- Becz Dorottya: Füst

A nővérem fonja be a hajamat reggel, a teát is ő készíti a papának.
Először felforralja a vizet, aztán beleteszi a gyömbért, a fahéjat és a kardamomot. Hagyja, hadd bugyogjon a víz a kis fazékban. Ezt a mama szokta csinálni, szerinte akkor a legjobb, ha legalább harminc percig fürdőznek a fűszerek a vízben, a teafüvet csak utána szabad hozzáadni, s annak is kell legalább ennyi idő. Azután jöhet a tej és a cukor.
De ma sietni kell, a tea is gyorsan készül.
A nővérem a szokásos csészébe önti, s leteszi a papa elé az asztalra. Amikor belekortyol, egy pillanatra eltorzul az arca.
Az ízeknek is idő kell, hogy összeérjenek, s az most nincs.
A sarokban ülök, kisszéken, a fél banánt majszolom, a másik felét a nővérem harapdálja. A többi gyümölcs az asztalon hever. Nem a tálban, hanem a narancssárga virágfüzérek mellett. Ezeket tegnap készítettük, némelyik már kókadt a hőség miatt, s amúgy sem tudom, honnan szerezte ezeket a nővérem, hiszen minden zárva van. Minden.
A mama imádja a virágokat, a kis házi szentélyünk előtt mindig van egy tál, rózsaszirmok, sárga virágkelyhek úsznak a víz tetején, hogy Ganésa minden akadályt elhárítson a családom útjából. Sokszor időzöm itt, elképzelem, hogy én is ott lebegek a szirmok között, békésen.
Papa szól, hogy szedelődzködjek, indulunk. A nővérem felteszi a homlokomra az apró piros bindit, én a fejemre terítem az egyik kendőt, ami a kezem ügyébe kerül, egy kéket. A mama szereti ezt a színt.
A nővérem a füzéreket hozza, én a zacskó gyümölcsöt fogom.
Katonák állítanak meg minket a ház előtt, kérdezik, hova megyünk. A papa szó nélkül előveszi a zsebéből a gyűrött papírt, és megmutatja az egyik férfinak. Miközben ő a dokumentumot tanulmányozza, én a kopott szőrű kutyát simogatom, aki az ajtónk mellett hever. A mama mindig tejjel és kenyérrel eteti, de most tejet is csak minden másnap hoznak, be kell osztani.
A férfi bólint, mehetünk. Papa lépked középen, én a jobb kezét fogom, a nővérem a balt.
Forró fuvallat kavarja fel a port a kihalt utcán. A kendőmmel félig eltakarom az arcom, de így alig látok, majdnem orra esem, a papa tart meg. Ezután olyan erősen szorítja a kezem, hogy már fáj. Tudom, azért teszi, hogy egyikünket se fújja el a szél. Vagy ha mégis, akkor a távolban gomolygó füsttel együtt szálljunk mi is az ég felé.
A bolt, ahol a mamával szoktunk vásárolni, zárva van, a rácson lakat. A mellette lévő zöldséges és a fodrász ajtaján is. Mintha az élet kiköltözött volna a városból.
Már messziről látszik a betonfal. A papa lassít, pedig időre megyünk. Érzem, hogy nem akar odaérni, hogy egy évtizednyi emlék tartja vissza. Megmondták, hogy nem késhetünk, és csak tíz percet lehetünk bent.
A kapuban két ember áll, fehér kezeslábast viselnek, orruk és szájuk előtt maszk, csak a szemük látszik, kezükön kék műanyag kesztyű. Az egyik morog valamit, a papa neki is megmutatja a papírokat, a másik férfi a listájára pillant, majd int, hogy menjünk vele. Mögöttünk már hosszú a sor, nem csak mi jöttünk ma. Mindenkin maszk van. Mi is feltesszük.
A fallal körülvett terület olyan, mint egy sakktábla. Por, aztán téglából kirakott négyszögeken máglya, por, és megint máglya. Egy sorban öt.
Amúgy is forróság van, de a tűz közelében úgy érzem, elolvadok. A papa elveszi a nővéremtől a virágfüzért, és a máglyára dobja. Az élénk színű szirmokat egy pillanat alatt elemészti a láng.
Most rajtam a sor, odaviszem a gyümölcsöket a máglyához, a papa segít a tűz mellé tenni, nehogy megégessem magam. Remeg a keze, összeszorított szemhéja alól ömlenek a könnyek.
A test maga nem látszik a fahasáboktól, csak a színes textilek egy-egy szalagja menekül a lángok elől. Hasztalan.
Hárman együtt imádkozunk, de már nincs sok időnk, mindjárt mennünk kell.
A tűz mellett kék papucs, rajta hatalmas, piros művirág. Aznap a mama ebben ment be a kórházba. Odanyúlok, hogy eltegyem, de a férfi a fehér kezeslábasban rám kiált, hogy azonnal tegyem le. A fertőzés miatt.
A szabály az szabály.
A nővérem finoman a kezemre teszi a kezét, ketten simítjuk meg a papucsot, mintha a mama lábát érintenénk meg az áldásért reggel, majd rámarkolok a virágra, a nővérem a kezemre, és ketten letépjük a virágot, amikor se a papa, se a férfi nem figyel.
A tenyeremet csiklandozzák a vékony, műanyag szirmok, ahogy kilépünk a kapun. A papa kap egy cetlit, rajta egy szám, az urnáé, magyarázza a férfi, másnap jöhet a hamvakért.
Visszanézek. A betonkerítés mögül sűrű füst gomolyog az ég felé. Kiköltöznek a lelkek a testekből.
Otthon megállok a házi oltárunk előtt, óvatosan a többi virág közé csúsztatom a pirosat. A mama is biztosan ide tenné.