„Óriási szerencsénk, hogy Orbán a miniszterelnök, mert jön a 13. havi nyugdíj! Ő mindent megtesz értünk” – hallom a boltban. Ez olyan „rákosis” hangulatú. Amikor Rákosi Mátyás megbukott és Nagy Imre lett a miniszterelnök, s egy sor reformot jelentett be, a parlamenti szünetben „odaszalad egy 50 év körüli parasztasszony-képviselő [Rákosihoz], és sírva szorongatja a kezét: »Rákosi elvtárs, olyan boldog vagyok, már négy éve várok arra, amit Nagy elvtárs elmondott. Köszönjük ezt is Rákosi elvtársnak!«” (Ortutay Gyula: Napló, I. köt., 405. o.) Minden jó a vezérhez köthető, ami meg nem az, ahhoz neki semmi köze.
Ortutay ehhez a váratlan fordulathoz hozzáfűzi, hogy a „város teli ostoba, tetszetős és felelőtlen kombinációkkal, világpolitikai, ideológiai és személyi kombinációkkal. Félelmekkel és kárörömmel, bizonytalan és vad biztonságú hírekkel.” Gyakorlatilag ez most is elmondható, mert a lakosságot, ideértve a kormánypártiak nagy részét is, felkavarta Novák Katalin elnöki kegyelemadása egy olyan személynek, aki egy elítélt pedofilnak igyekezett úgy segíteni, hogy az érintett kiskorúakat rávette, vádjaikat vonják vissza. Mivel maga az ügy teljesen közérthető, kimondható, hogy mindenkit felháborított, ideértve a Fidesz táborát is.
Roppant árulkodó volt, ahogy a Fidesz politikusai kezelték az ügyet.
A kormánytagok illetve a Fidesz-KDNP parlamenti képviselői meg sem szólaltak több napon át, sajtólakájaik tagadtak és ment az ellenzék szapulása, míg a háttérben folyt a közvélemény-kutatás. Látva a felháborodás méretét országszerte, végre megszólalt Orbán Viktor is – szinkronban a közvéleménnyel. (Itt is volt egy Rákosi-beütés, mert amikor anno valamilyen népszerűtlen intézkedés vált elkerülhetetlenné, a Szabad Nép és a vidéki lapok rákapcsoltak az imperialisták és Samu bácsi szidására, miközben az emberek egymásnak panaszkodtak, mit is művel a Párt.) Nyolc nappal az ügy kirobbanása után és (nyilvánvalóan) Orbán döntésére Novák Katalin és Varga Judit, aki a kegyelmi ügyet miniszterként ellenjegyezte, bejelentették lemondásukat. Nem védem őket, ők pedig nem buták, ráadásul anyák, és ezért úgy sejtem, hogy vannak ennek az ügynek a hátterében más személyek is.
Nem vagyok ezzel egyedül. „El sem tudtam képzelni, hogy Katinka valaha is megkegyelmezne egy ilyen pedofilbarát pasinak”, mondta egy nő a hentesnél. „Mivel tudták erre rávenni? Még gondolni is rossz erre, abba is hagyom.” Ismerőse, egy középkorú férfi, egyetértően bólogatott. „Te tudod, nekünk is van két kicsink, nem is tudom, mit csinálnék, ha valaki csak megkörnyékezné őket. Azt sem értem, hogy Orbán meg se szólal. Pesten mi is elmennénk tüntetni. Itt valami nagyon bűzlik, szerintem van, amit még rejtegetnek.” Más beszédfoszlányokat is hallottam e témában, vagyis ez tényleg bekerült a napi találkozásokba, még nagyobb lendülettel – ami érthető –, mint annak idején Schmitt Pál esete.
Írhatnám, hogy „az egész országot toxikálták ezek a viták, és a gyanúsítás, hazugság, ferde gyűlölet levegőjében élünk valamennyien”, de nem kell, mert ezt Ortutay Gyula már megírta 1939. január 13-án. Gyakran írt olyasmiket, amik passzolnak mai légkörünkre is, de belegondolva, ez nem is meglepő. Ilyen az ember: nemigen tanul az eseményekből, nemigen változik.
Bele is merültem a Napló olvasásába – amit Ortutay 1938-ban kezdett írni és 1977 közepén, nem sokkal halála előtt hagyott abba – és gyakran éjjelente felébredve egy pillanatig nem is tudom, hol vagyok, annyira a hatása alá kerültem.
A történelemkönyvektől eltérően Ortutay Naplójából kikandikál a lehervasztó, frivol, nyomasztó, gúnykeltő, megmosolyogtató, riasztó hétköznapi élet.
