hogy leültek beszélgetni egy interjúra, amelynek aztán egy egész könyv lett a vége?

Szerepeltem egy novellaantológiában a Palatinusnál, amelyet Kabai Lóránt és Reményi József Tamás szerkesztett, majd lett ugyan egy kötetem is a kiadónál, de a kapcsolatunk csak évekkel később mélyült el, amikor mindketten a Kossuth kiadói csoportnál dolgoztunk, és ott heti rendszerességgel találkoztunk. Valamelyik évben azon gondolkodtam, hogy csinálnék egy könyvkiadói szerkesztőkkel foglalkozó interjúsorozatot. Sok nevet össze is gyűjtöttem, aztán az villant be, hogy engem igazából leginkább Reményi érdekel mint nagy idők nagy tanúja. Főleg a Mozgó Világra gondolok itt – de a Rádiót is mondhatnám, vagy a többi szerkesztőséget, ahol megfordult –, meg egyáltalán a személyiségére, amellyel szerintem kimagaslott a mezőnyből. Felvetettem neki, hogy csinálhatnánk egy nagyinterjút, de ő több alkalommal is elzárkózott ettől. Ennek az is oka lehetett, hogy egy darabig azon gondolkodott, megírja a saját életét valamilyen formában. Felmerült benne például, hogy ha már a novella a kedvenc műfaja, egyfajta korrajzzal körítve megírná a számára legfontosabb novelláskötetekkel való találkozását. De ebbe végül nem fogott bele. Szerintem szembesülnie kellett azzal, hogy annyira sokfelé dolgozott, annyian számítottak rá, hogy nem fogja tudni megcsinálni. Ahhoz összefüggően kellettek volna hetek, hónapok. Ő tényleg egyszemélyes intézmény lett, aki összeköti az oldalakat és azokat az embereket, akik egyébként szóba se állnának egymással. Nyilván kapott is vissza szeretetet, de megterhelő is lehetett ez a szerep. És túl alázatos is volt, egy kicsit önzőbbnek kellett volna lennie annak érdekében, hogy meg tudja írni ezt a sorozatot. Tulajdonképpen a mi interjúkötetünk az ő szóbeli memoárja.

Miért lehetett ennyire meghatározó személyiség évtizedeken át?

Egyrészt a hatalmas, összetett tudása miatt. És most nem csak az irodalomra gondolok, hiszen dolgozott filmes szerkesztőségben, szerkesztett színházi rovatot, tehát a kultúrának sok területét behatóan ismerte, és rétegzett kapcsolati hálója is volt. De legalább ennyire fontos a személyisége, a hitelessége. Azt szoktuk mondani, hogy egy író esetében teljesen másodlagos, hogy milyen jellem, a hangsúly egyértelműen azon van, minőségi dolgokat tud-e írni. Ez azért egy szerkesztői, kritikusi és kurátori feladatokat ellátó embernél nem így van. Itt meghatározó kérdés az, hogy alkalmassá teszi-e a személyisége egy ilyen jellegű munkára, és sok buktatója van ezeknek a feladatoknak. Egyáltalán, nyitottnak kell lenni a fiatalokra, az idősekre, a nőkre, a határon túli, a vidéki, az urbánus irodalomra, mindenre. Neki annyira sokfelé volt receptora, és ez egy olyan pozitív személyiséggel párosult, hogy ezért is hiteles tudott maradni.

Volt esetleg olyan téma, amiről nem szívesen beszélt, jobban kellett faggatni?

Míg előbb vonakodott, amikor elkezdtük, akkor már dőlt belőle a szó, és kis túlzással szinte semmi dolgom nem volt, csak hallgatnom kellett őt. Nagyon könnyen és átgondoltan beszélt, látszott, hogy a fejében nagyjából megvan az egész élete íve, hogy mit akar mondani, mik a súlypontok. Személyes dolgokról, párkapcsolatról, a fiairól viszont nem akart részletekbe menően beszélni. De például az apja (Reményi József újságíró, az MTI egykori osztályvezetője – a szerk.), akiről később kiderült, hogy ügynökként is dolgozott, olyan téma volt, amibe nem lehetett nem jobban belekérdezni. Ráadásul ezen a téren vannak hasonlóságok Esterházy Péterrel és az ő apjával, amit ők ketten meg is beszéltek egymással egy nagy könyvheti séta alkalmával. Nekem viszont nem volt világos, hogy miért nem ment utána ennek jobban. Az apja személyisége nagyon bonyolult volt, valószínűleg nélküle teljesen mással foglalkozott volna, és nem az irodalom felé vezetett volna az útja. Tehát az apja akkor is fontos és részben pozitív minta lehetett az életében, ha közben borzasztó nagy teher is lehetett az öröksége. Ő inkább az anyja felé húzott, a személyisége is az övére hasonlított. Például tanítóként az anyja is szinte bent lakott az iskolában, és Jóska is úgy volt szerkesztő, hogy szinte éjjel-nappal szerkesztett meg telefonált, e-mailezett a szerzőivel.

