– Ha beszélhetünk történészi morálról, mennyire kényes az alanyok magánéletének, magánlevelezésének vizsgálata?
– Érzem ennek az erkölcsi súlyát. Írtam hétköznapi emberekről is, ahol még élesebben vetődik fel a kérdés. Ami nem a megértést, a megismerést szolgálja, a kutatói munkába már nem férhet bele. Kádárék esetében például sok anyag van ugyan a betegségeikről, de nem akartam róluk leltárt csinálni, mert kevés szerepet játszottak a magatartásukban, cselekedeteikben. Sokszor kutatok állambiztonsági iratokat, de nem érzem etikusnak, hogy csak az érdekesség okán írjak olyasmiről, ami valakinek a privát szférájáról szól. A történészi ethosznak része, hogy a történelmi szereplőket embernek tekintjük, és a mindenkit megillető tisztelettel kezeljük a személyiségüket.
– Változott az idők folyamán a Kádár Jánosról és a korszak rendszeréről kialakított képe? Milyennek élte meg gyerekkorában a mindennapokat?
– 1974-ben születtem, így a 80-as évektől emlékszem valamennyire a politikai élet eseményeire. A rendszerváltáskor, a köztársaság kikiáltásánál voltam gimnazista. Az otthoni világon keresztül a kis koromtól úgy éreztem, hogy ami körülvesz minket, nem a létező világok legjobbika. Részben a családi hatásnak köszönhetően mindig rendszerkritikus képem volt erről az időszakról, és meglehetősen kritikus magáról Kádárról is.
– Új könyvében, a Kádárné és Kádárban elég megértőnek tűnik…
– Ez a könyv az életutat kívánja megérteni és elemezni kettős perspektívából, Kádár és felesége felől, illetve azt, mi a közös bennük. Az egyéni mozgatórugókra voltam kíváncsi. A történelmi bűnökkel kapcsolatban természetesen egyáltalán nem vagyok megértő, ezt ezúttal is hangsúlyozom. De most inkább az érdekelt, hogy egy szegény sorból származó fiatalember hogyan éli meg a Horthy-korszak utolsó éveit, hogyan kerül be a kommunista mozgalomba, mi marad meg az emlékeiben mindebből, van-e valami, amit őriz fiatalkori énjéből, amihez hűséges akar maradni.
– Kádár a hazai kommunista mozgalomban vett részt, amely kicsi volt és egészében önszerveződő. Hogyan hathatott rá és társaira a háború utáni találkozás a szovjet hatalmi struktúrákkal? Számomra ez kissé homályban marad a könyvben.
– Szegény környezetből, fiatalon kerül az illegális kommunista pártba, majd annak vezetésébe, amikor a letartóztatások, emigrálások miatt elfogynak a befolyásosabb politikusok. Amikor a háborút követően megérkeznek a moszkoviták, a legtöbb egykori hazai párttag kap valamilyen pozíciót. Ez Kádár számára is egyfajta megérdemelt jóvátételnek tűnik a börtönévek, szenvedések után. Szinte mindannyian az erőszakszervezetekbe kerülnek, a rendőrség, a honvédség, az államvédelem kötelékébe. Ahol kevesebb szakértelemre, viszont nagyobb megbízhatóságra volt szükség. Felnéznek a Moszkvából érkezőre, Rákosit atyamesterüknek tekintik. Meghajolnak nagyobb műveltségük, szélesebb látókörük előtt. Kádár már budapesti rendőrfőkapitány-helyettesként felvesz egy fegyelmezett és zárkózott, személytelen magatartást, meg akar felelni a párttól kapott feladatoknak.
– Hol húzható meg az a piros vonal, amelynek átlépésére már nincs erkölcsi mentség?
– Ezt nehéz lenne meghatározni. Az biztos, hogy Kádárnak több lehetősége is volt, hogy kilépjen a politikai rendszer és az események sodrásából. Az egyik emblematikus pont, amikor 1954-ben kiszabadul a börtönből. Felesége emlékezéseiből tudjuk, az asszony rá akarja venni a férjét, hogy szakítson a politikával. De Kádár nem hajlandó erre, tudatosan próbál visszakerülni a hatalomba.
– A Rajk-ügyben játszott szerepe nem erősebb próbatétel?
