A pártállami időkben irigyelt, nyugati életszínvonalat idéző Jugoszlávia dicsősége mára jóformán csak a délszláv egységkovács Tito marsall nevét viselő sugárutakban és a háborús emlékművek partizánnosztalgiájában érhető tetten. De ideológiáért – rideg tény ez arrafelé is – nem adnak kenyeret a boltban. Az egykori külön utas kommunista szövetségi állam etnikai egysége elporladt a második világháború utáni legnagyobb európai fegyveres konfliktussorozatban, amelyben 1991–1995 között mintegy 300 ezren vesztették életüket.
Súlyos háborús bűnök gyötörhették akkoriban az utódállamok lelkiismeretét, békepárti szentet nehéz lett volna találni. A vakhitű nacionalisták és soviniszták akár ma is fegyvert fognának az ortodox szerb, a katolikus horvát és a muszlim bosnyák erőfitogtatás, vagy a történelmi status quo jegyében. Ami arrafelé számolatlanul van.A fegyverfogás nem okozna gondot a Balkánon: Szerbiában a tavalyi beszolgáltatás első hónapjában több mint 50 ezer fegyver és robbanószerkezet került elő. Már az eső napon cirka másfél ezer lőfegyverrel, 50 ezer tölténnyel és több mint száz bombával, aknavetővel és más, emberélet kioltására alkalmas szerkezettel sétáltak be az emberek a rendőri posztokra. Mindez két tömeggyilkosság után történt, ami megrázta a déli szomszédunkat (és december közepén előre hozott választásokhoz vezetett, amelyet a populista Szerb Haladó Párt a vártnál is nagyobb arányban nyert meg, az Orbán-kormány hathatós támogatásával és tüntetéshullámhoz vezető csalások sorozatával.)
Orbán bosnyák árnya
Az 1992-es népszavazás után függetlenedett Bosznia-Hercegovina jelenleg az egyik legélesebb ellentétet hordozza a Balkánon. A szerbek lakta északi országrész már a referendum másnapján kikiáltotta a maga köztársaságát. Ezzel elkezdődött a délszláv háború talán legvéresebb időszaka, ami a srebrenicai mészárlásban csúcsosodott ki, és aminek az 1995-ös daytoni békeszerződés vetett véget. Ez a dokumentum értelmezhető az ország alkotmányaként, elég ingatag fundamentum. Biztos, ami biztos, mind az északi Boszniai Szerb Köztársaságnak, mind a déli Bosznia-hercegovinai (bosnyák–horvát) Föderációnak saját alaptörvénye van. Az alkotmánybíróságban az Európai Emberjogi Bíróság három taggal képviselteti magát, az országot vezető elnökségben nemzetközi főképviselő is helyet kapott. Christian Schmidt azonban nem szívesen látott tisztségviselő: a boszniai szerb rendőrség letartóztathatja és kitoloncolhatja, ha a szerb többségű entitás területére lép, mert „hamis módon a nemzetközi közigazgatás első emberének adja ki magát Bosznia-Hercegovinában”. Ezt Milorad Dodik boszniai szerb elnök jelentette be. Ő sem aludhat azonban nyugodtan, a bosznia-hercegovinai szövetségi ügyészség emelt vádat ellene, mert semmibe veszi Schmidt döntéseit.
Dodik szerint Bosznia-Hercegovina régóta működésképtelen, és a Szerb Köztársaságnak függetlenné kell válnia. Nyugtalan vidék.