Az apa története végigkíséri, drámaian keretezi az önök beszélgetését: ügynökmúltja, majd betegsége és rejtélyes eltűnése egy zebegényi gondozóotthonból – az apának ez a hiánya nem befolyásolta a szerzőkhöz való viszonyulását? Nem próbált valamit visszaadni abból, amit ő nem kapott meg?

Nem volt apafigura a szó klasszikus értelmében. Tényleg nagyon pátyolgatta a szerzőit, de közben törékeny volt, és volt nem is egy feminin karakterjegye, sok minden az anyjából eredt nála. De az biztos, hogy sokan egyfajta apapótlékot láttak benne. Részéről semmi csináltság nem volt ebben, ez önmagáért való dolog volt. Túlzásnak tűnhet, de sokszor az jut eszembe: szinte olyan volt, mint egy lelkipásztor. Bárki odamehetett hozzá, bármit elmondhatott neki, mindenkit meghallgatott, és mindenkihez volt egy jó szava, akár jó tanácsa is. De hogy ez honnan jöhetett, az már az ő titka marad.

Sok karakteres kiadó- és lapvezetője volt a huszadik század modern és kortárs irodalmának, gondoljunk csak Márványi Juditra, Morcsányi Gézára vagy Réz Pálra. Ebben a közegben nézve hova helyezné el Reményit?

Ő maga biztos Schöpflin Aladárt említené, aki példaképe volt a modernitástól megérintett konzervativizmusával, és majdnem mindenre nyitott volt. Ha az újabb korok szerkesztőit, kiadóvezetőit nézzük, akkor nehéz erre válaszolni, mert teljesen más karakter volt, mint az említettek. Morcsányi már csak a szigorúságával, keménységével is teljesen más volt, miközben Reményi nagyra tartotta őt. Márványi Judit a legnagyobb prózaíróinkat, Mészölyt, Mándyt, Nádast szerkesztette, de egészen másfajta gondolkodásmóddal érkezett az irodalomba. Viszont abban a tekintetben Márványival és Rézzel is fedezhető fel hasonlóság, hogy nekik is volt energiájuk arra, hogy a számukra fontos életművekhez – például mindkettejük szívügye volt Szép Ernő – a maguk eszközeivel a lehető legtöbbet hozzátegyék. Reményi szintén sokat tett például Hajnóczyért, és neki köszönhetjük, hogy az író hagyatéka megtalálta a megfelelő helyét a szegedi kutatóműhelynél. És a Sziveri Társaság élén ápolta a vajdasági költő emlékét. Sokat tett mindkét szerző esetében az új szövegkiadásokért, és tanulmányt is írt róluk.

Reményi élete legboldogabb periódusának nevezte a Mozgó Világnál töltött éveket. Sokat változott viszont a lap megítélése, akár azoké az embereké is, akik ott voltak körülötte. Az ördög ügyvédjeként kérdezem: nem értékelte túl Reményi ezt az időszakát az irodalmi lapnak?

