„History is what one age finds worthy of note in another.” (Jacob Burckhardt)
Meglepő és túlzásában is találó javaslattal állt elő a volt cseh külügyminiszter, a tavaly elhunyt Karel Schwarzenberg herceg egy kitűnő – bár nem hibátlan – riportkönyvben. Caroline de Gruyter holland újságíró Nem lesz jobb című kötetében (Európa Könyvkiadó, 2023) sok hozzáértő embert szólaltat meg arról, hogy az egykori Habsburg Monarchia és a mai Európai Unió között lehet-e párhuzamot vonni, s a történelem bonyolult valóságában gyökerező szellemi játék jár-e valamilyen tanulsággal az integráció mai állására nézve.
Habsburg-leszármazottak és kutatók, diplomaták és történészek, s persze köznapi emberek mondják el erről olykor egymással homlokegyenest ellentétes véleményüket az igen mozgékony, sok európai városban megforduló és az Unióról két évtizeden át tudósító felkészült újságírónak. Ebbe a sorba illeszkedett az egyik legelőkelőbb és persze leggazdagabb Habsburg-birodalmi család prágai születésű sarja, Schwarzenberg herceg (1937-2023), aki kesernyésen azt találta mondani de Gruyternek, hogy Hitlernek és Sztálinnak szobrot kellene állítani Brüsszelben és Strasbourgban, hogy „mindenki mindennap emlékezzen rá, mi történhet, ha hagyjuk, hogy az EU darabjaira hulljon, ahogy az a Habsburg Birodalom esetében történt”. Az európai integráció ugyanis a volt cseh külügyminiszter – a rendszerváltó Václav Havel elnök bizalmasa – szerint „békeprojekt”, s most tekintsünk el a közbeszédben mértéktelenül elharapózott „projekt” kifejezés nyelvi „méltatásától”; Schwarzenbergnek tökéletesen igaza van, mi több, az ukrajnai háború egyszeriben világossá tette, hogy nem lehet túlbecsülni az integráció történelmi léptékű béketeremtő hatását.
Jószerivel minden figyelemreméltó, amit a Habsburg-világot és az európai integrációt „von Haus aus” ismerő politikus az interjúban mond, akár egyetértünk vele, akár nem.
Szerinte a két világ között hasonlóság van abban, hogy akik bennük éltek és élnek, úgy vélik, „minden rossz irányba halad”, holott azért „minden elég jól működik”, csak időnként reformokra van szükség – így volt ez a Habsburg Birodalomban és így a mai Európában is;
mindkét alakulatnak képessége volt és van arra, hogy a részeket összefogja, ezért nem estek és nem esnek egymás torkának a tagállamok. A XX. század azt bizonyítja, hogy „az európai országoknak szükségük van egy keretre, valamire, ami összekapcsolja őket”. Ami a jelent illeti, Schwarzenberg inkább reformképtelenséget lát – de igaza van-e ebben? Valóban úgy van-e, hogy nincs „vízióval rendelkező politikus”, annál inkább akadnak olyanok, akik nem képesek másra, minthogy „teát sajtoljanak ki egy olyan tasakból, amelyet már háromszor használtak”. Így van-e, vagy egy idős és sok mindenben csalódott politikus borús hangulatát tükrözi ez a vélemény? Ennél határozottabban lehet ellentmondani annak a nagyon markáns felfogásnak, amely szerint egykor a Monarchiában a magyarok sok mindent megvétóztak: „Két kapitány egy hajón, ez lett a Monarchia veszte. Az EU-ban pedig 27 kapitány van.”
Valóban ez okozta a Monarchia bukását? A kötet számos interjúalanya mond ennek ellent, s velük együtt maga a szerző is. A széthullás okainak magyarázata két fő véleményben összegezhető, de egyiknek sincs köze a magyarok „kapitányszerepéhez”. De Gruyter egyfelől pontosan felmondja azt a leckét, amit a vasfüggönyön innen mi is bemagoltunk egy kis marxista öntettel. A Birodalom igában tartotta a kis népeket, amelyeknek egy szép napon elegük lett, fellázadtak, mert nem akartak idegen zsarnokokat maguk fölött. Ezt a széthullás-értelmezést komoly elemzők cáfolják, kifejtvén, hogy a Birodalomnak valójában az első világháború vetett véget. Többen még azt is állítják – ez persze már a kontrafaktuális történetírás lapjaira tartozik –, hogy ha a Monarchia „lovagias módon” elintézi viszályát Szerbiával – ahogyan eredetileg Ferenc József képzelte –, akkor nem esik szét, rákényszerül néhány reformra, és tovább él.
