Orbán-rezsim;Új Egyenlőség;Antonio Gramsci;Békés Márton;hegemónia;

Így alakította ki értelmiségi holdudvarát a NER az olasz antifasiszta és antikapitalista gondolkodóra, Antonio Gramscira hivatkozva

A fiatal Orbán Viktorra óriási hatást tett, az elmúlt öt évben viszont szinte csak Békés Mártontól hallhattunk róla. Kiről is van szó? Antonio Gramsci olasz antifasiszta és antikapitalista gondolkodóról, akinek nézeteit ma az Orbán-rezsim hegemóniájának kiépítésére és igazolására használják. 

Az Új Egyenlőség társadalomelméleti online magazinban megjelent négyrészes írásomban részletesen bemutattam, hogy Gramscira hivatkozva milyen tudatosan és szisztematikusan építette fel a nemzeti együttműködés rendszere a gazdasági hatalom megszerzését követően oktatási és kulturális intézményeit, alakította értelmiségi holdudvarát. Ez a cikk e felépítmény kialakításának legfontosabb mozzanataira kíván rámutatni.

Orbán diplomamunkájának „hőse”

Orbán Viktor 1987-ben szerzett diplomát az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. Diplomamunkájában a nyolcvanas évek lengyel kommunista állampártjával szemben megszerveződő ellenzéki mozgalom, a Szolidaritás stratégiájával foglalkozott.

Antonio Gramscit, aki szakdolgozatának „hőse” lett, tanárai és pártfogói, Fellegi Tamás (későbbi fejlesztési miniszter), illetve a politikatudós professzor, Ágh Attila ajánlotta a figyelmébe. De ki a csoda Gramsci?

Antonio Gramsci (1891–1937) Marx olasz követője volt – szocialista, majd kommunista politikus és teoretikus, újságíró és szerkesztő, szervező és vezető egy személyben. Szardínián született, Torinóban tanult, Észak-Itália iparosodott központjaiban vált az olasz forradalmi munkásmozgalom egyik meghatározó ideológusává és irányítójává. Úgy tartják számon, mint aki újragondolta, megújította, sőt kibővítette a marxizmust, amely a XX. század első évtizedeiben hajlamossá vált túlhangsúlyozni a gazdasági tényezők meghatározó erejét. Gramsci ennek az „ökonomizmusnak” volt az egyik marxista bírálója. Lenint, Trockijt és Rosa Luxemburgot egyaránt nagyra tartotta, Sztálint viszont élesen bírálta, hatalomátvételét pedig kifejezetten helytelenítette, sőt ellenezte.

Életének utolsó bő tíz évét (1926–1937) Gramsci politikai fogságban volt kénytelen leélni, legnagyobbrészt börtönben, megnyomorító körülmények között. 1926-ban volt párttársa, a szocialista politikusból fasiszta népvezérré vált Benito Mussolini parancsára tartóztatták le. Mussolini helyesen mérte fel 1922 után, hogy a kommunista Gramsci intellektusa, karizmája, szervezői és vezetői képességei komolyan veszélyeztetik fasiszta egyeduralmának kiépítését. Gramsci letartóztatását követően a vádat megfogalmazó fasiszta ügyész Mussolini akaratát fejezte ki a bíróságon 1928-ban: „Húsz évre meg kell akadályoznunk ennek az agynak a működését!” Gramsci nem bírta húsz évig a fasizmus börtönében; 1937-ben, 46 évesen halt meg kezeletlenül maradó s ezért elhatalmasodó betegségei miatt.

Az utókor számára talán legfontosabb és legtanulságosabb munkáit Gramsci 1929 és 1935 között rabként írta. A börtönből is levelezett, emellett egymást követő füzetek sorába írta feljegyzéseit. Innen a sajátosnak ható elnevezések: a börtönlevelek és a börtönfüzetek. Gramsci gyerekkora óta komoly nélkülözések között élt, egész életében betegségek és fizikai fájdalmak kínozták – már 1926-os letartóztatása előtt is. Lefogása után egészségi állapota sokat romlott. Különösen a harmincas években hatalmasodtak el betegségei. A börtönben súlyos betegként sem kapott megfelelő orvosi ellátást; alvását és pihenését éveken keresztül, szisztematikusan zavarták; a neki küldött leveleket, könyveket, füzeteket, írószert több esetben is visszatartották; jegyzeteit átnézték.

