„Beiktatásomkor megígértem, hogy ellátogatok hazánk valamennyi vármegyéjébe. Idén elsőként Békés vármegyén a sor” – írta nemrégiben közösségi oldalán, közvetlenül a Viharsarokba érkezése előtt Novák Katalin, a köztársaságát veszített ország „köztársasági” elnöke. Felteszem, jó szándék (is) volt az egykori elhatározásban, hogy sorra látogatja mind a tizenkilenc megyét. Talán jobban és mélyebben kívánta megismerni az országot. Ám ezzel akad némi gond. Egy államfőnek még e pozíciója előtt – amikor még fel sem merül a magas megbízatás lehetősége – illik nagyon jól megismernie az országot, s nem e fontos közmegbízatása közben kell elmélyíteni ebbéli ismereteit. (Az sem baj, ha emberileg, szakmailag vannak szabad vegyértékei, ekként nem egy párt bábja, mert így volna esélye a nemzet állítólagos egységét megtestesíteni.) Ám azt Novák Katalinnak és stábjának tudnia kell, hogy az ilyen, akár többnapos, de mégis protokolláris látogatás nem alkalmas arra, hogy valós képet és ismereteket szerezzen bárki is egy adott térségről.
Tudjuk, a honi politikai berendezkedésben az államfői funkció súlytalan és protokolláris, de a NER függelmi és hűbéri rendszere erre még inkább ráerősít. Így a funkció betöltőjének, néhány protokolláris feladaton kívül, valós cselekvési tere alig van. Orbán Viktor teljesen kiépült autokráciájában végképp. Ebben a szinte légüres térben lehet próbálkozni, erre példa Novák Katalin országjárása, annak minden kirakat- és Patyomkin-jellegével. Ám az eredmény nem lehet kérdéses.
Említsük meg a nevezetes és szépen felújított gyulai erődítménynél, a várnál történteket. „Három napra a gyulai vár lesz a köztársasági elnök rezidenciája” – hirdették előre, jelentsen is ez bármit. A múzeumként funkcionáló műemlék lakhatásra tökéletesen alkalmatlan, nem is itt szállt meg Novák Katalin. A várnál tartott ünnepélyes zászlófelvonás és őrségváltás is bohóckodás volt. Nem csupán a valóban kötelezően kivezényelt közel ezer diák miatt. (Amit egy helyi tanári karban lezajlott vitában valaki Észak-Korea-effektusként jellemzett.)
Egy nem létező őrséget ugyanis az államfő díszőrsége nem tud leváltani. A gyulai várnál ugyanis nincs semmilyen állandó vagy alkalmi őrség.
Az ünnepélyes zászlófelvonás is maga volt a rögtönzés, mert az adott helyen semmilyen állandó zászlórúd és lobogó nem áll és nem lengedez. A rudat gyorsan odaállították, de csak azért, hogy a zászlót most fel tudják vonni.
*
A Magyar Narancs tanulók kivezényléséről szóló cikke után a helyi politikai elvárások nyomán rövid pórázra fogott gyulai oktatási intézményvezetők nem írhattak mást Görgényi Ernő (Fidesz-KDNP) polgármester hozzájuk idézett invitálására, minthogy „a meghívás nem kötelezettséget, hanem lehetőséget biztosított”. Diákok, beosztott tanárok, szülők és nagyszülők sokasága viszont egymástól függetlenül megerősítette, hamis ez a narratíva. Egyértelművé tették: kivezényelték a tanulókat.
Az intézményvezetők ennél is továbbmentek, mert szerintük a Novák Katalin jelenlétében megtartott őrségváltás és zászlófelvonás lehetőséget teremtett a diákoknak, hogy részt vegyenek „városunk történelmi jelentőségű kulturális eseményén”. Ám kérdés maradt, mi ebben a „történelmi”, és mi a „kulturális?” Ahogy az is, ki diktálta tollba a közlemény szövegét? Miért történelmi esemény az államelnök alkalmi és üres zászlófelvonási gesztusa? Ki emlékszik erre majd akárcsak hét és fél év múlva is? Hol, mitől és miért kulturális esemény ez, és milyen kulturális szerepkört tölt be Novák? Ha már kulturális esemény, azon miért csak politikusok és közéleti emberek vettek rajta részt? A kivezényelt diákokon kívül a NER helyi hűbéri osztályának tagjai.
Kétszáz diákot vezényeltek ki Gyulán a fagyba, hogy Novák Katalin szelfizhessen velük egyetA filozófiai és lételméleti fejtegetések sorát lehetne felskiccelni a megismerés lehetséges határairól, ám ettől most tekintsünk el! Ettől még kérdés, mennyire mutatja a valóságot, ha úgy érkezik meg Novák a gyulai várhoz és a vele szemben lévő Almásy-kastélyhoz, hogy előtte szinte mindent lezárnak, a téli mínuszokban kivezénylik a helyi közüzem dolgozóit, akik már napokkal előtte megfeszített munkával gereblyézik a fagyos füvet és sikálják a jeges díszburkolatot? Csak azért, mert jön a „nagyember”. Mennyire karcolja a megismerni kívánt valóságot, hogy Erkel Ferenc szépen felújított gyulai szülőházában olyan rendhagyó zeneórát tartanak egy neves operaénekes segítségével és a „kihelyezett Virtuózok” versennyel, amelyre korábban soha nem volt példa és a jövőben sem látszik erre semmi esély. A valóság megismerését a valóság bemutatása tükrözné, ám itt a nagyszabású külön programban egy sokkal szebb és tartalmasabb, a valóságtól elrugaszkodott képet akartak felfesteni a szervezők – kizárólag az államelnöknek. A hazugságnak ez is egy minősített fajtája.