Amit persze a világon senki sem tud bizonyítani. Maradnak tehát a különböző interpretációk a széthullás okairól, amin igazán nem csodálkozhatunk: e cikk mottójául a híres svájci történész gondolatát választottam Carl E. Schorske könyvéből (Fin-de-Siècle Vienna, Random House, 1981). Jacob Burckhardt (1818-1897) éppen arra mutat rá, hogy egy adott korszakból a másik említésre méltónak talál valamit, és ez adja a történelmet magát. És ugyanannak a kornak különböző lenyomatai léteznek: így például az Egyesült Államokban a két világháború között a sok nemzetiség együttélése határozta meg a Monarchia-képet, az ötvenes évektől viszont Ferenc József időszakának kiemelkedő osztrák szellemi-művészeti-tudományos teljesítményeit – Musiltól, Hofmannsthaltól Klimtig és Freudig – találták „feljegyzésre méltónak”. Ha igazat adunk Burckhardt aforizmájának – és csak ezt tehetjük –, akkor még kevésbé csodálkozhatunk azon a sokszínű, egymástól olykor élesen elütő Monarchia-képen, amely a holland riporter túlnyomórészt értő faggatózásai nyomán elénk tárul.
Már hogy hasonlítana a Monarchiára az Európai Unió? – kérdezi De Gruyter egyik riportalanya, „amott volt császár, itt viszont nincs”. Richard Bassett brit Habsburg-szakértő az Egyesült Királyságot kínálja párhuzamként: II. Erzsébet és Ferenc József nagyjából hét évtizedes uralkodása, s az a mód, ahogyan személyiségük több nemzedék sokoldalú identitás-élményét meghatározta, valóban rokonítja a két államalakulatot. Arról nem szólva, hogy az Egyesült Királyság tényleg állam – miként a Habsburg Birodalom is az volt –, ám az Európai Unió nem az, hanem 27 önálló ország sok mindenre kiterjedő, szerteágazóan együttműködő szövetsége. A riporter a megkérdezettek többségével együtt – úgy gondolom, helyesen – az igazi párhuzamot mégis a Habsburg Birodalom és az EU között látja, elsősorban a sok nemzet, nemzetiség miatt. De Gruyter így foglalja össze a Mária Terézia utáni Habsburg-világ és az Unió hasonlóságait: „A lépten-nyomon hangoztatott egyenlőség, amivel ki lehet húzni a konfliktusok méregfogát. A szabályok sulykolása. A független intézmények, amelyek be tudják tartatni ez utóbbiakat.” Az EU határőrizeti szervezetének, a Frontexnek az előzményeként is felfogható az a mód, amiként az 1699-es karlócai békekötés után Bécs arra törekedett, hogy „stabil és jól őrzött legyen” a Habsburg-oszmán határ, „pontosan úgy, ahogy azt az EU napjainkban szeretné”. A migráció és a kereskedelmi forgalom ellenőrzését felgyorsították az akkoriban dúló pestisjárványok, az első egészségügyi határállomásokat éppen a Habsburgok szervezték meg Európában. A maguk oldalán ugyanezt tették a törökök, s mindkét birodalom ekkor kezdte meg az útlevelek kiállítását. Mindamellett a határoknak akkor – a jelennel ellentétben – nem volt „elriasztó funkciója”, jegyzi meg egy bécsi történészprofesszor. Viszont a határőrizet pontos megszervezése akkor is, most is, ugyanazzal a politikai következménnyel járt: nevezetesen a központosítással. Annak idején a tartományi hatóságok inkább véletlenszerűen kialakult munkáját a bécsi hivatalok vették át, ma pedig az uniós tagországok többsége szívesen utalja ezt brüsszeli hatáskörbe. A bécsi történész és szerb kutatótársa szerint
a határőrizet terén a bevándorláspolitikában mutatkozik igazi különbség: a mai Európa védeni akarja magát a bevándorlóktól, akiket a legszívesebben a szülőföldjükön marasztalna, a Habsburgok viszont bár „alacsonyabb rendűeknek” tartották a kopogtatókat, mégis szívesen látták őket, mert hasznos munkaerőt láttak bennük,
és még támogatásukra is hajlandónak mutatkoztak. A Habsburgokat sokkal inkább aggasztotta a kivándorlás, mert féltek az „agyelszívástól”, mint később a XX. században oly sok állam. A XVIII. századi határvilág a XIX. századra alaposan megváltozott, nem függetlenül a liberális szabadkereskedelmi gyakorlat térnyerésétől; a Birodalomban felszámolták a határőrizeteket, ami a történészek szerint az „előző globalizációs hullám” volt, mert a szabad mozgás vette át a határok helyét, s ez maradt érvényben egészen 1914-ig, hogy a Monarchia bukása után szinte minden eddiginél nagyobb szerepet kapjon az országokat elválasztó, mérhetetlenül fetisizált határvonal.