A börtöncenzúra figyelő tekintetét elkerülendő Gramsci sok helyütt bújtatottan fogalmazott, rejtjelezve írt, kódokat használt. A történelmi materializmus, illetve a marxizmus helyett például „a gyakorlat filozófiája” kifejezést használta. A forradalom, a diktatúra és a hegemóniaépítés kérdéseiről olykor csak hadászati nyelven írt. Börtönfüzeteinek témái ennek ellenére rendkívül szerteágazóak. Visszatérően vitatta az övétől eltérő nézeteket megfogalmazók álláspontját, miközben elvtársai vitáira is sokszor utalt. Leginkább két olasz idealista értelmiségi, Benedetto Croce és Giovanni Gentile álláspontját bírálta. Elvtársaira jellemzően keresztnevüket használva utalt, hogy a cenzúra számára ne váljanak szemet szúróvá: Lenint Iliciként, Luxemburgot Rosaként, Trockijt Bronstejnként nevezte meg írásaiban.

Harminchárom börtönfüzetének összesen majdnem háromezer oldala ilyen körülmények között íródott tehát, nem tisztes polgári lakásokban, csendes dolgozóasztal mellett, párnázott fotelokban.

Márpedig a zaklatott és nyomorúságos körülmények jegyzetei tartalmán és formáján is nyomot hagytak. 

Nehezen érthetők, sokféleképpen értelmezhetők és aktualizálhatók. Gramsci 1937-ben bekövetkezett halála után nézeteit felhasználták, sokszor ki is forgatták. Eleinte főképpen kommunista párttársai (főként Palmiro Togliatti és mások) értelmezték a börtönfüzetekben írtakat a maguk igényei szerint. 1968 után újbaloldaliak és az újjobboldal képviselői is mind többet kezdtek rá hivatkozni. E felhasználások és hivatkozások célja az volt, hogy a megnyilatkozók Gramsci örököseként tüntethessék fel magukat, vele igazolják álláspontjukat és politikai gyakorlatukat.

A különböző értelmezéseknek van néhány jellegzetességük. Egyrészt visszatérően megfosztják Gramscit antikapitalista elkötelezettségétől, amit gondolkodása legfőbb terhének, kínos, kellemetlen vagy folytathatatlan elemének tartanak. Másrészt sokszor úgy értelmezik át, hogy elsikkadjon Gramsci antifasiszta, kommunista és marxista volta is. Gramsci kell nekik, de a legtöbbször Marx (és persze Lenin) nélkül, megszabadítva a radikális és forradalmi baloldal politikájának egész hagyományától. Így történt, hogy Gramsci fogalmait felhasználva itthon még az Orbán-rezsim hegemóniaépítése is igazolhatóvá, sőt ünnepelhetővé vált.

A hegemóniaépítés gyakorlata

Másokhoz hasonlóan Orbán csak a hegemóniaépítés, illetve az ellenhegemónia-építés módszerét tanulta el Gramscitól – ezt viszont nagyon jól megtanulta. 

Gramsci politikai nézeteinek tartalmát már nem. Gramsci kommunista volt, a kapitalizmus és a fasizmus ellensége. Célja az volt, hogy forradalmasítsa az olasz ipari munkásosztályt, és a tőkés állam megdöntésével véget vessen a kapitalizmusnak Olaszországban. Orbán természetesen nem kommunista, nem marxista és nem is antifasiszta. Ha nézeteik tartalmát vetjük össze, semmi közük egymáshoz. Sőt.

