„Mindenképp megcsináljuk” - Reisz Gáborral hoz létre előadást a KV Társulat és a Proton Színház

A két társulat: a Proton és a KV összefogásának gesztusértékét emeli ki Urbanovits Krisztina, utóbbi alapítója-vezetője az együttműködés okát firtató kérdésre válaszolva: „Miközben a Mundruczó Kornél nevével fémjelzett és Büki Dóra nélkülözhetetlen munkájával működő Proton Színház a nemzetközi mezőnyben a legismertebb magyar társulat, ugyanolyan napi gondokkal küzdenek, mint mi. Van jelentősége annak, hogy egyesítjük az erőinket, és a nagy közös harcban megyünk előre” – veti fel.

A közös harc oka a kormány független színházakat ellehetetlenítő kultúrpolitikája. A szcéna az évadra megítélt támogatása ugyanis 41 százalékkal csökkent, így a KV is 4 millió forinttal kevesebbet kapott, miközben a társulat működtetése, a produkciók, a szolgáltatások költsége jelentősen nőtt. A megszüntetett kulturális taotámogatások helyett létrehozott előadó szervezetek többlettámogatási (EMET) keretéből nem jutott nekik, mind az öt pályázatukat lenullázta a Kulturális és Innovációs Minisztérium. A tavalyi működési támogatási szerződések februárig szólnak, az új pályázatokat nem egészen két héttel az új időszak megkezdése előtt még nem írták ki.

– mondja a színésznő. Ahhoz, hogy az említett produkció úgy jöhessen létre, ahogy szeretnék, jóval több pénz kellene, ezért kezdtek gyűjtésbe. A kérdésre, hogy mi lesz, hogyha nem jön össze ez az összeg, Urbanovits Krisztina így felel: „Mindenképp megcsináljuk”.

Az eredményes támogatói kampányok kulturális életre gyakorolt hatása azonban kettős lehet: pozitívum, hogy egy öntudatos polgári közeg annyira magáénak érzi egy-egy társulat sorsát, egy-egy produkció létrejöttét, hogy pénzt áldoz rá; negatívum viszont, hogy így a kulturális kormányzat úgy érzi, kivonulhat a támogatásból, mondván: a piac tartsa el ezt a szférát.

„Ennek nagyon nagy veszélyét látom. Mert igen, érezzük a támogatókedvet. Pár száz forinttól pár ezer forintig, pici pénzekből gyűjtöttünk az eddigi két kampányban, ez nagyon-nagyon pozitív. Az is nagyon pozitív lenne, hogyha az igazán vagyonos emberek társadalmi minimumnak éreznék, hogy azt a pénzt, amit a társadalom közreműködésével hoztak össze, visszaforgassák. Ennek egyik területe pedig – mivel a sport elképesztő mennyiségű állami támogatást kap – hadd legyen a kultúra. Ez azonban még nincs így, a középpolgári réteg igen, a high society viszont nem érzi ezt belső kényszernek. Másrészt viszont, a magyar államnak kutya kötelessége támogatni ezt a nagyon pici területet. A két kezemen meg tudom számolni, hogy hány társulat maradt, ezek életben tartásához rendkívül kevés pénz is elég. Semmivel nem magyarázható, hogy ez az összeg miért nem áll rendelkezésre. Emellett jó lenne, ha az összes többi színház is elfogadná vagy értené azt, hogy az a pénz, amit tőlünk elvesznek, nem nekik jut, nem nekik fog segíteni. Bár van, aki érti: az Örkény Színház a Miért lett R. úr ámokfutó?, a Radnóti a Körtükör című előadásunkat fogadta be – említ jó példákat a kőszínházi-független társulati együttműködésre. Ám ezután kevésbé optimista: „Ha az összes hazai színház lobbizna, a teljes magyar színházi szakma azt mondaná, hogy márpedig ennek a néhány csapatnak legyen garantált pénze, az a minisztérium felé is látható lenne. Ám mindig van legalább egy valaki, aki nem vesz részt, külön véleményt fogalmaz és külön utat jár. Ebben semmilyen változást nem látok. A magyar színházi élet kettéosztottsága lehetetlenné teszi az összefogást. A kettétörés pedig Vidnyánszky Attilának köszönhető, őt így fogja az emlékezet megőrizni” – teszi hozzá.

Nehezen elképzelhető, de érdemes eljátszani a gondolattal: mit mondana Urbanovits Krisztina Csák János kulturális miniszternek, ha kapna tőle lehetőséget személyes beszélgetésre? „Elmondanám neki, hogy – mivel ő nagyon érzékeny a költséghatékonyságra – tudok a magyar kulturális életben egy olyan területet, ami nagyon kevés pénzbe kerül, és nagyon nagy kulturális és társadalmi hasznot hajt. Olyan kulturális közfeladatokat vállal, amelyeket a kőszínházak nyakába nem lehetne varrni, és nem is biztos, hogy kellene. Egy kőszínházi társulat nem biztos, hogy el tud menni egy vidéki lakásotthonba, és el tudja játszani az állami gondozásban élők problémáiról szóló Kiállok érted-et, amit most fogunk századszor játszani. Ezek a mi kulturális teljesítményeink, a mi hozzáadott értékünk” – megy bele a játékba a színésznő, társulatalapító-vezető.

A Reisz Gáborral közös előadás tervezése a Velencei Filmfesztivál Orrizonti szekciójában a legjobb film díját elnyert, magyar állami támogatás nélkül készült Magyarázat mindenre című alkotás forgatása közben kezdődött: a filmben a KV Társulat két alapítója: Száger Zsuzsa és Urbanovits Krisztina is játszott.

„Nagyon-nagyon-nagyon jó volt Gáborral dolgozni. Ő a Protonnal 2021-ben megrendezte a saját novelláiból készült Komolyan röhejes vagyok című, nagyon jó és nagy sikerű előadást, így tudtuk, hogy ért a színházhoz is. Plusz ott volt már a filmes élmény, a Gáborral való közös munka ordított azért, hogy együtt dolgozzunk” – írja le a kezdeteket. Szinte a semmire terveztek. „Egészen ingoványos talajon állva zajlik a munka, a darab most is íródik, ezért a Nem beszélve arról, hogy… munkacímen kívül szinte semmit nem árulhatok el az előadásról. Valószínűleg lesz szó benne alkotói folyamatról, művészetről, és sok mindenről, ami nekünk is, Gábornak is nagyon-nagyon fontos” – meséli.

„Reisz Gábor a Magyarázat mindenre című filmmel új korszakot nyitott. Váratlan, meglepő és példaértékű volt a film finanszírozása, készítése, szakmai és közönségsikere, a majd’ hatvanezres magyarországi nézettsége. Ezután át kell gondolni a létezésünket. A kormány teremtette helyzetre már nem lehet az a válasz, hogy folyamatosan harcolunk, kiáltványokat, nyílt leveleket írunk, panaszkodunk. Inkább, ahogy Reisz Gábor és Berkes Juli csinálta: nagyon váratlanul egyszer csak létre kell hoznunk valamit. Hátha produkció gondolatisága, hatása, ereje változást hoz – reménykedik Urbanovits Krisztina, a KV Társulat alapítója-vezetője.