Mindeközben érdekes magyar szál, hogy a 2022 óta uniós tagjelölt Bosznia szerb entitásának Orbán Viktor az egyik legnagyobb barátja Vucic szerb elnök mellett. A magyar kormányfőt január elején a legmagasabb állami kitüntetéssel illették a szerb köztársaság napján, amelyet diszkriminatív jellege miatt betiltott Bosznia-Hercegovina alkotmánybírósága. Orbán nem vett részt a parádén, februárban veszi át a kitüntetést. Különösen is mutatott volna a felfegyverzett rendőrök, páncélozott rendőrautók, helikopterek és drónok között, amelyet Dodik kritikusai szecessziós dacos demonstrációnak láttak a Balkan Insight riportja szerint. A szeparatista mutatványt értékelve az USA sajátos jelét adta nemtetszésének: két F–16-os vadászgépet küldött Bosznia-Hercegovina légterébe egy gyakorlat részeként, hogy jelezze: az ország területi integritását támogatja.
Eurószázmilliókat áldoz arra az Orbán-kormány, hogy valaki felrobbantsa a Balkán törékeny békéjétEgy héttel később nyoma sincs a nacionalista erődemonstrációnak Banja Lukában (a város első említése 1494-ből II. Ulászló magyar királynak köszönhető), amely a főváros, Szarajevó mellett az északi államalakulat kormányzati központja. Egy minisztériumi épület előtt a készenléti rendőrség tisztje az al-Dzsazíra televízió látogatásáról mesél – csupán ennyit értünk a folyékony szerbséggel előadott történetből. Átellenben a világháborús hősi emlékműnél a Vörös Hadsereg neves stratégájának, a Leningrádot védő és Berlint elfoglaló Zsukov marsallnak a szobra előtt sétálunk el, amelyet a soknemzetiségű Jugoszlávia hőseinek a karéja ölel át.
De nem kell több mint fél évszázadot visszamenni az időben háborús konfliktusért. A délszláv háború etnikai tisztogatásai idején bosnyákokat, horvátokat, romákat és más, nem szerb nemzetiségűeket gyilkoltak le vagy zártak koncentrációs táborokba. Radovan Karadžić volt boszniai szerb elnök, költő és pszichiáter mindezért életfogytiglani börtönbüntetését tölti. A hágai Nemzetközi Törvényszék ítélte el népirtás vádjával, miután sok év bujkálás után 2008-ban rendőrkézre került. Az etnikai tisztogatások tovább gördítették a háborút, amelynek a NATO-erők vetettek véget. Karadžić pribékjei sem a dzsámikat, sem a templomokat nem kímélték. A Banja Luka-i hatóságoknak 42 millió dollárt kellett fizetniük a mecsetek megsemmisítése miatt. A nemzetiségek közötti viszály a háborút követően sem csitult. Boszniai szerb nacionalisták 2001-ben a korábban felrobbantott Ferhadija-dzsámi romjai előtt ünneplő bosnyákokra támadtak. Tizennégy rendbontót tartóztatott le a rendőrség.
A Ferhadija-dzsámi a 2016-ban befejeződött újjáépítése óta teljes pompájában mutatja magát. Lélegzetelállító építmény, tervezőmérnöke Mimar Koca Sinan, azaz Szinán Mester (1489–1588), az Oszmán Birodalom legjelentősebb és legtöbbet foglalkoztatott építészének tanítványa volt. Hidzsábos diáklányok beszélgetnek a bejárat mögötti beugrókban, más tankönyvvel múlatja az időt. Varázslatos az atmoszféra. A mélykék bársonyon hangtalan a járás. A vastag falak ablakréseiben Koránok pihennek a szentkönyv-állványokon. Éles napsütés színezi a narancsban-vörösben gazdag díszítéseket. Imám érkezik. Elkezdődik a napi ötszöri szertartás egyike. Ez az aszr, vagyis a kora délutáni ima. Meglepetésünkben félrehúzódunk, de figyelmetlenül éppen a lányok szekciójába, ahonnan kedvesen eltanácsolnak. Az ólomüveg ablakokon beszűrődő napfény szivárványszín fényjátékot fest az oszlopokra. Kisfiú sétál a földre ereszkedő lányok sora előtt. A szertartásnak vége, a dzsámi elől népes, babakocsis bosnyák család indul haza.