Látjuk, ahogy tragikus, nagy horderejű események közepette is mennyire betolakodnak a kicsinyes rivalizálások, a karrier-helyezkedések, a szellemi alkalmazkodás, sőt, azonosulás, és nemcsak a túlélés, hanem a karrier és pénz érdekében, a szerelmi ügyek, a családi konfliktusok, a pletykálkodás – és itt a szereplők értelmiségiek, többen nem is akárkik. 1956. szeptember 9-én azt írta, hogy „aljas hiúságomnak jólesett ez a nyüsgés körülöttem”, mondván: „az egész város teli azzal”, hogy ő lesz a Hazafias Népfronti főtitkára. Ortutay maga is nyüzsgött, egyik tárgyalás a másik után, vidéki előadások, néprajzi kutatás, lektorálás, oktatás, tanulmányírás, hivatalos tárgyalások, baráti dumcsik, és családi teendők sora. Meglepett, ahogy azokban a vérzivataros időkben, a rengeteg teendője mellett mennyit foglalkozott önmagával, magyarul: nyafogott, majd azt írta, hogy „undorodom magamtól” (pl. I., 103. o.), s oly gyakran, hogy az már lélekbúvárért kiált.
De ettől függetlenül egy lényeges kérdést is felvet ez a közel másfél ezer oldalas napló: én hogyan viselkedtem volna azokban az időkben? Sztálin halála után, a moszkvai fejlemények kapcsán jöttek a honi reform pletykák, remények. „Szellemi életünk valósággal Kállai-kettőst jár, immár teljesen kótyagosan: két lépés jobbra, két lépés balra, s aztán veszett forgás. Boldizsár Ivánkám is messzire előszaladt a Nagy Imre propagálásában, aztán némi fenyegető előjelek hallatán összeroskadt, és sürgős hódolásra jelentkezett Rákosinál.” (I., 544. o.) Ebben a korrajzban Bibó István személye emelkedik ki mint példakép, aki távol tartotta magát Ortutaytól és társaitól, de 1944-ben „bátran és hősiesen segített minden bajbajutottnak”. (I., 519. o.)
Döbbenetes, milyen sok értelmiségi lett öngyilkos.
Ortutayt talán családi élete és önkritikája – „a mi kávéházi üres és céltalan és eredménytelen fecsegésünk” (I., 293. o.) – segítette, habár néha magára nézve is említi, mint megoldást. 1955 elején bejegyzést írt egy beszélgetéséről Rákosival, miután azt kérdi magától, „mi a fene az a gyűlöletes nyugtalanság és csillapíthatatlan karriervágy”, ami időnként rabul ejti. Éhezett az elismerésért, a dicséretért. Neheztelt Rákosira, amikor megfenyegette, mert „nem érti, nem érzi: rám egy baráti szó, egy kedves mondat sokkal jobban hat, sokkal inkább melléköt”. Néhány sorral később írta, hogy „az elmúlt két-három nap alatt nem is egyszer támadt fel bennem a vágy az öngyilkosságra”. (II., 23–24. o.)
Horthy alatt, de még inkább Rákosi diktatúrája idején óvakodva fogalmazott politikai kérdésekben – Szálasi Ferenc kormánya idején egyetlen szót sem írt naplójába –, és kevés a közéleti téma is. Rudolf Hess 1941-es Angliába repülése figyelmet kapott a Naplóban, de a náci haláltáborok nem. A Rákosi idején felállított recski munkatábor a „néma tábor” kategóriában volt, de 1951-ben egy fogolynak sikerült megszökni. Ráadásul Michnay Gyula kijutott Nyugatra, ahol eleinte nem akartak hinni neki. Miután tisztázódott személye, a Szabad Európa Rádió foglalkozott történetével. Michnay sok rabtársa nevét felsorolta a műsorban, így tudtuk meg, hogy apám is ott raboskodik, s nem Szibériában. Ortutay nem említi Recsket, de ha ő nem is, baráti körében biztos voltak, akik hallották a hírt, és merem feltételezni, hogy szóba került közöttük. Jóval később, 1967. március 15-én írta is, hogy „a cenzúrától, a naplók elkobzásától, házkutatástól is féltem”. Óvatossága teljesen érthető volt, egy névtelen feljelentés és az ÁVH szétszedi lakását. „Sok mindenről lehet, hogy már akkor ezért is hallgattam, egy ízben még ki is vágtam részeket, szavakat a naplómból, s 1945 után nemcsak az elfoglaltság miatt írtam egyre kevesebbet, hanem féltem is”, írta ekkor. De már az 1953. július 5-i jegyzetében közölte: „Ez az elmúlt 3 és fél év minden illúziót, minden vágyat és reményt kiölt belőlem.”
Érthető persze, hogy az embereknek a meg- és túlélés volt a céljuk, reményük. Csak egy-két ismerőséről írta Ortutay, hogy lemondott az értelmiségi pályáról és elment vidékre gyári vagy mezőgazdasági munkára. A többiek barátaik között panaszkodtak, csitítgatták magukat – „Rákosi elvtárs jobban tudja” –, latolgatták, mi jöhet még, és mentek a találgatások, hogy kik lehetnek a besúgók köreikben – jogosan.