– Erkölcsileg abszolút elítélhető magatartást tanúsít egy közeli ismerősével szemben. Később azt nyilatkozta, sokáig elhitte a Rajk elleni vádakat, de végig tudta nézni még a kivégzést is. Hegedüs András egykori sztálinista miniszterelnök mondta, hogy a pártvezetők számára három út létezett: a diliflepni, azaz hogy megbolondultak, valamint az alkoholizmus és az öngyilkosság; a többi pedig járhatatlan volt. Zöld Sándor, aki Kádárt követően lett belügyminiszter, miután Rákosi megvádolta, félelmében végzett a családjával, két gyerekével, feleségével, anyjával, majd öngyilkos lett. Olyan pálya volt ez, ami egzisztenciális biztonságot jelentett, de aki lekerült róla, mindent elveszíthetett. A pártvezetők állandó fenyegetettségérzésben éltek a Rákosi-korszakban. Mégis volt rá példa, hogy valaki egy drámai ponton nemet tudott mondani. Nagy Imre esete is ilyen.
– De Kádár letartóztatásánál még hallgatott…
– Igen, de 1956-ban mégis eljött egy pont, ahol már nem tudta folytatni, noha tisztában volt ennek következményeivel, és a Nagy Imre-per alatt is ilyen magatartást tanúsított. Kádár sosem volt képes hasonló erkölcsi döntésekre.
– Ha titokban Moszkvába hurcolják az embert az események forgatagában, talán nehezebb meghozni őket.
– Ez is igaz, és nehezen is rekonstruálható, mi játszódik le egy ember lelkében ilyen helyzetekben. De azért sokat elárul, hogy Kádár sosem tudta feldolgozni magában az árulását. Élete végén meghasonlik, és talán a változások előszelét is érezve nyomasztja, hogy történelmi szereplőként egyedül ő lesz majd felelős mindezért. Pedig sokszor kollektív döntésekről volt szó, amelyeket befolyásolt a szovjet és a hozzá hű magyar pártvezetés akarata, elvárása.
– Hogyan illeszkedik Kádár sorsához feleségének életútja?
– Tamáska Mária fiatal korában még feszegeti azokat a határokat, amelyeket a nőknek szab a társadalom. Családi környezete arra predesztinálja, hogy négy elemi és három polgári elvégzése után férjhez menjen, gyerekeket szüljön, a háztartásnak éljen, esetleg alkalmi munkákat vállaljon mellette. Ezzel szembeni lázadás is, hogy tevékeny tagja lesz a szociáldemokrata és kommunista mozgalomnak. Olvas, aktívan vesz részt szakszervezeti gyűléseken. Eszes, tájékozott nő. Első házasságában, Róna Ottó oldalán próbál függetlenebb női szerepet kialakítani, nevét is Róna Máriaként használja. Később, Kádár mellett elvész ez a tudatosság, itt már Kádár Jánosnéként is szerepel. 1956 ebben a folyamatban is egyfajta határvonal. Aczél György visszaemlékezéséből tudhatjuk, hogy amikor
Kádár a szovjet tankok élén visszatér Budapestre, a felesége a Parlament lépcsőjén várja, és azt mondja neki: „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.”
Világos számára, hogy férje az áruló tragikus szerepét vállalja magára. Ám a hűséget választja, kitart mellette, beérve azzal, hogy olykor Kádár lelkiismereteként szólaljon meg, viszont feladja maradék önállóságát is. Szinte mindent megbeszélnek egymással. Aczél szerint Kádár egyetlen olyan döntése, amit a felesége nélkül hozott meg, a Moszkvában, szovjet nyomásra meghozott tragikus lépése volt. A korabeli források alapján örömtelen életük volt. Kádárnak ekkor már semmilyen baráti társasága sincs, szinte egyetlen személyes kapcsolata a felesége. Más pártvezetőkkel ellentétben mintha nem tudnák a kiváltságokat sem élvezni. Amiben a magukra vállalt sorsnak, a belső vívódásnak is része van. Amikor férje halála után Mária létrehozza a Kádár János Alapítványt, amelynek egyik célja szegény sorsú fiatalok segítése, mintha fiatalkori énjüknek próbálna emléket állítani.