Alkotmányos demográfia
– Bőven vannak etnikai feszültségek a Balkánon. Boszniában, Koszovón és Macedóniában, még ha a háborús konfliktus esélye kicsi is, a politikai küzdelmek erősödhetnek a jövőben, és ezeknek a küzdelmeknek erőszakos komponense is lehet még – veszi számba a félsziget országainak gócpontjait Tóth Szilárd János politológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársa. – A koszovóinak most is van, a boszniainak aktuálisan nincs. Macedónia azért érdekes, mert ott a helyi albán kisebbség aránya növekszik folyamatosan. A koszovói háború után, 2001-ben itt is volt albán szeparatista erőszak.
Tóth Szilárd János szerint Boszniában a demográfiai folyamatok a helyi muzulmánoknak dolgoznak, emiatt egyre erősebbek a kihívások a daytoni alkotmányos rendszerrel szemben. – Bizonytalan, hogy hosszú távon fenn tud-e maradni a jelenlegi formájában.
Azt nem mondanám, hogy kimondottan a szerbek lennének azok, akik a boszniai állam stabilitását egyoldalúan aláásnák.
Ennél bonyolultabb a helyzet, ami az 1995-ös daytoni egyezményből vezethető le. Ennek a logikája az volt, hogy olyan hatalmi megosztás jöjjön létre, amely mindhárom etnikai csoport pozícióit bebiztosítja. A központi kormányzat működése a szerb, horvát és muzulmán elitek kooperációján múlik. Az eredmény azonban az, hogy kormányozhatatlan az állam, ami feszültségeket szül. A gazdasági problémák sora és a tömeges kivándorlás részint biztos, hogy az alkotmányos rendszer miatt van, úgyhogy nem véletlen, hogy időről időre tüntetések szerveződnek a rendszer ellen.
A tüntetéseket látva mindig megörül a nyugati szemlélődő, hogy ez a generáció talán már más, mint a korábbiak. Kicsit kevésbé nacionalista, és hajlandó leszámolni az etnikai alapú hatalmi megosztási rendszerrel, hogy a helyén sima többségi demokráciát hozzon létre. – Valójában tüntetések szinte csak a muzulmán többségű városokban szoktak lenni. Nyilván azért, mert a nekik kedvező demográfiai trendek miatt csak nekik nincs félnivalójuk a többségi demokratikus rendszer bevezetésétől. A daytoni rendszer leépítésének így nincs igazán támogatója sem a horvátok, sem a szerbek körében. Dodikot már csak ezért sem emelném ki mint az állam egyedüli destabilizálóját. Maga a politikai rendszer rossz, és a muzulmán bosnyákokat leszámítva senki nem érdekelt a megreformálásában. Ez baj.
A demográfia hosszú távon a muszlim bosnyákok egyre nagyobb többségét fogja eredményezni, így az etnikai alapú hatalommegosztás legitimitása csökkenni fog. Ha mondjuk húsz év múlva a bosnyákok aránya eléri a 60 vagy akár 70 százalékot, akkor kevéssé lesz legitim a boszniai szerbek jelenlegi befolyása.
Ugyanez vonatkozik a horvátokra is. A kérdés tehát az, hogy a demográfiai mutatók megváltozásával mennyire lesz tartható az 1995-ös arányokra épülő hatalommegosztás.
– Bosznia-Hercegovina felbomlása rövid és középtávon nem reális forgatókönyv, jóllehet Dodik, a szerbek vezetője folyamatosan ezt pedzegeti. Szerinte ha a kormányzat nem tiszteli a garantált jogokat, akkor a boszniai szerbeknek fel kell tenniük a kérdést, van-e értelme bent maradniuk az államrendben. Dodik politikája valójában a feszültség fenntartását szolgálja, hiszen nem érdeke a kilépni az államból. Boszniában a valódi hatalom nem a központi kormányzat kezében van, hanem a bosnyák, a szerb és a horvát elitekében. Ha a Boszniai Szerb Köztársaság valamilyen csodával határos módon, minden nemzetközi ellenállás ellenére kiválna Boszniából és beintegrálódna Szerbiába, akkor Dodik rögtön alárendelt státuszba kerülne a jelenlegi „kis királysága” helyett – mondja a politológus.
