Miközben Keresztesi Botond az életéről mesél a műtermében, a tekintetem néha a falakon függő olajképeire téved, melyeken a kies, szürreális terekben egyre több motívumot fedezek fel. Lávalámpát, kentaurt, sportcipőt, biciklissisakot, illetve valós és képzeletbeli lényeket, meg olyan tárgyakat, amelyek a hétköznapokban körülvesznek minket. Ilyen visszatérő elem Botondnál a Zsolnay-porcelán, mely szerinte olyan, mint a Révai nagy lexikona vagy a Jókai-összes – számos magyar háztartásban fellelhető. Másrészt a művei olyan érzést keltenek, mintha azokat egy képalkotó szoftvereken hozták volna létre. – Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én együtt nőttem fel az internettel, ami később hatással lett az alkotói látásmódomra.
Emlékszem, amikor a kilencvenes években az osztálytársam megkapta a Commodore–64-esét, öten mentünk át hozzá, hogy együtt játsszunk. És bár nem vettük észre, de a történelem részesei voltunk, hisz elkezdtünk ismerkedni a számítógéppel.
Aztán szépen lassan mindenkinek lett 286-os, 486-os, Pentium gépe, ahogy nekem is. Minden hónapban rohantam az újságosbódéhoz, mert megjött az új 576 KByte magazin. És ha nem is volt olyan számítógépen, amin elfutottak volna az újságban leírt játékok, csillogó szemmel néztem a képeket. Ez volt a gyerekkorom, a számítógépen látott esztétika pedig beépült a művészetembe, arról nem beszélve, hogy ez most nosztalgiával tölti el a generációmat.
Titkok a felszín alatt
A virtualitás mellett a történelem is hatással volt az életére. Amikor 1989-ben Marosvásárhelyen kitört a forradalom, a szülei elhatározták, hogy elhagyják az országot, ezért egy év múlva Tatabányán telepedtek le, ahol a fiú nyolcosztályos gimnáziumba járt, az első négy évben rajzot is tanult. És bár a szülei támogatták, hogy Botond művészetet tanuljon, a fiú nem volt biztos abban, hogy alkotóvá válhat, mivel a családban korábban erre nem volt precedens – noha mérnök apja gyerekkorában képzőművészeti szakkörbe járt, a főnővérként dolgozó anyja pedig korábban egy ruhaipari cégnél volt minőségellenőr. – Nem tudom, hogyan kezdett el érdekelni a művészet, mivel a szüleim csak néha vittek el a várba, szökőévente pedig Budapesten kiállításokat néztünk, de nekem ez valahogy nagyon megtetszett. Persze akkoriban nem kortársat néztünk, hanem Monet-kiállítást a Szépművészetiben, meg Csontváryt Pécsett.
Eközben új otthonának ipari környezete is hatást gyakorolt rá. – Olyan volt Tatabánya, mint a Twin Peaks sorozat: 1993-ban bezárt a bánya, és akkor úgy kiürült a város, mint Kelet-Németország a fal leomlása után. Sokan az utcára kerültek, miközben a várost belengte valami baljós hangulat. A kocsmákban sok alkoholista ült, amit csak felnőtt fejjel sikerült feldolgoznom, mivel a szüleim esetében ilyen probléma nem volt. Az emberek többségét pedig a kultúra helyett inkább a sport, a foci érdekelte. Én a Bányász Képzőművész Körbe jártam, ahol nénikkel rajzoltunk portrékat. Illetve hatott még rám két fontos tatabányai alkotó, Gerber Pál festőművész és Lois Viktor fémszobrász, akinek a városban van egy állandó kiállítótere, egy ipari csarnok tele mosógépekből meg egyéb indusztriális eszközökből készített gépekkel, amelyekkel lehetett zenélni. Szóval én Tatabányát mindig úgy láttam, mint a Twin Peakset: fenn, a hegyen éltek a szellemek, a völgyben meg elterült a város, ahol éldegélt egy őrült kamionsofőr, iskolás fiúk meg lányok meg mindenféle fura szerzet. Mindez egy unalmas kisváros látszatát keltette, a felszín alatt viszont valami univerzális titok, valami mágia lappangott.
Stílusok keveredése
Botond a művészetben is megtalálta a mágiát: tanulmányozni kezdte a belga festőművész, René Magritte szürreális képeit, melyek a felszínesből, a banálisból indultak ki, de képesek voltak egy csendéletet, például egy almát egy asztallal úgy ábrázolni, hogy az mégse legyen olyan egyszerű, hanem mélyebbet fejezzen ki.
