Az első alapvető nehézséget a nyugati kártyák – VISA, MasterCard – tiltólistán való szereplése jelenti. Pedig Oroszország erősen átállt a kártyás fizetésre, a készpénz egyre körülményesebben használható. A külföldi utazó ennek dacára kénytelen rubelt váltani, ha Budapesten talál egyáltalán, és minél több euróval is teletömni a pénztárcáját. Én tíz valutaváltóhelyből háromban találok rubelt, ennyi helyről szedem össze a 25.000 rubelt (100.000 Ft), majd késő este FlixBus-ra szállok, amely félig üres, hogy két és fél óra alatt Bécsbe repítsen. A Ryanair gépe azonban teli.
Az utasok, amint kinyit, a csekkoló pulthoz rohannak, majd láthatóan nyugtalanul és fáradtan állják ki a sorukat. Itt nagyjából minden harmadik utas orosz. Hiába, kénytelen-kelletlen mindannyian Vilniusba repülünk, az egykori Litván SZSZK, vagyis a volt szovjet tagköztársaság fővárosába. A gépen a majdnem kétórás repülőút alatt sem ingyen, sem pénzért nem adnak inni-, vagy ennivalót. Még szerencse, hogy hoztam magammal rozscipószeletek közé szelt gyíkhúst, elegánsabban: löncshúst. A repülést gyermekkorom óta nagyon élvezem, de amióta feltalálták a „fapados gépeket”, a helyszűke miatt a 188 centis magasságommal vigyázzban ülök, így az idő múltával a székem lassan modern inkvizíciós ülőalkalmatossággá válik.
Miután kijutottunk a repülőszörnyetegből, a bécsinél nagyságrendekkel kisebb repülőtéren keringünk a kacskaringós folyosókon, lépcsőházakban, míg végül betódulunk a véget nem erő Duty Free shopba. Miután ezt a labirintust is megfejtettük, belépünk a zöld folyosóra, ahol sem vámost, sem útlevélellenőrt nem látunk. Kenyér és só helyett hideg havas eső fogad. Barátságtalanul szürke Vilnius, a háromnyelvű város. Ráadásul a repülőtér főépülete a boldog úttörők gondtalan életét veti elénk az ‘50-es évekből…
Ezzel szemben csodaszép belvárosát megszámlálhatatlan műemléképület és templom ékíti. A kanyargós utcákon élvezet a séta és a bámészkodás. Sajnos azonban érezhető a szegénység. A házak jelentős része és egyes templomok Vilniusban is visszasírják szebb napjaikat! Persze érthető, hogy a litván nemzeti történelem elfeledtetésének, eltüntetésének évtizedei után ennek a hatalmas történelmi örökségnek a felújítása és fenntartása meghaladja az ország erejét. A litván főváros lakói azonban adnak magukra, jól öltözöttek, sokan kimondottan elegánsak. Koldussal nem találkoztam, de keményen verekedő banditákkal háromszor is. Én is az egyik csapat látókörébe kerültem, de több évtizedes rutinomnak köszönhetően hamar leszereltem őket.
Érdekes, hogy a városban három nyelven beszélő embereket lehet hallani egymás mellett. Sokan litvánul kommunikálnak, mások oroszul beszélnek és egyesek szerint Vilnius lakóinak egyharmada lengyel. Némi nyoma van a helyi zsidóságnak is.
Működnek imaházaik, iskoláik és egy kóser éttermet is találtam a központi csarnok oldalában. A második világháború népirtását azonban a helyi zsidó közösség láthatóan nem heverte még ki. Az is feltűnő, hogy nincsenek a városban kommunista jelképek, emlékművek, vagy utcatáblák. Ezeket a külsőségeket sikerült felszámolni, de a szovjet éra ma is érezteti hatását, jelentős az orosz lakosság, a szocreál építmények tömege és az orosz-ellenesség. Ez utóbbit jelzik az ukrán zászlók erdei, amelyek válogatás nélkül lobognak úgy a rendőrkapitányság kapuja fölött, mint a boltok kirakataiban, vagy a magánlakások ablakai mellett.
Utoljára hagytam az árakat. Mint ismeretes, Litvánia nemzeti valutája az euró. Összességében elmondható, hogy az élelmiszerek, az élvezeti cikkek és a ruházati termékek is 10-30 százalékkal drágábbak, mint a hazaiak. Persze lehetséges, hogy az egynapos árszondám téved…
Vilnius minden történelmi korban új arcot, vagy legalábbis friss vonásokat kapott. A régi történelmi negyed újabb modern kerületekkel bővült, amelyekben a szecesszió, a modernizmus az eklektika és egyéb más építészeti világirányzat is helyet kapott. Igazán nagy változást azonban a szovjet időszak hozott, amikor a várost ellepték a szocreál műremekek. A Szovjetunió szétesését követően két jelentős építészeti együttes hozott friss modern hangulatot: mindkettő a Neris folyó bal partján. Az egyik a New York-i felhőkarcolókat idéző üvegpalotákból álló „City”, a másik pedig a minimálstílusból kiinduló tehetős polgárok hivalkodó „Svábhegye".
Vilniust több névvel is illették a történelem során, s ezek az elnevezések ma sem tűntek el: lengyelül Wilno a neve, a beloruszok Vilnyának, vagy Vilniának mondják, míg régebben az oroszok Vilnának ismerték. Mint köztudott, Vilnius a független Litvánia fővárosa, a részben ma is fallal övezett óvárosa pedig idestova 30 éve az UNESCO világörökség listáján szerepel. A város egyházi központ is, hiszen itt székel a katolikus és az ortodox érsek. Továbbá egyetemi város – Kelet-Európa egyik legrégebbi egyetemét nem más, mint Báthory István fejedelmünk (lengyel király) alapította 1579-ben!