Miközben az antifasiszta Gramsci az olasz fasizmus börtönében halt meg, ma fasiszták és újjobboldaliak (mint Orbán) is arra használják fel nézeteit, hogy belőlük merítve, tőle tanulva és rá hivatkozva építsék fel hegemóniájukat. Gramscit már az életében meglopta Mussolini fasiszta rezsimje, amikor letartóztatásával és fogva tartásával évtizedekkel megrövidítette az életét. Gondolatainak kiforgatása Gramsci második kirablása.

A hegemóniaépítés gyakorlata Gramscinál politikai munka, aminek célja az egyetértés, a beleegyezés, a jóváhagyás megszerzése. Szövetségesek, támogatók, pártolók (és szavazók) gyűjtését – és egyetlen, közös táborba terelését jelenti. A hegemónia ennek eredménye: a vezetésirányítás és a hatalomgyakorlás azon módja, amelyet a vezetettek-irányítottak-alávetettek is elfogadnak, amelybe ők is beleegyeznek.

Az ellenhegemónia-építés pedig ellenhatalom-építést jelent: a hivatalos, bevett értelmezésekkel szemben álló értelmezések kidolgozását, ellenintézmények felépítését, ellentársadalom és ellenkultúra szervezését. A hatalmat birtoklókkal szemben egy másik szövetségi rendszer létrehozását, egy alternatíva kialakítását – szövetségesek, támogatók, pártolók (és szavazók) egy másik táborának megszervezését. Az ellenhegemónia-építés időben elnyújtott lázadás. Azok követik ezt a stratégiát, akiknek nincsen a birtokukban a legfőbb hatalom, de van elég lehetőségük, képességük és erőforrásuk arra, hogy értelmezéseikkel, intézményeikkel és szerveződéseikkel szembeszegüljenek a főhatalom birtokosainak értelmezéseivel, intézményeivel és szerveződéseivel.

A hegemóniaépítéshez intézményekre, szervezetekre és hűséges személyzetre van szükség. Ehhez le kell váltani a régi intézményeket és a személyzetüket is le kell cserélni. Nem érdemes példákat sorolni az elmúlt évekből, napestig sorolhatjuk az ügyeket. Speciális intézmények feladata, hogy közvetítsék a hegemóniára törő erő világértelmezését.

Itt is elég csak néhány betűszót említeni: MTVA, MCC, KESMA, MTA, CEU, MMA, NEB, SZFE, NFI és így tovább.

A „régi” értelmiség lecserélése „új” személyzetre, politikai kérdés, ami az őket foglalkoztató intézmények átalakításán keresztül érhető el. Annak eldöntéséről van itt szó, hogy ezek az intézmények milyen tudást, milyen értelmezéseket, milyen jelentéseket állítsanak elő. Azaz: mely értelmiségiek számára biztosítsanak pozíciót, munkahelyet, fizetést, megélhetést, elismerést – művészeti, oktatási, kutatási és előrelépési lehetőségeket. Mindez azonban mégsem pusztán politikai kérdés és nem is csak „kulturális ügy”. Ehhez ingatlanok, épületek is kellenek, ezeket meg kell vásárolni, fel kell újítani – ez az építőiparnak is munkát ad. Ehhez tőke, finanszírozás és hitel is kell, ami mozgásba lendíti a bankokat, a pénzügyi és hitelszervezeteket is. A hegemóniaépítéshez magántőkealapokra, céghálókra, tulajdonra és hűséges tulajdonosokra is szükség van. Mindez vastagon gazdasági, azaz tulajdonkérdés is.

A valóságértelmezés munkája ugyanis az ilyen intézmények falai között zajlik. 

Csakúgy, mint az értelmiség újratermelése. A tudás, a készségek, az ismeretek, az értelmezések, a jelentések és az identitások előállítása, közvetítése, termelése és terjesztése mind-mind ilyen intézményekben történik. A hegemóniaépítés ennyiben intézményépítés, amihez hűséges értelmiségre is szükség van. Orbánék tehát idejében felismerték, hogy rezsimjük új hegemóniájához új intézményekre, új személyzetre, új értelmezésekre és új értelmiségre lesz szükségük. Zajlik is a „szürkeállomány” lecserélése.