Mint az eddigiekből is kiderül, a riportkötet nagyot merít a tengernyi témában, és nem fél mélyre nyúlni, segítik ebben a szerzőt a neves kutatók. Ám az egykori és mai magyar szerep megítélésében és összevetésében bántóan egyoldalú az értelmezés, s ez még akkor is így van, ha a már idézett Jacob Burckhardt szellemében el kell ismerni: ugyanannak a kornak különböző „lenyomatait” őrizheti az utókor. Mindamellett a dualizmusban játszott magyar szerep nem hasonlítható a briteknek a kilépéshez vezető magatartásához, amiként Jacques Rupnik, cseh származású, neves francia kutató állította. Az angolok mindig a közös politikákból való kimaradási lehetőségeket fontolgatták, nem kellett nekik sem Schengen, sem a bankunió – „Semmi sem kellett. Így volt ez annak idején a magyarokkal is a Habsburg Birodalomban”, véli Rupnik.
De nem így volt. A magyarok – különben a csehek és a többiek is – több jogot vagy éppen beleszólást akartak, a kormányzó szabadelvűek Deák szellemében és a két Tiszával az élen – sok oknál fogva – egyértelműen a Monarchia fenntartását támogatták. Ugyanilyen tévedés egyenlőségjelet tenni az Unió eredeti céljaitól mára mérföldekre elkanyarodó orbáni politika és a magyar dualista elit magatartása közé. A kötet szerzője egy helyütt azt írja, hogy „az embernek ismét rá kell döbbennie, hogy Magyarország az Unióban ugyanazt csinálja, mint amit a Habsburg Birodalomban csinált”. Csakhogy ez sem így van: a szélsőségesen nacionalista és gáncsoskodó magatartást a Monarchiában magyar részről a kiegyezést elutasító 48-asok, a különféle függetlenségiek képviselték, s a nemzeti jelszavakat harsogó, a föderalista vagy nemzetek feletti gondolatot a sárba taposó mai orbáni politika az ő szellemi örökségükből táplálkozik. Eszmerendszerük azonban annyira ellenkezett a dualizmus kompromisszumos szellemével, hogy miután 1906-ban hatalomra jutottak, koalíciójuk hamar szétesett; talán egyetlen igazán maradandó és – mondjuk így – megosztó politikai tettük a sok vitát kiváltó, s az erőszakos magyarosító törekvésekre is felhasznált „lex Apponyi” volt.
A negyven évig kormányzó szabadelvűek, majd munkapárti utódaik nyilván viseltek felelősséget a bukásért, ám ők éppenséggel nem fordultak szembe, sőt támogatták a Monarchia liberális értékrendjét, elutasították a nacionalista túlzásokat, folyton-folyvást keresték a kiegyezési lehetőségeket, mindig megadva a tiszteletet Ferenc Józsefnek, mint magyar királynak. Bécs és Budapest nagyon bonyolult, intézményesen is alaposan körülbástyázott együttműködésének lehettek és voltak mélypontjai, ám összességében a szabadelvű magyar kormányok a bécsi kancellária fárasztó, de hű szövetségeseinek bizonyultak. Az orbáni uniós politika nem a szabadelvűek vitázóan kritikus, ám együttműködő és lojális politikájának, hanem a függetlenségi koalíció által követett kurucos lázongásnak, nacionalista hősködésnek és szájaskodó nagyotmondásnak az örököse. Egykor a nemzetközi környezet és a pártszövetség között a szakadék akkorára tágult, hogy a koalíció ebbe belezuhanva csúfos vereséget szenvedett. Általában véve is elmondható, hogy történelmünk folyamán rendre a nemzetközi elkötelezettségek kerekedtek felül, s úgy vélem, most sem lesz ez másként,
az orbáni integrációs politika kudarca megágyazhat a NER-világ bukásának, például úgy, hogy hasadást idéz elő a kormánypártban.
Ám mélyen igazságtalan lennék de Gruyterrel szemben, ha kötetét pusztán ebből a szempontból tenném mérlegre: a magyarok – igen reálisan – csak epizodisták a riportkönyvben, amely – nagyon helyesen – nem rólunk szól, mint ahogyan az egész Unióban sem mi vagyunk a főszereplők, minden látszat ellenére sem. Egy zsákutcás kísérlet aligha tudja megroppantani a világ egyik legnagyobb piacát és értékközösségét, s a valódi kérdés inkább az, hogy igaza van-e a kötet kissé talányos címének: „Nem lesz jobb”? Mintha a szerző ellentmondana ennek az állításnak: összegzésében okosan mutat rá arra, hogy az európai integráció soha nem volt zökkenőmentes, „irigy és önfejű fővárosok” mindig akadtak, ám az államok e nagyon sajátos közössége folyamatos átalakulásban van – akár egykor a Habsburg Birodalom –, soha nincs készen, de mindig változik, „a tagországok mindig új összetevőkkel szolgálnak, és mindig együtt készítik el ezekből a legfrissebb EU-kolbászt”.
Kolbászt tölteni és kóstolni pedig sokkal jobb, mint örökösen harciaskodni.