Az előző századfordulón boldog-boldogtalan énekelte a kuplét Schneider Fániról. De tudunk-e a hölgyről valami bizonyosat, azon kívül, hogy nem kellett neki piros szoknya, legfeljebb csak egy gigerli? Meg persze azt, hogy aki elment vele a vásárba, az mégis vett neki egy piros szoknyát három fodorral. (Mielőtt tovább boncolgatnám a rejtélyt, el kell mondanom, hogy én az ő példáján szoktam felhívni a nyelvünket slamposan használókat a -ba és a -ban ragok közötti különbségre. Már tudniillik egyáltalán nem mindegy, hogy valaki a vásárba, vagy a vásárban ment el Fánival.)
Egyesek szerint Schneider Fáni kitalált személy, regényalak, Lux Terka írónő azonos című regényének hősnője. Lux Terka volt Dancsházy Oláh Ida (1873–1938) írói álneve. Félő azonban, hogy ez az állítás nem állja meg a helyét, mert a Debreceni Színház 1873-ban mutatta be a Schneider Fáni című népszínművet, vagyis történetesen abban az évben, amikor Lux Terka született.
Maradnunk kell tehát annyiban, hogy Schneider Fáni nem volt, nem élt, csupán a fantázia szülötte. Akárcsak például Kuczug Balázs, aki a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás kezdetű kuruc tábori dalban szerepel. Megjegyzem, Tyukodi pajtás sem dokumentált figura, de róla legalább azért annyit tudunk, hogy nem olyan, mint más, mint Kuczug Balázs. A semminél ez is több, igaz? Kuczugról viszont még ennyit sem tudunk. A kuruc dalokkal amúgy sem árt óvatosnak lennünk. Csínom Palkóról és Csínom Jankóról például a minap olvastam, hogy ők sem holmi jeles kurucok voltak (még csak árulók sem, mint Ocskay László, a nagy vitéz, akinek, mint tudjuk, kár, kár, kár, kár vala), hanem lovak. Jeles kuruc vitézek lovai.
Nem sikerült felderítenem, hogy ki volt Deákné, akinek a vásznánál nem vagyunk jobbak, mint ahogyan továbbra is homály fedi, hogy létezett-e a valóságban az a Bodóné, aki másról beszél, amikor a bor árát kérik. Ami Marcit illeti, aki remekül élt Hevesen, nos, róla azt állítják, hogy Zöld Márton volt a neve, s betyár/zsivány a foglalkozása. Én azonban erősen kételkedem abban, hogy ő az a bizonyos Marci, aki Hevesen az élet császára volt. Rövidre sikerült felnőtt élete nem csekély részét ugyanis tömlöcben töltötte, mígnem huszonöt éves korában 1816. december 6-án Fegyverneken felakasztották.
Ezzel szemben Gacsaj Pesta, aki miatt Mátészalka gyászba’ van, valószínűleg történelmi, pontosan belőhető személy. A róla szóló és megzenésített balladából csak annyit sejthetünk, hogy nevezett egy közönséges, illetve éppenséggel egy nem közönséges krakéler volt Mátészalkán, aki édesanyja minden kérése ellenére sem akart hazamenni mindaddig, amíg vérben nem gázol, de ráfázott: hazafelé mentében rézfokos a fejében, dufla kés a szívében. Dr. Cservenyák László, a Szatmári Múzeum igazgatója viszont tudományos alapossággal utánajárt annak, mi is történt valójában. Kiderítette, hogy Gacsaj István tényleg ott élt Mátészalkán, jóképű, jó kiállású fickó volt, akiért rajongtak a lányok és az asszonyok, köztük a bíró felesége is. A bíró ezt nem nézte jó szemmel és felbérelte a helyi legényeket, hogy vágják haza Gacsajt. Azok aztán meglesték őt, amint piásan kitántorgott a Kereszt csárdából és előbb fejbe vágták egy rézfokossal, majd für alle fälle, egy kétélű késsel szíven is szúrták. A mátészalkai lányok (és asszonyok) azóta is siratják.
Sokkal kevesebbet tudnak manapság a helyi lakosok a városuk nevét felvett, annak közelében, Matolcson Frankl Béla néven napvilágot látott későbbi íróról, Zalka Mátéról. Ő a fasiszta Franco-rendszer ellen küzdő önkéntes nemzetközi brigádok Lukács Pál tábornok néven tisztelt parancsnokaként halt hősi halált a spanyol polgárháborúban 1937-ben.
És ha már, akkor ne feledkezzünk meg egy nem balladai, de annál gyakrabban emlegetett ismeretlen nagyságról: Herkó páterről sem. Ő – a Magyar etimológiai szótár szerint – nyomatékosító elemként tagadó mondatban szerepel a „senki” szerepében. (Például „a herkópáternek sem hajlandó előjönni”.) Ugyanezen forrás szerint a névadó „valószínűleg Hirkó János 17. századi katolikus pap, aki a protestánsok üldözésében tanúsított buzgalma révén vált hírhedtté”.
Igen ám, de csak valószínűleg. Ezzel szemben bizonyíthatóan is létezett egy Herkó páter, de ő nem a kicsoda, hanem a micsoda kategóriába tartozott. Ez ugyanis egy szatirikus folyóirat – mint akkoriban nevezték: élclap – volt a XX. század elején. Méghozzá nem titkoltan antiszemita irányzatú. Ami még nem is ment volna csodaszámba, ha nem egy másik, de valódi páter, Markos Gyula szerkesztette volna – egy katolikus pap, akinek két, utóbb adoptált gyermeke is született élettársától, egy zsidó asszonytól. Az utóbbiak egykor volt létezése pedig annyira tény, hogy magam is tanúsítani tudom. Markos György közgazdásszal (1902-1976), aki kommunista lett (mi más is lehetett volna egy katolikus pap törvénytelen fia?), valamikor 1948 táján egy ízben magam is készítettem interjút. A páter lányával, Markos Erzsébettel/Böskével, az Asszonyok című hetilap képszerkesztőjével pedig 1947 és 1949 között volt szerencsém egy szerkesztőségben dolgozni.