Békés Márton értelmezésének kritikája

Az elmúlt öt-hat évben Antonio Gramsciról magyarul a legtöbbet Békés Mártontól hallottunk. Az újjobboldal teoretikusaként Békés 2018-ban adta ki a jelszót Gramsci jobbról című írásában: „Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!” Békés természetesen Gramsci marxizmusa és antikapitalizmusa nélkül veszi át az olasz kommunista nézeteit, hogy azokat aztán az Orbán-rezsim hegemóniaépítésének igazolására, a Fidesz–KDNP „nemzeti blokkja”, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” dicsőítésére használja fel. A kommunista Gramsciból nacionalista bábot, marxista szervezőből sosem létezett habókos idealistát faragott, hogy rá hivatkozva elmondhassa: Orbán valósította meg azt, amiről Gramsci írt.

Békés idealizálja a fennálló rendet és közben elfedi annak egyáltalán nem ideális voltát. Trubadúrként lágy hangon énekel a szellem elsőbbségéről, miközben hallgat arról, hogy brutális erővel forognak a tőkefelhalmozás „ördögi malmai”: páratlan gyorsasággal bővülnek a magántőkealapok, az ingatlanportfóliók és a céghálózatok a „nemzeti blokk” erős embereinek kezében. Amíg Békés Márton a kultúra, a konszenzus és az önkéntes beleegyezés húrjait pengeti, masszív gazdasági térfoglalás, vagyonátcsoportosítás és tulajdonszerzés zajlik. Ő azonban egy szót sem ejt kiszárított közszolgáltatásokról, átvett vállalkozásokról, eltérített közbeszerzésekről, tendenciózusan célzott kormánytámogatásokról. Sem arról, hogy a hegemónia materiális feltételeit nemcsak önkéntes engedelmesség, hanem a kényszerítés és a kisemmizés is biztosítja.

Meg kell ezért mutatnunk, mit írt Gramsci valójában. 

Először is, Leninnel egyetértésben javasolta a forradalmi stratégia felülvizsgálatát. Lenin – mint tudjuk – proletárforradalom útján gondolta elérni a proletárdiktatúrát Keleten, míg Gramsci (ellen)hegemóniaépítést javasolt Nyugaton. Ami sikeres stratégia volt 1917-ben Szentpéterváron, abban a formában nem volt sikeres Olaszországban. (1922-ben a fasiszta Mussolini masírozott be Rómába a kommunista forradalmi kísérlet kudarca után.)

Gramsci az első világháború hadászati nyelvét, háborús metaforákat használt, hogy elkerülje a börtöncenzúra figyelmét. Álláspontja szerint a proletárforradalom stratégiája, vagyis az állam ellen indított frontális támadás, az elsöprőnek szánt szuronyroham előtt (ezt nevezte „mozgóháborúnak”), felőrlő stratégiára, tüzérségi támadásokra, elhúzódó lövészárok-hadviselésre van szükség (ezt nevezte lassan araszoló „állóháborúnak”). E pozícióharc célja fokról-fokra bevenni előbb a polgári (vagy civil) társadalmat, megszerezni az értelmezés hatalmát, hogy aztán megszerezhesse az államhatalmat is. A kormányzati hatalom megszerzéséhez előbb hegemóniára kell szert tenni (állóháborúval), és szellemi és erkölcsi fölényt kell kivívni, majd ezt utána is meg kell tudni őrizni.

A hegemónia abban különbözik a diktatúrától Gramsci szerint, hogy nem pusztán kényszeren és elnyomáson nyugszik, hanem ezek mellett valamiféle elfogadottságon is. A hegemóniaépítés az alávetettek jóváhagyásának elérését célozza, önkéntes beleegyezésüket kívánja megszerezni. Ha ez nem sikerül, akkor a lemondó beletörődésüket kívánja kicsikarni. Ha ez sem megy, akkor végső soron a nélkülözhetetlen hozzájárulásukat erővel kényszeríti ki. Így vagy úgy, de valamilyen formában együttműködést vált ki – fakadjon bár meggyőződésből vagy érdekből, önkéntes lelkesedésből vagy hideg számításból, bátorságból vagy félelemből. A hegemóniát így kényszer és beleegyezés, erő és konszenzus együttesen tartja fent.

