Persze nem a közhasznú pénztárcára kell gondolni – hol van már az is, a fogyasztói kapitalizmusban kártyával, okostelefonnal fizetünk –, hanem egy izgalmasra, olykor érzelmesre hangszerelt, életszerű, három-négy flekken – hogy az mi, nem magyarázom el, aki nem tudja, lapozza föl a Google-t – papírra vetett történetre. Ami az anekdotázó glosszánál több, de az irodalmi novellánál kevesebb. Nem elsősorban a terjedelme, sokkal inkább egyszerűsége okán. A tárca ugyanis könnyen olvasható, lineáris mese, nincs benne többrétegűség, különösebben mély gondolatiság. Hajdani legendás írók űzték pénzkereseti céllal, Krúdytól Kosztolányin át Bächer Ivánig. És persze, hadd említsem meg méltatlanul elfelejtett kedvencemet a 90-es évekből, doktor Bólya Pétert, aki vérpezsdítő prózája mellett az Új Tükör Orvos válaszol rovatában miniatűr tárcaremekekkel szórakoztatta olvasóit.
Ennek a felettébb kedvelt műfajnak az egyik utolsó honi zsonglőre Váczy András, aki kulturális újságíróként több mint 40 évet húzott le megannyi redakcióban. Képes hetilapokban űzte ezt a napi robothoz képest minőségi szövegformát. Most megjelent tárcakönyve másodszori olvasásra – ezért se olvassunk el kétszer egy tárcát! – alaposan ellentmond mindannak, amivel fentebb ezt a sajtóműfajt jellemeztem. Merthogy olykor filozofikusan rejtelmes üzenetei vannak rövid sztorijainak. A címadó Vérnyúlnak pedig kifejezetten horrorisztikusan baljós hangulata. Ha egy szülő ezt elolvassa, biztos nem fog eszébe jutni csemetéjének húsvétra hosszú fülű, kilógó fogú nyuszit ajándékozni. Akiből-amiből egyszer csak gazdái unalmas párkapcsolata kihozza a vér-ittas ragadozót. Mi több, a fogtündért sem fogja várni anyuka és apuka, ha a címadó kannibalizmus után a Lift- és Kalauzlav életmeséinek szövetén átrágva magát belemerül az egyszerre borzongató és vicces szofterotikus vámpírszexbe (Fogtündér). Ha pedig a Temető Bélájának deadpedofilre (hogy a szerző kedvenc szavával éljünk) hajazó tárcája véletlenül Dúró Dóra keze ügyébe kerül, tuti, hogy az Ő Hazájuk képviselőnőjének irodájában, közvetlenül a Horthy mellszobor melletti papírdarálóban végzi. Aztán jöhet a Libri és a Líra boltjaiban a hatóságilag kikényszerített befóliázás. Bízunk benne, hogy az operett-náci patrióták soha nem kerülnek hatalomra, mert félő, hogy ez a bájos, többgyermekes, keresztény édesanya kölcsönkéri majd a krematóriumból az elhamvasztottak maradványainak portalanítására szolgáló csontmalmot. Elfajzott fantáziájú írók, reszkessetek!
Pedig Váczy hálátlan halottjának csupán az a baja, hogy a sírok között halloweenező vásott kölykök zavarják a feltámadásban. Irénke, a már fiatalon is decens öreglány pedig úgy áll bosszút az őt szekáló, iskolázó, életét megkeserítő férfiakon, hogy sorban eltemeti, aztán a temetőben naponta látogatja őket (Etnike). Ugye, kedves olvasó, nem gondolná a sírok közt bóklászó kedves nénikről, hogy éppen a zaklatás Btk-beli tényállását valósítják meg. Persze csak szelíd, a társadalomra és a szeretett (vagy éppen elfojtva gyűlölt) halottra már nem veszélyes módon.
Igazán jó tárcát az tud írni, aki ismeri és szereti az életet, legfőképpen meg írása tárgyát, de nem csak ám nagyjából, hanem szakmai alapossággal. Ahogy azt a Suszteráj című opusban olvashatjuk, a cipész „nekilátott a csőrös falcfogóval elsőként a lekopott flekknek (ez persze nem azonos a sajtóipari flekkel! – T. J.), aztán a lötyögő talpat megszorította bájcájlinggal, és máris ott állt a klopstejnen a félig csupasz cipő. Kilátszott belőle a branzol…” És így tovább, ahogy azt idősb Bodnár Géza az évszázaddal korábbi negyvenes években még az ipariskolában tanulta. Aki elolvassa a susztertárcát, nem csak a szakmába kap bepillantást, hanem a cipészséghez elengedhetetlen macsó csibészségbe is: „Bodnár úr kiváltképp kedvelte a női kuncsaftokat (…) a hölgyek ugye bőrkarosszékben ültek, Bodnár úr meg az alacsony széken, így szemüvege mögül a mester merészen belemerülhetett a helyzet adta látványba. Volt ott minden, a bundabugyitól a kis fekete selyemig.” Olykor meg bugyi sem volt. És még mondja valaki, hogy holmi monoton, izgalommentes ücsörgés a suszterség!
A ciklusban sorjázó történetek a gyermekkort, az ötvenes éveket elevenítik meg a hatalmi vegzálástól a Sztálin-szobor ledöntésén át az apa rádiószerelő műhelyének lefoglalásáig. Ezek nem tárcák, hanem múltidéző elbeszélések. Váczy Móricz Zsigmond keréknyomában haladva újrateremtette a tárcariport alműfaját. Egy skóciai, hál’ istennek sértetlenül megúszott autós fejreállás a szó szoros értelmében a keréknyomból indul, hogy aztán egy szikladarab megdobja a kocsit és a messze múltba visszarévedő történetet egyaránt (A skót kő). A kötet talán legerősebb írása, a Játékrádió a 90-es évek közepén az Élet és Irodalomban jelent meg, annak dacára, hogy az irodalmi hetilap Kossuth-díjas olvasószerkesztője mindent bevetett, hogy lebeszélje a riportrovatos kollégáját, Váczy könyvének recenzését, hogy az írást leadja. Természetesen, mivel kitűnő szöveg volt, megjelent, díjat is nyert az ÉS riportpályázatán.
(Váczy András: Vérnyúl. Hungarovox Bt., 2023)