– A magyar történelem alakulása szempontjából ez egy szerencsés duett? Az egymáshoz hasonulás harmóniája segíthette Kádárt, hogy tartózkodjon szélsőséges, hangulati döntésektől.
– Én is így érzem. A történelemben tradicionálisan a férfiak szerepéről beszélünk, a nők pedig sokszor láthatatlan módon fejtettek ki befolyást, enélkül azonban nem érthető meg a történelem. Tamáska Mária nélkül a Kádár-rendszer biztos más lett volna.
– Milyennek látja egészében ennek a magyarországi kommunista nemzedéknek a sorsát?
– Abszolút tragikusnak. Az 1930-as évek perspektívájából nézve, amikor a kommunizmus világmegváltó eszme a fiatalok, fiatal értelmiségiek, és hozzájuk csapódó munkások számára, amilyen Kádár is, a később megvalósuló rendszer ennek az eszmének az elárulása. Nyilván voltak a nemzedékben olyanok is, akik nem árulták el korábbi önmagukat, de azok számára, akik a felső pártvezetésbe kerültek, nem maradt egyenes, morálisan tiszta út. 1956 után, főképp a hatvanas évektől már kisebb formátumú emberek kerülnek a hatalomba. A rendszer megdönthetetlennek tűnik, és a benne való érvényesülés egyszerű karrierúttá válik. Kialakul egy bürokrata elit, amelynek már kevés köze van az eszméhez, és már az ideológiát is csak mantraként használja. Tegyük hozzá, hatalma éveiben Kádár is bürokrataként viselkedik. Hivatali rend szerint él, az emberekre úgy tekint, mint feladatok elvégzőire. Míg Rákosi idejében a pártvezetés egy asztaltársaság volt, a Kádár-korszakban igazi apparátusról, egyre terebélyesedő bürokráciáról beszélhetünk.
– Az ön számára mitől izgalmas a szocialista korszak? Lehet még újat mondani róla?
– Engem történészként elsősorban az érdekel, hogy egy diktatórikus rendszerben a hétköznapi embereknek milyen cselekvési lehetőségei vannak, hogyan tágítják mozgásterük határait, mennyiben határozzák meg a rendszer működését. Kádár és felesége életútjában is a személyes perspektíva foglalkoztatott. A mindennapok történetírása, mely historiográfiai irányzatként az 1980-es évek óta létezik, német gyökerű, és első fő témája annak vizsgálata volt, a náci rendszer működését hogyan lehet megérteni a mindennapok világa felől. Majd ugyanez a probléma került fókuszba a szocialista rendszerekkel kapcsolatban.
De minden diktatúra kapcsán felmerül a kérdés, hogy miként tudnak ezek a rendszerek a mindennapokban működni, és milyen cselekedetek szolgálják a működésüket. E kutatások nyomán is világossá vált, hogy e rezsimek nemcsak felülről építkeznek, hanem alulról is.
A Kádár-rendszernek nemcsak Kádár személyisége, politikája a jellegzetessége, hanem az is, hogy az emberek miként építették fel a maguk kis Kádár-rendszerét, milyenné formálták benne vezetőjük képét. Egy társadalom mindig egyéni és kollektív cselekedek eredményeként is alakul.
– Segíti mindez a tájékozódást a jelenben?
– Azt gondolom, igen.
Most az a helyzet, hogy van egy adott struktúrájú rendszer, amely választásokon nem leváltható, már nemcsak szubsztantív, hanem formális értelemben sem demokrácia. Fontos kérdés, hogyan fogadják el a kereteit az emberek, hogyan próbálják tágítani őket, hogyan alkalmazkodnak a fennálló intézményekhez.
– Hogyan helyezhető el a Kádár-korszak a történelmi tudatunkban? Szerves elem vagy idegen test?
– A Kádár-korszak sem önmagában áll a magyar történelemben. Léteznek politikai rendszereken átívelő folyamatok, amelyek erősen meghatározzák a mindenkori elitek és a hétköznapi emberek magatartását, értékrendjét is. Egyetlen időszakra sem tekinthetünk elkülöníthető zárványként. Az olyan álláspont, amely a múltba zártan, a folyamatok, illetve az egyéni és kollektív cselekedetek megmutatása nélkül, kizárólag a bűneik felől kívánja láttatni az elutasított, megbukott rendszereket, szerintem nem vall történeti gondolkodásra.