Vagyis Gramsci szerint a kommunistáknak előbb a polgári társadalmon (vagy más néven, a civil társadalmon) belül kell pozíciókat szerezniük annak érdekében, hogy aztán a politikai társadalmat is bevehessék, az államhatalmat is megszerezhessék. A civil társadalom bevételének célja nála a kapitalista állam, illetve – végső soron – a kapitalizmus meghaladása volt. Gramsci számára e „pozícióharc”, ez a lassan araszoló, fokról-fokra előre haladó „állóháború” csak mozzanata, alkotóeleme egy nagyobb és átfogóbb, antikapitalista stratégiának, amely végső soron a tőkés rendszert kívánta eltörölni. E stratégia célja az osztályuralomnak alávetett munkásság és parasztság felszabadítása, egy „népi-nemzeti kollektív akarat” megformálása és érvényesítése, hegemóniájuk kivívása, történelmi blokkjuk felépítése volt.

Gramsci ugyanis az észak-itáliai munkásság és dél-olasz parasztság osztályszövetségének létrehozásával kívánt életre hívni egy új történelmi blokkot, egy népi és nemzeti hegemóniát a tőkéseknek és a földbirtokosoknak alávetett osztályok egyesített erejéből. Gramscinál mindez az antikapitalista politika része volt. A marxi örökséget gondolta tovább a szellemi és erkölcsi tényezők jelentőségének hangsúlyozásával, felhívva a figyelmet olyan intellektuális és morális jelenségek relevanciájára, amelyek az ökonomizmus (a gazdasági tényezők meghatározó volta) megerősödése miatt addigra elhanyagolttá és alárendeltté váltak a marxi hagyományon belül.

Lássuk, mi lett ebből Békés Mártonnál! Ő utólag igazolja a magyar állam bevételét, a kultúra hatalmának megszerzésével pedig tovább erősítené az Orbán-rezsimet. Gramsci idealistává és nacionalistává torzított bábja Békésnél arra szolgál, hogy általa visszamenőlegesen is igazolhassa az államhatalmat 2010-ben megszerzők intézkedéseit, ünnepelhesse „nemzeti blokkjuk” nagyszerűségét, dicsérhesse tetteiket, korszakba ágyazhassa rendszerüket, megerősíthesse hegemóniájukat, utat mutathasson osztályuralmuk bebetonozásához – és kulturális hegemóniájuk kiépítése által helyeselhesse térnyerésüket. (Esetleg még javaslatokat is megfogalmazhasson e térszerzés jövőbeli irányaira és mikéntjére.)

Békés igazolja, szentesíti és – a szó lehető legtágabb értelmében – idealizálja az Orbán-rezsimet. Ódát zeng róla és neki, dicsőíti a hegemónt, az új fejedelmet, megénekli nagy győzelmeinek históriáját. Amit eközben Antonio Gramscival tesz, nem más, mint az olasz antikapitalista szerző második kirablása. Elsőként, még életében, a fasiszta Mussolini lopta el utolsó éveit – letartóztatta, száműzte és börtönbe vetette. Elhatalmasodó és kezeletlen betegségei miatt Gramsci idő előtt volt kénytelen búcsúzni az élettől. Élete utolsó bő tíz évében nyomorúságos körülmények közt rótt feljegyzéseivel az antikapitalista harchoz kínált fogalmakat és stratégiát.

Azzal, ahogyan Békés Márton e jegyzetek értelmét kiforgatta és felhasználta egy újjobboldali hegemónia igazolására, még egyszer meglopta őt. Ez Antonio Gramsci második kirablása.