Szerb nem Koszovóra
Merdare. Pár száz méterre járunk Koszovótól. Beüzemeljük a fedélzeti GoPro kamerát, mintha legalábbis középkori fegyveres útonállástól vagy a rendőrök vegzálásától tartanánk. Ehhez képest az EU finanszírozásából megépült határ tágas és korszerű, bármely jóléti államnak a dicsőségére válna. A 15 eurós kötelező biztosítás már nem annyira, ennek megkötését önálló konténerben intézik a tisztviselők. Hiába, ilyen az, amikor egy olyan országba érkezünk, amelynek létezését jogilag a 193 független államnak csak durván a fele ismeri el. Szerbia, amelytől a függetlenségét 2008-ban amerikai és európai támogatással kikiáltották, és amelyből belépünk hozzájuk, nem. A szerbek olyannyira komolyan veszik, hogy önálló Koszovó állam nem létezik, hogy aki igazolhatóan nem tőlük lépett a területére, Szerbiába zsilipeléskor pénzbírsággal sújtják. Például Montenegró vagy Bosznia felől illegálisnak tekintik a határátlépést.
Az ország biztonságát 1999-ben még mintegy 50 ezer KFOR- (Kosovo Force) katona jelenléte biztosította. Számuk ma négyezerre tehető. Huszonöt év sem volt elég a béketeremtéshez, vagyis ahhoz az állapotoz, hogy a katonák maguk mögött hagyhassák a mesés, egyszersmind kalandos vidéket.
– Koszovóban egyfelől a terepen sokkal több erőszakos cselekmény történik, mint ami a magyar médiába eljut – mondja Tóth Szilárd János. – Ismert az észak-koszovói májusi tüntetéssorozat híre, ahol a magyar KFOR-katonákat bevetették, és ahol sérültek is voltak. Ismert a banjskai támadás híre, ahol szerb terroristák albán rendőrökre lőttek, és többen meg is haltak. Az utóbbi másfél évben azonban számos más eset is történt. Hol kisebb intenzitású úttorlaszemelések, rendőrséggel való összetűzések, hol meg lövöldözések. Többször a koszovói rendőrök jelentették, hogy valakik rájuk lőttek. Nyilván szerb civilek. De a fordítottja is megesett, szerb civilekre lőttek albán rendőrök. Az északi tüntetések emiatt bojkottálták az önkormányzati választást, és ennek volt a későbbi következménye az erőszakba torkollt tüntetés. Az incidensek folyamatosak. Ezzel párhuzamosan zajlik egy tárgyalássorozat, amit az EU közvetít a koszovói albánok és a szerbiai vezetés között több mint tíz éve. Ebben mindkét fél végtelenül merev. A szerbek lassítani próbálják Koszovó legitim állammá válását. A koszovóiak a függetlenségük jogi elismerését akarják elérni. Az EU aktuálisan azt próbálja elérni, hogy a szerbek de facto ismerjék el a függetlenséget, és például ne akadályozzák a koszovóiak belépését nemzetközi szervezetekbe. A szerbek ebbe sem mennek bele. Egy éve tavasszal Ohridban abban állapodtak meg a felek, igaz, szóban, hogy a szerbek nem akadályozzák a koszovói albánok belépését az Európa Tanácsba – a függetlenség de jure elfogadásáról szó sincs –, cserébe az albánok törlesztik tízéves adósságukat, és létrehozzák az észak-koszovói szerb autonóm tartományt. De minden tárgyalás kérdéseket vet föl:
miért menjenek bele bármibe a szerbek, ha az albánok egy évtized alatt sem teljesítik a vállalásukat? Az albánok pedig arra hivatkoznak, hogy a nemzeti kisebbségek autonómiája ellentétes a koszovói alkotmánnyal. Mire a szerb válasz az, hogy Koszovó nem független állam, tehát nem lehet alkotmánya…
A májusi választás óta nincs békesség északon. Leposavic központjában kék rendőrségi Humvee posztol, a szerb bojkott miatt megválasztott albán polgármester önkormányzati hivatalát kordonokkal és pengés dróttal is védik. A másik oldalon nagy a forgalom a petíciós sátorban, ahol a polgármester lemondásáért gyűjtenek aláírásokat. Másik három hasonló státuszú, szerb többségű településen, Észak-Mitrovicában, Zubin Potokban és Zvecsánban (itt sérültek meg tavaly a KFOR-kontingens tömegkezelésre kiképzett magyar katonái) ugyanez a helyzet.