A következő élményeimet aktuálpolitikai eseményként kívántam lejegyezni, de utánaszámolva kiderült, hogy már ez is a történelem része. 1991-ben ugyanis a Magyar Vöröskereszt tolmácsaként egy gyógyszerszállítmányt kísértem Litvániába. A három teherautóból álló konvoj gyógyszereket és gyógyászati segédeszközöket is vitt magával. Az adományt egy vilniusi kórházban helyeztük el, s az éjszakai pihenőt kihasználva, beszöktem a litván parlament szovjet tankokkal körbevett épületébe, ahol Vytautas Landsbergis elnök zongorajátékával igyekezett nyugtatni az épület védőit és persze önmagát. Egy Chopin-művet szakítottam félbe, amikor beléptem a különterembe. Az elnök derűsen fogadott, de nyilvánvalóan feszült volt a maroknyi bajtársával együtt, akik a homokzsákok mögül dióverőket szegeztek a szovjet páncélosokra. Nekem a litván parlament elnökéről óhatatlanul a chilei elnök, Salvador Allende jutott eszembe, aki egy halála előtt készült felvételen félrecsúszott sisakban, géppisztollyal a vállán kémlelte a környező házak ablakait. Pedig azok a vilniusi percek meglepő módon nem a halálról, hanem éppenséggel az életről szóltak, mert Landsbergis nagypapa azokban az órákban várta a soron következő unokája megszületését!
Meghitt beszélgetésünket követően kicsit megszégyenülve kerestem egérutat egy forradalmár segítségével, hogy kijussak a szovjet tankokkal vesztegzár alá vont parlamentből – az épületet testükkel védő bátor hősök között magamat éreztem a leggyávábbnak. Másnap azonban nagyszerű híreket kaptunk, hiszen nem került sor az ostromra, mint a vilniusi tévétorony esetében. A szovjet hadvezetés meghallotta a történelem hangját? Vagy sokkal prózaibb oka volt a visszavonulási parancsnak: megváltozott a politikai helyzet? Ezt döntse el utólag az olvasó.
Ha már a forradalomnál tartunk, ide kívánkozik a következő megfigyelésem.
Vilniusban járva főleg oroszul beszélő emberekkel találkozom.
Mint később egy helyi orosz polgártól megtudom, a mindössze 550 ezres létszámú litván fővárosba az utóbbi években rengeteg orosz ajkú népesség érkezett. Először a 2020-as belarusz forradalom bukása lökött egy nagy emberhullámot a határ innenső oldalára, ezt követően érkeztek nagyobb létszámban az oroszországi ellenzékiek és szimpatizánsaik, majd végül a „különleges katonai művelet” elől menekült el sok ezer ukrajnai orosz és orosz anyanyelvű ukrán. A három tömeg összlétszáma a becslések szerint elérheti a 400 ezer főt!
Vilniusban este HÉV-re ülünk, ahol szintén feltűnően sok az orosz ajkú útitársam. A vagonban gyorsan kiderül, mindannyian Kenába igyekeznek, onnan pedig a Csernyahovszkból (Kalinyingrádi terület) érkező vonattal Moszkvába. A HÉV pontos, kényelmes, tiszta és sok a szabad hely. Húsz perc alatt a belorusz határ közelében lévő Kenába érünk, ahol a litván határőrök még a vasútállomás váróteremben ellenőriznek bennünket. Természetesen mindenkinek az úti okmányát érvényesnek találják, kivéve az enyémet, mert másként szerepel a nevem a magyar és megint másként az orosz iratokban: az Erdélyit az oroszok Erdeinek írták. A határőr először a kollégáival konzultál, de nem oldódik meg az ügy, ezért leültet egy padra és az okmányaimmal ismeretlen helyre távozik, igaz, öt perc múlva már hozza vissza a papírjaimat.
A vonatra való felszállás közben a sínekkel párhuzamosan az orosz népirtást bizonyító fotókkal igyekeznek az orosz utasok lelkiismeretére hatni:
„Mindez azért történhet meg, mert te nem hiszed el!” – írják a litván plakátok oroszul.
A vagonban derül ki, hogy harmadosztályon (plackart) fogok zötyögni egész Beloruszon keresztül Moszkváig. Ezért ilyen olcsó a vonatjegyem. 4284 rubel, vagyis mindössze 17.136 forint. Viszont a vagonban helyet foglaló mind az 52 utas számára jut ágy friss ágyneművel, hogy végigaludhassa az éjszakai utazást!
A belorusz határőr- és vámosállomány főleg nőkből áll. Az iratok ellenőrzése igen alapos, a vámos azonban ügyet sem vet rám és a többieket is felületesen ellenőrizi. Az éjszaka kellemes ringás mellett telik. Reggel finom teával kínálnak, majd megérkeztünk a moszkvai Belorusszkaja vasútállomásra, ahol egy frontra induló ifjú katona búcsúzik a kedvesétől – szobor formájában. Ez az alkotás még a második világháborút idézi... Amikor kilépek az utcára Moszkvában, teli vagyok kíváncsisággal, kérdésekkel. De a tapasztaltak és a válaszok már egy másik cikk témájául szolgálnak.
Annyit befejezésként, hogy visszafelé Bakun és Isztambulon keresztül kellett repülnöm. Mivel egyik városban sem volt dolgom, nem álltam meg, szabályosan utaztam. Hazaérkezésemkor többen is megkérdezték tőlem, hogy odafele miért nem ezt az utat választottam. A válasz egyszerű: háromszor drágább, mint a bonyolult és hosszadalmas utazás Vilniuson keresztül, de ugyanerre visszafelé már két hónappal korábban nem lehetett jegyet vásárolni…
