Bár deklaráltan kontinentális vezető szerepre pályázik, Orbán Viktornak egyelőre be kell érnie azzal, hogy ő lett Európa - szalonképes verzióban - rézfarkú baglya. Vagyis az a mitikus/anekdotikus alak, akivel a többiekre (nem a gyerekekre, hanem éppenhogy a mítoszok mögött a valóságra is kíváncsi választókra) rá lehet ijeszteni.
A kormányközeli történetmesélők szeretik mindenben Soros György és a brüsszeli bürokrácia kezét fölfedezni, de amit látunk, az sokkal inkább a klasszikus demokrácia működés közben. Az EP-ben választás lesz, és azzal a programmal, hogy valaki ezt a látványosan kleptokrata, Oroszország- és Kína-barát, a saját állítólagos értékeit és elveit - most éppen a vendégmunkás-import ügyében, de bármilyen más ügyben is - gondolkodás nélkül áruba bocsátó rezsimet támogatja, az Unió legtöbb országában biztos öngyilkosság csatába indulni. Azzal, hogy a Parlament a szokásosnál keményebben mordult rá a tényleg minden határon túl engedékeny Bizottságra, nem a magyar demokráciának tett gesztust, hanem a saját választóinak. A szavazati arány – bő kétharmad a renitens magyarok és a kollaboráns EB megrendszabályozása mellett – nem igazán vetíti előre a szélsőradikális jobboldal Orbán által várt előretörését, de ez egyelőre „csak” a képviselők véleménye. Az viszont mindenképp elgondolkodtató, hogy a hivatalban lévő honatyák nem látják azt a szavazótömeget, amelyet épp a NER további gáláns pénzelésével lehetne megnyerni.
Az EP-állásfoglalás nyomán öt frakció támogatásával az EU Bírósága elé utalt jogeset középpontjában egyetlen kérdés áll: jogszerűen szabadított-e föl a Bizottság a befagyasztott támogatásokból 10,2 milliárd eurót, azaz eleget haladt-e már a kormány a jogállami működéshez visszavezető úton, vagy ez is csak pávatánc, és korai volt kinyitni a bukszát. Most annyit tudunk, hogy egyrészt az EP-képviselők többsége szerint nem volt megalapozott az utalás, vagyis a Bizottság nem a „Szerződés őreként” járt el, ami a feladata lenne, hanem politizált (utóbbi az, amivel a testületet a magyar kormány más esetekben vádolni szokta). Másrészt épp lapunk írta meg, hogy az ún. igazságügyi reform, amit a kormányunk állítólag végrehajtott, már az első gyakorlati vizsgán, az OBT-választásnál elbukott: pontosan úgy érvényesült a kormányzati befolyás, mint a „reform” előtt.
A dilemmát – bárhogy határozzon is a bíróság - végső soron majd az új EP és az új Bizottság összetétele fogja eldönteni. Tanulságként egyelőre azt érdemes magunkkal vinni, hogy a közvetlenül választott, vagyis a népet reprezentáló képviselők (azaz nem Soros György, és nem is a „bürokraták”) kétharmada szerint az, amit a magyar miniszterelnök csinál, nem Európa jövője, hanem – ha normává válik – az Európa-projekt vége. A trendforduló, ha lesz, nem csak a posztfasizmus áttörését hozhatja el, hanem akár annak bebizonyosodását is: a józan (?) többségnek végre elege lett a lopásból, a hazudozásból meg az árulásól. De a döntés tényleg az európai választók kezében van: választhatják a rézfarkú baglyot is.