Mostanában azzal ugratom a családom többi tagját, hogy én akkor is EU-s polgár maradok, ha a NER mindenese a sértettsége okán kivezeti Magyarországot az Unióból. Sokáig nem voltam büszke a román állampolgárságomra, hiszen sem a diktatúra idején, sem a visszaszerzett szabadság időszakának zűrzavaros kezdetén (Funar-korszak) sem tett olyasmit, ami miatt ez az érzés megszülethetett és megerősödhetett volna. De most már mindketten az EU tagjai, ráadásul Románia inkább befelé tart a klubban, míg mi inkább kifelé, arról nem is szólva, hogy a régen megvetett, lenézett szomszéd egyre több mutatóban előz minket. Nem egy kistigris, de már rég nem egy kivert macska.
A megerősödéssel együtt mintha frusztrációból is kevesebb lenne, egyre kevesebbszer kerül elő a román érzékenység érve, amelyre a magyar kisebbségnek tekintettel kellene lennie, és a magyarkártya előhúzása is kezd kikopni a választási kampányok koreográfiájából. A minap Marcel Ciolacu román miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy elmúltak azok az idők, amikor az Erdélyről szóló diskurzus óhatatlanul érzelmeket váltott ki, és a politikai szereplők feladata nem az érzelmek felkorbácsolása és kihasználása, hanem a közbeszéd normalizálása. Nagyon vágytunk az efféle európai hangra, amely persze ott volt már korábban is, de a román nemzeti színű kukák és padok hisztériája mindig elnyomta.
„Valójában (…) mindannyian különböző etnikumú románok vagyunk: románok, magyarok, ukránok, németek, akik együtt élnek Romániában. Azt hiszem, ez áldás, és nem ok a vitákra, a minket elválasztó dolgok megtalálására”, tette még hozzá, és ezzel végre nehéz vitázni. Korábban még felhorkantam volna a „különböző etnikumú román” definícióra, hiszen az én magyarságomba semmiféle román identitás nem keveredett, pusztán a történelem szeszélye és a határok ide-oda tologatása érhette el, hogy Romániában kellett élnem. És amíg ezt meg nem érti a többség, addig nincs miről beszélni, mármint azt, hogy a magyar nem valahonnan idekeveredett kisebbség, hanem – ha kényszeredetten is – államalkotó nép, tehát pont olyan jogok illetik meg, mint a többséget.
Csakhogy amióta Orbán Viktor ámokfutása zajlik az EU-ban, amikor úgy lengetjük a vétót, mint eleink a kardot, csak jóval kevesebb méltósággal, egyre inkább kezdem felfedezni magamban a románságot, mint újfajta európaiságot. Azt, amit annyira hiányolok a saját hazám kormányában. „Isten arra teremtett bennünket, hogy ne széthúzzunk, hanem közösen építkezzünk”, mondja Ciolacu, és ez most hihetően hangzik, hiszen elég megnézni a 21. századba belépett Erdélyt, benne Kolozsvárt, ahogy a funari őrületet lerázva elindult egy modern európai város felé, és olyan kozmopolita arcot kezd ölteni (megőrizve minden helyi sajátosságát), amit én Pesten kívül majd minden magyar nagyvárosból hiányolok.
Nagyvonalúság, azt hiszem, ez a kulcsszó. A magabiztos, valódi győztesek jellemvonása. Szemben a kicsinyességgel és a gőggel. Az egyikkel lehet építkezni, a másikkal legfeljebb túlélni a tetszetős romok felett.