A lap, ahol ő 1979 és 1983 között dolgozott, nagyszabású kísérlet volt arra, hogy összehozzon olyan embereket, akik a magyar irodalomban akár előtte, akár később a legritkább esetben tudtak összeállni. A magyar irodalom szinte teljes élvonala publikált benne: Baka, Bereményi, Balassa, Esterházy, Hajnóczy, Krasznahorkai, Margócsy, Mészöly, Nádas, Oravecz, Petri, Szilágyi Ákos, Tar. Legitim nézőpont persze az is, ha valaki azt mondja, a szamizdatokhoz képest hol volt független a Mozgó – de ha nem is volt független, még ez utóbbi nézőpontból is szakmaiatlan volna azt állítani, hogy ne lett volna elsőrangú szerzőgárdája a lapnak. Nem gondolom, hogy Reményi túlértékelte volna a Mozgót. Ez a korszak egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb lapja volt éveken át. Az utólagos megítélésére nagyon sok minden rakódott, többek közt szét­esett az a társaság, és azt gondolom, hogy sokaknak, akik most elzárkóznak tőle, régen viszont benne voltak, és egyébként dokumentumokkal igazolható módon szerették, igazából nem a régi Mozgóval van bajuk, hanem hogy kiből mi lett azóta. Jóska amellett kardoskodott, hogy a folyóirat múltját és az onnan kirajzott literátorok jelenét ketté kéne tudni választani, és az volt a szakmai életében a Mozgó szétesése mellett az egyik szívfájdalma, hogy nem lehet már összehozni érdemben a régi szerkesztőket és az őket körülvevő társaságot, szerzőket.

Már-már szinte utópiának tűnik a régi Mozgó az eltelt évtizedek tükrében.

Igen, tényleg annak hat. De tulajdonképpen csak az lehetett a sorsa, hogy elvegyék tőlük. Jóskának az egész pályája ilyen. Elkezd valamit csinálni – dolgozzon akár egy folyóiratnál, akár egy kiadóban, netán a Rádiónál –, majd az kihullik alóla. Az egész szakmai élete egy kis magyar kultúrtörténet, és annak a mementója, hogy lehetetlen viszonyok között próbálunk kultúrát csinálni. És hiába van bennünk jóakarat, esetleg még szaktudás is, kevesek vagyunk ahhoz, hogy változtatni tudjunk a borzasztó berögzött viszonyokon, az eleve szerencsétlen tulajdonosi struktúra meghatározta folyamatokon, vagy azon, hogy a kultúráról leginkább semmit sem gondoló állam nélkül akkor is nehéz volt és most is rendkívül nehéz bármit csinálni, mert nincsenek mecénások stb. – és ilyen iszonyú anomáliák közt vívja szélmalomharcát az irodalmár.

Az elmúlt évtizedek történései a kultúra területén valójában cáfolatai mindannak, amit Reményi csinált. Hogy látja, folytatható egyáltalán ez a szemlélet?

Károlyi Csaba írta róla a hetvenedik születésnapjára, hogy „Nagy idealista. És most már így is marad”. Valóban volt egyfajta idealizmus benne, és sajnos a pályája az mutatja, hogy a közeg erre nem volt fogékony. De mennyivel jobb volna, ha ő tudna erről beszélni. A pályája utolsó éveiben keserűbbnek tűnt ő is, ez azonban nem holmi magánéleti történésekből fakadt, hanem abból, hogy számba vette, mi minden történt az irodalompolitika terén is. Neki is azzal kellett szembesülnie, hogy a párbeszéd lehetősége egyre jobban szűkül, és szinte ellehetetlenül. Miközben amennyire tudta, azért próbálta az utolsó pillanatokig fenntartani, egészen biztos, hogy tisztában volt vele, ez a fajta összekötő szerep, amit ő világéletében képviselt, szinte teljesen ellehetetlenült. Szerintem ő úgy halt meg, hogy minimálisan mégis hitt benne, hogy bizonyos emberekkel legalább még meg lehet ezt a párbeszéd valósítani. Mindent megtett, összehozta egy beszélgetés erejéig például Szőcs Gézát, Tamás Gáspár Miklóst és Esterházyt akkor, amikor az már lehetetlennek látszott. Jellemző, hogy Esterházy azt mondta neki, hogy „ha nem te hívsz, akkor biztos, hogy nem jövök el”. Talán Reményi volt az utolsó, aki ezt a szerepet hitelesen tudta képviselni. Az, hogy nekünk, akik most szerkesztők vagyunk valamelyik kiadónál vagy folyóiratnál ebben a végletekig szűkülő mozgástérben, lehet-e modell ez a fajta híd­ember szerep. Van, aki szerint ez már követhetetlen. Nekem viszont minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy elfogadjam, az irodalom mint intézményrendszer és mint írók, költők, szerkesztők, irodalomtörténészek konglomerátuma teljes egészében a politikai kettéosztottság leképeződése volna.