Tizenhat évesen elhatározta, hogy tényleg művészettel szeretne foglalkozni, így nekiállt képezni magát: a megyei könyvtárba járt, ahol sorra bújta a művészeti könyveket, magazinokat, albumokat, vagyis mindent, amit talált. Aztán eljött az utolsó év, amikor is felvételizett festőművész szakra a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ahová második próbálkozásra felvették. Az első két évben azonban nehezen jött az ihlet. Botond gondolatban visszatért a tatabányai világhoz, René Magritte-hoz, a szürreális csendéletekhez, és alkotott valamit, ami nagyon is mai. A képein ugyanis a klasszikus festészeti megoldások helyett a képalkotó szoftverek világát, a mesterségesen létrehozott, több képből összemontázsolt kompozíciókat hozott létre. Diplomamunkáján például 3D-s lebegő miskakancsót festett meg, majd a művészeti stílusokat is vegyítette. A science fiction filmek idegen bolygóit és hibrid lényeit idéző képeit a szecesszió eleganciájával vitte a vászonra, majd 2015-ben a Horizont Galériában megfogalmazta ars poeticáját, amikor is három művészeti korszakot „ütköztetett”. A tárlat címe RGB volt, de az nem a Red, Green, Blue, vagyis a televíziók és számítógépek képi megjelenítésénél használatos három alapszínre, a vörösre, a zöldre és a kékre utalt, hanem a román, gótikus és barokk stílusokra, melyek Botond képein egyszerre jelentek meg. Ezzel ellent akart mondani annak a bevett módszernek, miszerint a művészeti oktatásban a tanárok lineárisan haladnak a tananyagban, egyik korszaktól haladva a másikig, miközben az internet ezt a linearitást megszüntette, hisz a virtuális térben ezek a korszakok egymás mellé kerültek, egyikből ugorhatunk át a másikba a Google képkeresőben, a YouTube-on vagy az Instagramon. – A neten egy világenciklopédia kitárult, mintha az ókorban az alexandriai könyvtárba léptünk volna be. Ennek a térnek a millió fiókjába a felhasználók mindent bepakoltak, így bárki bármikor „leemelheti” magának a Dávid-fejet, egy barokk oszlopfőt vagy a Mortal Kombatot.
Netesztétika a köbön
– Nálam kétszer születnek meg a képek. Az első fázisban digitálisan hozom létre a kollázsokat, majd az elkészült képet a vászonra ecsettel, olajjal, pasztellel, illetve retuspisztollyal viszem fel, olyan érzést keltve, mintha az egy digitális kép lenne. Ezután pedig megkérem Bíró Dávid fotográfust, hogy készítsen reprókat a művekről, amelyeket feltöltök a honlapomra és az Instagram-oldalakra – mondja Botond. A folyamat során tehát a digitálisan tervezett mű először analóggá válik, majd a fotózás által visszakerül a virtuális térbe.
Alkotói módszerét a hiphopszámok készítéséhez is hasonlítja, melyek samplerekből épülnek fel, s ezek ismétlődésének ritmusára énekelnek az előadók. – A műfajban alkotó kreatív producerek is lemezeket gyűjtenek, miközben keresik a zenei mintákat, hogy azokat önmagukban vagy eltorzítva használják fel a zenéjükhöz – mondja Botond, felidézve azt a 2013-as esetet, amikor az Omega beperelte Kanye West amerikai rappert, mert a New Slaves című dalában felhasználta a Gyöngyhajú lánynak a jellegzetes taktusait. A festményeit mostanság pedig leginkább a mesterséges intelligencia által létrehozott képekhez hasonlítja, hisz azokon is szubjektíven válogatott motívumokból állnak össze korábban nem látott képek. – Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, tudtam jól, hogy idővel beérik a munkám. Azonban tisztában voltam azzal is, hogy lesz pár nehéz évem, mert az emberek nem fogják érteni, amit csinálok. Amikor diplomáztam, mindenki absztrakt művészetet csinált, engem viszont az érdekelt, hogy a generációmnak milyen a vizuális megélése. És annyira erősnek éreztem ezt a kollektív tudatot, hogy nem volt más választásom. A vászonhoz álltam, ecsetet fogtam, és megfestettem a bennem kavargó digitális képeket.