Néhány nap leforgása alatt három olyan hír jelent meg a magyar nyilvánosságban, amelyek, ha egymás mellé rakjuk őket, egész pontos képet rajzolnak elénk a magyar szuverenitás mibenlétéről és korlátairól.
Egyrészt az állami szuverenitásvédelem (ha úgy vesszük, a magyar függetlenség) legfőbb hivatali őre – előéletét tekintve szorgos pártmunkás; akinek erről esetleg a Rákosi-korszak jutna eszébe, gondoljon inkább a Novák Katalin üdvözlésére a fagyos pusztába kivezényelt kispajtásokra, és tegye föl magának a kérdést: előre mentünk az 50-es évek óta, netán hátra, vagy inkább sehova – hosszas kormányzati tagadás és mellébeszélés után csak kibökte, hogy az új nem-hatóság bizony az idegenszívű sajtó megrendszabályozásával is foglalkozni akar. Másrészt kiderült, hogy az elvben a kormánytól markánsan független, a gyakorlatban azonban kormánypárti influenszerkeltetőként működő Megafonnál – amely társintézményeivel együtt az elmúlt években mintegy 8 milliárdot költött arra, hogy az általa kiképzettek hatékonyabban tolmácsolják a szociális médiában a Párt üzeneteit – nem csak a látszat szerint, hanem a valóságban is a Fidesz propagandaképzője, amely ismeretlen, azaz legalábbis gyanús forrásokból manipulálja a politikai közvéleményt. Harmadrészt pedig megtudtuk, hogy az Orbán-kabinet legszűkebb belső köréből kézivezérelt magyar sajtó nem csak a határon innen, hanem a határon túl is sokat tesz az orosz háborús dezinformáció terjesztéséért.
A fentiek fényében a Lánczi-féle coming out-interjúnak az volt a legtanulságosabb része, amiről a főhivatalnok nem beszélt. Az a látszat keletkezett ugyanis, aligha alaptalanul, hogy ha a magyar sajtó nem kormányirányítás alatt álló, egyre szűkebb halmazában akadnak olyan orgánumok, amelyek részben külföldi befektetők pénzéből működnek – ahogyan ez a médiában a teljes nyugati világban elterjedt –, vagy az állami közreműködéssel elszívott hirdetési bevételeik egy kisebb hányadát külföldi pályázatok révén próbálják pótolni, az a hivatalos kormányálláspont szerint súlyosan sérti a magyar szuverenitást, tehát fel kell lépni ellene. (Néhány példa arra, hogy ez mennyire abszurd: az USA legbefolyásosabb tévécsatornája, az Orbánnal is feltűnően barátságos Fox News ugyanúgy ausztrál tulajdonban van, mint Nagy-Britanniában a The Times vagy a The Sun.) Ellenben az, ha ki tudja, honnan pénzelt Fidesz-kliensek uralják le – főleg kampányidőszakban – a Facebookot és a Youtube-ot, vagy ha a Kreml-párti háborús indoktrináció formálja magyarok millióinak a véleményét arról, hogy mit gondoljanak az Ukrajna elleni agresszióról, nem sérti – sőt -; ezért nem is érdekli a hivatalt.
Közben bejött a három mellé egy plusz egyedik hír is: ugyan kimutatható nemzeti érdeket itt az összes NER-thinktank együtt sem tudott megkreálni két év alatt, utolsó Putyin-csatlósként tovább blokkoljuk a svéd NATO-belépést. És bár még a Holdról nézve is csicskaságnak tűnik, a magyar önállóság védelmezői – Kövér László hangján – erre is csak annyit mondanak: csitt, mi így vagyunk szuverének.