Mint tőlük maguktól tudjuk, nem arra kell figyelni, amit mondanak, hanem arra, amit csinálnak. Abból viszont, amit csinálnak (mármint Orbánék), egy egészen sajátos szuverenitásvédelem rajzolódik ki. Röviden: ha kelet felől ütközik akadályba a szuverenitás, az – bármi is az oka illetve a következménye – nem gond. Nem bánjuk az előnytelen gázszerződésen elbukott százmilliárdokat: bármennyire is a magyar gazdaság első számú kockázata az egyoldalú kitettség az orosz energiának, annyira sosem vagyunk szuverének, hogy ebből visszavegyünk. Nem zavar a nyílt, lázító történelemhamisítás az orosz törikönyvben '56 ügyében. Nem tesszük szóvá, ha Kína drágán, de szakszerűtlenül épít nekünk vasutat - a mi pénzünkből, de a saját hasznára. És nem szólunk az ujgurok (türkök) rabszolgasorsáért, meg a baskírok (kipcsakok), marik (finnugorok) kirívóan tömeges frontra küldéséért, hiába a rokonaink: a keleti elvtársak szuverenitását nagy tiszteletben tartjuk.
Nyugat felé viszont nulla toleranciát mutatunk. Sőt: míg keleten akkor is hipertoleránsak vagyunk, ha anyagilag belerokkanunk, nyugaton ok nélküli szuverenitás-csatákat provokálunk, kerül amibe kerül.
Márpedig rengetegbe kerül. Annak, hogy olaj- meg gázügyben kötjük az ebet az orosz karóhoz – ami nyugati irányból nézve nemhogy szuverenitásnak nem tűnik, de egyre inkább önként vállalt reszovjetizálásnak látszik –, összességébe ezermilliárdos a számlája extrém inflációban, meg a Putyin-féle gátlástalan túlárazás költségében. Azért, hogy az EU ne szólhasson bele a magyar jogállam legyilkolásába– a dolog lényegét tekintve az uniós jog be nem tartásába –, hajlandóak vagyunk további ezermilliárdos áldozatokat hozni, például a meg nem kapott uniós támogatások, vagy a hűlt helyüket kipótló drága hitelek formájában - és akkor a befagyott gazdaságról, meg annak a summájáról még említést sem tettünk.
Ki érti ezt? Megérthető-e anélkül, hogy átverést, vagy méginkább árulást gyanítanánk? És kimenekülhetünk-e még belőle, ha egyszer a többség is átlátja, hogy mire megy ki a játék?
