Hatrészes sorozat készült Brigitte Bardot-ról. Ez valamikor szalagcím lehetett volna, azonban most bizonyára sokakban felvet egy kérdést: Ki az a Brigitte Bardot? Az egykori legendás francia filmsztárnak és szexszimbólumnak egyáltalán nem kell emiatt szégyenkeznie. Hiszen sok hasonló kérdés fogalmazódhat meg manapság. Ki az a Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Anita Ekberg, Maria Schneider? Ki az a Gérard Philippe, Marcello Mastroianni, Richard Burton, Zbigniew Cybulski? De választ kell adni arra is: ki az a Fellini, Godard, Bergman, Antonioni, Tarkovszkij? Ki az a bárki, aki harminc, vagy akár csak tíz évvel ezelőtt volt porondon vagy kamera mögött? Nincs kegyelem, a művészetipar keményen kikönyökli a múltat a piacról múzeumokba, bölcsészettudományba, klubközösségekbe.
A Bardot című sorozattal, amelyet nemrég láthattunk a Dunán, az a legnagyobb probléma, hogy nem ad választ a kérdésre, ki is az a Brigitte Bardot. Pontosabban, nem számol vele.
Ami talán érthető is egy francia produkciónál. Ott azért még kell, hogy éljenek a nyomai ennek a kultusznak. Mint ahogy joggal feltételezhetjük, a franciák valamennyire csak eltájékozódnak saját múltjukban, a de Gaulle-korszakban, az algériai háborúban, az ötvenes évektől megújuló filmművészetük világában. Az alkotók, Christopher és Danièle Thompson nem törődtek azzal, hogy a határokon túl mennyire lesz nehéz elhelyezni a történéseket, a figurákat, az utalásokat. Lehet, hogy nem is érdekelte őket, vagy talán abban bíztak, az európai kultúremlékezet még őrzi az ábrázolt mozaikokat. Csak hát az elmúlt évtizedek egyik fontos változása, hogy a francia kultúra elvesztette nemzetközi hatását, kultuszát. Párizs ma nem diktál semmit, nem onnan szivattyúzzuk a progresszív gondolatokat, az új művészeti recepteket. Nem táplálja a sznobságot. Már csak azért sem, mert a liberális szemlélet teljes diadalt aratott az európai szellemi életben. Mindenről lehet beszélni, és akárhogyan. Vége a nagy tabudöntések időszakának, a bátran felvillantott testrészeknek, a szexuális szabadosság ízlelgetésének, a balos zajongás profetikus erejének. A képzelet valóságában nincsenek gátak.
Feltételezhető tehát, hogy a Bardot az idősebb generációk számára nyújtott elsősorban élvezetet. Bennük előhívhatott egy életérzést a szemérmetlenséggel játszadozó szőke cicus alakja, dallamok kezdtek duruzsolni a fülükben, mikor a történetbe belépett Sacha Distel vagy Gilbert Bécaud, Jacques Charrier eszükbe juttathatta akár Jancsó Sirokkóját is, és persze nem okozhatott az sem zavart, hogy elhangzik például Camus neve. Elképzelhető, hogy Bardot kapcsolatairól is beugrott egy s más az említett férfiakkal és másokkal. Az sem kizárt, hogy a gazdag polgári környezetben, a progresszív törekvésekkel már érintkező, de üzleti szemléletű francia filmiparban férfiak között botorkáló Bardot történetének ábrázolása a sztár első nagy sikerét, az akkori férje, Roger Vadim rendezte És Isten megteremté a nőt világát ismerik fel, amely meztelen napozásával indul. Ebben a filmben születik meg az érzékiségét egyenjogúan megélni kívánó, csapongásokra hajlamos, ám belül mégis bizonytalan, depresszív állapotokba szédülő nőalak, aki végül mégsem tud kitörni a nők tradicionális szerepköréből. Nem egyes férfiak uralkodnak rajta, hanem maga a patriarchális világ, értékrend, amely egy lázadó nőt is csupán izgató szexuális tárgyként kezel. A sorozat ezt látja visszaköszönni Bardot életében is. Van benne ösztönös szabadulási vágy, provokatív erő, de közben érzi, hiába játszadozik a férfiakkal, polgári környezetével, ő a játékszer.
Ezen a ponton a széria egy olyan réteget nyit meg, amely már a fiatalabbak számára különösebb kultúrtörténeti ismeretek nélkül is értelmezhető. Leegyszerűsítve, a celeblétről van szó. Mert ugyan Brigitte Bardot (akárcsak Marilyn Monroe) filmeken keresztül vált ismertté, az üzleti média leemelte a vászonról, és lényegében az imént leírt figurába sűrítve belökte a társadalom életébe. A színészegyéniségből egy mindennapokban létező alakot kreált. Magánéletének eseményei, a házasságoktól, kalandoktól a gyerekszülésig, lényegesebbé váltak filmszerepeinél (amelyek közül, valljuk meg, szinte egy sem volt igazán súlyos). Olyan, mintha ő maga képviselne, hirdetne érzéki felszabadultságot, női lázongást vagy bármi mást, miközben a démon egy filmes produktum, hamisítatlan férfitermék. A sorozat értéke, hogy plasztikusan érzékelteti, milyen állapotba sodorja ez a helyzet a filmsztárt, hogyan mosódik benne is össze létének három rétege (a művész, a celeb és a polgár), hogyan próbál hol az egyikből, hol a másikból kitörni. Tehetetlenül kínlódva, mert egyik sem idegen tőle. Miközben a férfiak jól mulatnak, szerelmi drámákat élnek meg, fényezik a dicsőségüket.