A II. világháború után néhány nyilas vezetőt elkaptak, Szálasit a nyilvánosság előtt kivégezték nagy hírveréssel, miközben az úgynevezett kisnyilasok már próbálgatták új egyenruháikat a laktanyákban, miután Rákosi Mátyás patyolattisztára mosta őket politikailag. Kellettek a verőlegények a hamarosan felállított ÁVO-ba, és Patyi Matyi tudta, mi a teendő. Eörsi László megírta például Harangi Zoltán életrajzát, aki aktív volt a csepeli munkásmozgalomban 1945 előtt, de jelentett elvtársairól a csendőrségnek is. 1944-ben mentett zsidókat, de sokukat beköpte a nyilasoknak. A háború után meg a szovjeteknek segített nyilasokat elkapni. Az 1956-os forradalom idején is mindkét oldalnak dolgozott. És ez nem volt ritkaság. Ungváry Krisztián írt Gyimes Károlyról (Bayer Zsolt nagyapjáról – a szerk.), aki a II. világháború előtt aktív tagja volt a nyilas pártnak Kiskőrösön, majd a háború után önként jelentkezett az ÁVH-nál, és besúgónak állt.
Ungváry Krisztián szerint Bayer Zsolt nagyapja előbb nyilasként hüvelyi motozást tanított a gettóban, majd önként lett ÁVH-s besúgóBayer Zsolt Ungváry Krisztiánnak: Átkozottul fájKiemelt említést érdemel, amit Ortutay az '56-os forradalom napjaiban és az azt követő félévben írt. Eddig csak az első két kötetet olvastam végig, a harmadikat csak elkezdtem, de félretettem, mert az intrikák, gyanúsítások, félelmek betörtek az álmaimba. „A hazai bánatainkat nézem: nemtörődöm cinizmus, az üzemekben minimális munka, elöregedett a falu, az ország 10-12 százaléka nyugdíjas, és a születési arányszámunk Európában az utolsó vagy utolsó előtti.” Ezt Ortutay írta 60 éve! A mai ellenzéki pártok beszédeit, vitáit figyelve, az a benyomásom, hogy nem is akarnak országos választást nyerni, mert tudják, mekkora csődtömeg vár majd kezelésre.
Sok cikket olvastam a populizmusról, de az egyik tanárom definíciója maradt a legtalálóbb: „Nyomjátok, amit a nép hallani akar!” Sok millió forint közpénz megy közvélemény-kutatásra. A kormánypropaganda szerint a vezető (és pártja) sosem felelős a bajokért, mindig csak valaki más. Hitlernek a zsidók, Rákosinak a Nyugat és a hazai „reakció”, Orbánnak Brüsszel, a „migráncsok”, és a „sorosista ballib”. Nem teszek egyenlőségjelet Orbán és a két korábbi diktátor közé, de vannak komoly hasonlóságok politikai gyakorlatukban. Orbán ügyesen megelégszik a parlamenti többségével, a többiek meg csak pofázzanak, civakodjanak – minél többet, annál jobb a Fidesz szemszögéből nézve. Hova vezet ez, ha nem egy teljes összeomláshoz?
A választópolgároknak csak töredéke foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Mostanában szóba került Magyar Bálint neve új könyve kapcsán.
„Teljesen kiakadtam! Hogy meri ez hazánkat a maffiához hasonlítani? Mit tudsz erről a pasasról? Mi az eredeti neve?” – kérdi ismerősétől egy férfi a rendelőben, gyanúm szerint arra célozva, hogy Magyar Bálint nem magyar. Kiderült, hogy unokája olvasott a könyvről, melynek címében szerepel a „maffiaállam” szó, és ő rákérdezett. Látva kormányunk performanszát, stimmel a neologizmus, de mégsem használnám, mert sokan a „maffia” szó kapcsán csak a Keresztapa-féle filmekre gondolnak, és így csak ellenzéki propagandának vélik e szó használatát, pedig hazánkban jogszerűen, szép csendben megy a szervezett bűnözés. De akkor mi lenne egy jó címke? Javaslatom: Lombkoronasétány-állam. Nem olyan, mint aminek beállítják, kidobott közpénz, nem vezet sehova, létezésének semmi értelme.
Azt viszont már sikerült elérni, hogy kormányunk még inkább elszigetelődött Európában. „A világ, aggasztó s öreg igazság, félelmetesen ismétli önmagát” – írta Ortutay 1944. február 2-án. Nyolcvan évvel később, címbeli kérdésemre is úgy szól a válasz, hogy nagyjából az, mint eddig.