*
Nincs valami ellentmondás abban, hogy a köztársaság elnökét szinte mindenhova a vármegye főispánja kísérte? Nem csökkenti az esélyét és a lehetőségét a valósággal való szembenézésnek és megismerésnek, hogy a térség égető társadalmi, gazdasági, szociális és területfejlesztési gondjairól csak és kizárólag a mindennapokban is az 1.0-ás, lebutított Fidesz-üzeneteket szajkózó kormánypárti országgyűlési képviselővel és polgármesterekkel, valamint a főispánnal egyeztetett Novák Katalin? Ők azok az önérdekű, döntő többségükben saját újraválasztásukért politizáló NER-figurák, akik nem beszélnek a súlyos problémákról és nem teszik közbeszéd tárgyává, hogy a legutóbbi népszámlálás megmutatta: Békés megye népessége csökkent országos összevetésben a legnagyobb mértékben a legutóbbi cenzus óta. Sehol egy szociológus, egy geográfus, egy statisztikus, egy területfejlesztési szakértő. Vajon miért?
Mit gondoljunk a valóság megismeréséről, amikor egy olyan, csak a jötte miatt megtartott rendezvényre látogat el az államfő, ahova a megyei kormányhivatalt, sok település polgármesterét és csapatát, de még a nemzetiségi önkormányzatokat is odarendelték? Még azt is megmondták nekik, kinek mit kell sütnie és főznie. Aztán erről úgy számol be lelkesülten és álnaivan a Sándor-palota lakója a közösségi oldalán, hogy „Farsangi forgatag és jótékonysági fánksütés Békéscsabán”. Üzenem az államfőnek, a résztvevők nem önként és nem dalolva mentek oda. Volt olyan közösség, amely a fentről érkezett felkérést követően egy órát kapott a válaszra, hogy megy vagy sem. Vajon hogyan döntöttek az ultimátum hallatán?
Végül Mezőhegyesen, a Ménesbirtokon gondosan megválogatott helyiek várták Novákot. Az államelnök itt olyan megkérdőjelezhető közhelyeket pufogtatott, miszerint „Lovas nemzet a magyar!”. Ami jól hangzik egy ilyen helyszínen, csak éppen a megismerni kívánt valósághoz nincs semmi köze. A fotókon is látni, hogy néhány percre átadták a gyeplőt neki, így a fogathajtást is kipróbálta. Ami élményekkel teli, izgalmas program lehet egy sportos és modern hölgy számára, de mennyivel visz közelebb egy térség és annak valóságának megismeréséhez? A propagandamédia helyben nem kérdezett rá, pedig feltűnő volt: a Mezőhegyesi Ménesbirtokot birtokló alapítvány elnöke, a kastélytörvény ügyében Novákot élesen bíráló és vele ütköző Lázár János nem volt a jelen, noha így lett volna illő.
*
Kérdés: a Sándor-palota stábja és lakója várja el a helyi potentátoktól az effajta felszínes puccparádét, vagy a helyi hűbéresek tudják, mivel illik a kedvébe járni a magas helyről érkező vendégnek? Vagy a kettő egyszerre igaz? A teljes képhez hozzátartozik, hogy ha Novák Katalin tényleg a valós képet akarta volna megismerni Békés megyéről, akkor inkognitóban kellett volna kimennie Gesztre vagy Mezőgyánba, ahol a hónap második felében a helyi élelmiszerboltban már hitelbe veszik sokan a legalapvetőbb cikkeket. Ellátogatni a kemencéjét másfél éve leállított orosházi üveggyárba, és megkérdezni, mi lesz az üzem sorsa? Megnézni reggel a battonyai magyar-román határon, hogy az aradi ipari parkok felé milyen sorban áramlanak ki a magyar munkavállalók. S nem kellett volna posztolnia arról, hogy egyik reggel – jókora biztonsági kíséretével, villogó luxus kocsisorral – egy gyulai fitneszterembe erősíteni ment. Illene tudnia, egy átlagos viharsarki nőnek hétköznap reggel nincs erre se ideje, se ereje. De pénze se. Dicsérendő lett volna, ha valós képet akart volna kapni Novák Békés megyéről, de az évszázados és évtizedes lemaradás, a lecsúszási spirál összetettsége miatt ide kormányokon átívelő, szakemberek és politikusok egyetértésével megszülető kiérlelt programokra és nem száz, hanem ezer milliárdokra volna szükség. Ehhez az államfő feladatköre édeskevés, figyelme pedig nem pótolhatja a forrásokat, a szakszerűséget és a hosszú, kitartó munkát.
Ám láthatóan nem a valós problémákkal való szembenézés volt a cél. Ezért csak annyit lehet mondani: ez így komolytalan, Elnök asszony! Lehet, hogy személy szerint sok újat látott és sok programon volt: érmét vert, fánkot sütött, rendhagyó énekórán vett részt, sólymot röptetett, imádkozott az okányi templomban, sajtüzemet nézett meg, múzeumot látogatott, szelfizett és lovasfogatot is hajtott.
Ám ez nem kevés adófizető pénzből egy mindenütt és mindenkor mosolygó politikus saját imázsát építő turisztika programja volt. Annak sem a legtartalmasabb.
A lényeg, hogy három nap után Novák Katalin kipipálta Békés megyét. De a térség itt maradt a maga feszítő és sok tekintetben egyelőre orvosolhatatlannak tűnő gondjaival.
Egyre nehezebben kap levegőt a test, az elmeszesedett erekben a vér nehezen jut el a gyengülő szívtől a létfontosságú szervekhez és vissza. A beteg állapota lassan kétségbeejtő. Már telefonáltak az utolsó kenet felvétele miatt a kórházi papnak. A betegnek neve is van, úgy hívják: Viharsarok. Még éppen lélegzik.