Legyen nyugi…
Belgrádban a Szent Lukács-templomtól nacionalista kiáltásnyira sajátos graffiti díszíti a kerítést: „Amikor a hadsereg belépett Koszovóba.” E felirat háborítatlanul és büszkén feszít a szerb főváros több pontján, köztereken, felüljárókon, mintha csak a központi kormányzat álláspontját tükrözné. Miközben csak a szerb szélsőségeseken nyitja meg a szelepet.– Szerbiában teljes politikai konszenzus van a koszovói és a boszniai szerbek melletti kiállás ügyében. És azzal kapcsolatban is, hogy Koszovó függetlenségét nem szabad elismerni. Baloldal és jobboldal között ebben a kérdésben teljes a konszenzus. A parlamenti választások előtt a baloldali és a szélsőjobboldali ellenzék, valamint a kormányzó Szerb Haladó Párt egymást vádolta azzal, hogy el akarja veszejteni Koszovót. Egymásra licitálnak a nacionalizmusban. De ne a magyarországi terminusokban gondolkozzunk, mert egészen mások a koordináták a szerbiai – vagy akár a horvátországi – politikában. Szerbiában csak olyan platformmal lehet választást nyerni, amivel a pártok részt vesznek egy színjátékban: csináljunk úgy, mintha Koszovó nem lenne létező állam, és a szerb rendőrségnek hatásköre lenne Koszovóban.A politológus szerint Amerikában az utóbbi tíz-húsz évben, pártállástól függetlenül, egyértelmű trend: a Balkánon legyen nyugi. Vagyis azt a status quót, ami a háború lezárása után létrejött, ne kezdje ki senki. Az EU mindeközben a tagság perspektíváját lengeti, és így próbál nyomást helyezni az államokra. A szerbek legalább de facto ismerjék el Koszovó függetlenségét, az albánok pedig alakítsák meg a szerb autonóm tartományt északon. Amerikának és Európának is az az elsődleges perspektívája, hogy ne legyen cirkusz a Balkánon.
– Persze az, hogy mennyire tudják befolyásolni a szereplőket, attól függ, hogy milyen az ajánlat a belépésre. Mindeközben se a szerbek, se Bosznia lakossága nem igazán hiszi el, hogy az EU-tagság középtávon reális célkitűzés lehetne. Ezzel együtt Szerbiában nagyon erős az uniópárti, és közben oroszpárti narratíva – van párhuzam Magyarországgal egyértelműen –, de az EU-tagság hosszú távú célját nem igazán kérdőjelezi meg senki a szélsőjobbot leszámítva. Persze, teszik hozzá, nem azon az áron akarnak belépni, hogy elismerjék Koszovó függetlenségét. A kérdés az, hogy az EU és az USA mennyire lesz képes megegyezésre bírni az albánokat és a szerbeket. Az utóbbi tíz év tapasztalata alapján nem nagyon. Sok sikert elkönyvelni nem lehet. Kötöttek egyezményt az energetikáról, a telekommunikációról, Koszovónak van már hívószáma.
(Riportunk 2. részében a KFOR magyar kontingensét kísérjük el Maxhunajba, a pristinai Film Citybe és az amerikai Nothing Hill táborba.)
